Hadsereg és forradalom

A Magyar Kommunista Párt 1947-es hatalomra jutásával a honvédségben jelentős átszervezési folyamat indult el, amely még 1956-ra sem fejeződött be. A szovjetbarát kormányok erőltetett hadifejlesztésekbe kezdtek, a folyamatos átszervezések, a létszámcsökkentések, az átállás a szovjet típusú struktúrára nem adott lehetőséget egy egységes, erős hadsereg rugalmas működtetésére. Az 1955-ben létrejött Varsói Szerződés újabb feladatokat rótt az akkor már négy esztendeje Magyar Néphadsereg néven működő szervezetre. A forradalom kitörésének időszakában éppen újabb 15 000 fővel tervezték csökkenteni a létszámot, új parancsnokságot hoztak volna létre, s elkezdődött a tiszti iskolák összeolvasztása is. A forradalom azonban minden tervet felülírt. Október 23-a úgy érte a Magyar Néphadsereg és az ország vezetését, mint derült égből a villámcsapás. Az állami vezetés kezdeti zavarodottsága a hadsereggel szembeni bizalmatlansággal párosult. Mint azt az események igazolták, erre a bizalmatlanságra meg is volt az okuk.

„Velünk van a hadsereg!"

Senki nem számított a düh, a gyűlölet és az elkeseredettség ilyen mértékű gátszakadására 1956 októberében. A hadsereg részéről először a katonai akadémiák kapcsolódtak be aktívan az eseményekbe. A Petőfi Sándor Katonai és Politikai Akadémia tisztjei október 23-án délelőtt már levélben biztosították szolidaritásukról az egyetemistákat. „A nép fiai vagyunk, eskünkben is a népre esküszünk. A néppel tűzön-vízen át harcolunk" – írták. A diákok körében azonnal megszületett a legendássá vált jelszó: „Velünk van a hadsereg!" A Zrínyi Akadémia – Márton András ezredes, parancsnok hathatós közreműködésével – is az egyetemisták mellé állt. Az akadémiák állománya már nemcsak elviekben, de tettekben is támogatta a hirtelen formálódó mozgalmat. Az október 23-án megtartott Bem téri gyűlés és Gerő Ernő hírhedt rádióbeszéde után részt vettek a Magyar Rádió ostromában, ahol heten közülük életüket is vesztették. Jellemző momentum, hogy az épület védelmére kivezényelt katonák zöme letépte a csillagos sapkajelvényt, és a tömeghez csatlakozott. Általánosságban kijelenthető: a forradalom első napjaiban a Magyar Néphadsereg tisztjeinek döntő többsége a forradalmárok céljaival azonosult. Mindehhez nagyban hozzájárult a hadsereg vezetőinek kezdeti tanácstalansága és irányítási képtelensége.

Voltak azonban olyan alakulatok (döntő többségben vidéken), amelyek parancsnokai tűzparancsot adtak ki a tüntetések és demonstrációk résztvevői ellen. A hozzávetőlegesen ötven településen végrehajtott szégyenletes akciók mintegy 300 áldozatot követeltek. Kevésbé közismert tény, hogy a Magyar Néphadsereg légiereje is részt vett – MiG–15-ös gépekkel – ezekben az akciókban. Emeljük ki a leghírhedtebb két epizódját a vadászgépek bevetésének. Október 27-én, aznap, amikor a frissen kinevezett honvédelmi miniszter, Janza Károly a fegyveres csoportok elleni harc folytatására adott parancsot, nagyjából kétezren gyűltek össze Tiszakécske főterén, hogy a beszolgáltatások eltörléséért tüntessenek. A beszámolók szerint a tömeg éppen a Himnuszt énekelte, amikor megjelent a néphadsereg vadászgépe, és gépágyútüzet zúdított az összegyűltekre. A csapást még kétszer megismételte, miközben a tömeg pánikszerűen próbált fedezéket keresni. A mészárlásnak 17 halottja és 110 sebesültje volt.

Előfordult azonban olyan eset is, amikor a MiG pilótája műszaki hibára hivatkozva visszafordult. Ugyanazon a napon Istenes Elemér főhadnagyot, a 62. vadászrepülő ezred pilótáját Csongrád fölé küldték azzal a paranccsal, hogy oszlassa fel a demonstráló tömeget. Istenes a lőparancsot nem volt hajlandó végrehajtani, ellenben úgynevezett hideg rácsapásba kezdett, azaz a lehető legalacsonyabban próbált elhúzni a tömeg fölött, így kényszerítve ki, hogy oszoljanak. A manőver közben azonban a gépe lezuhant; a főhadnagy azonnal meghalt.

Az incidensek után megtiltották a légierő alkalmazását civilek ellen. A gépek onnantól csak felderítő repüléseket végeztek, október 28-tól, az új kormány megalakulásától pedig a szovjet csapatmozgásokat figyelték. A megszállás után már lehetőségük sem volt feladataik ellátására: a szovjet harckocsik valamennyi repülőtér kifutópályáját elállták.

És a vég

November 3-án megkezdődtek a magyar–szovjet tárgyalások a csapatkivonásokról. Utóbbiaknak természetesen eszük ágában sem volt elhagyni az ország területét, hatalmon hagyni Nagy Imre kormányát. A kabinet és a hadsereg vezetése tudott az óriási csapatmozgásokról, de felkészülni már nem volt idejük. Egy nappal később a szovjetek megindították a Forgószél hadműveletet a forradalom leverésére. Több mint hatvanezer katona özönlött az országba. A megszállók kiemelt célpontként kezelték a Magyar Néphadsereg laktanyáit és helyőrségeit. Amelyik alakulat nem adta meg magát azonnal, arra tűzcsapást mértek. A legtöbb helyen a csapatok a megadást választották. A szovjetek elfoglalták az ország összes stratégiailag jelentős pontját. Hajnalban érték el a fővárost, ahol azonban jól szervezett ellenállásba ütköztek. Az egyik legerősebben védett hely a Budapest határában lévő Juta domb volt, ahol a Magyar Néphadsereg 51. légvédelmi tüzérosztályának ütegei foglalták el pozíciójukat. Ezt még Maléter Pál parancsára tették, aki Tökölön tárgyalt a szovjetekkel, s nem akarta, hogy az úton katonai forgalom legyen, amikor a delegáció arra halad. A sors fintora, hogy a szovjetek által letartóztatott Malétert éppen azon az úton kísérték katonai konvojjal Soroksár felé. A magyar katonák tüzet nyitottak a menetre, az összecsapásban tizenegy szovjet katona vesztette életét. Később parancsba adták: éppen ennyi magyar katonát kell felakasztani megtorlásként. A hadsereg hősies ellenállása azonban csak néhány helyen, például Kőbányán, Békéscsabán, Kaposváron, Szegeden, Dunaföldváron, Székesfehérvárott, Miskolcon, Szolnokon vagy Veszprémben folytatódott, máshol az alakulatok többsége azonnal letette a fegyvert.