Halálos mozdulatlanság
Szöveg: Feith László | 2015. július 28. 11:02A Júliai-Alpokban, egészen pontosan a szlovéniai Trenta-völgyben eredő, s közel 140 kilométerrel délebbre, immár Olaszországban az Adriai-tengerbe ömlő Soča folyó ezen a néven kevesek számára lehet ismerős, de ha azt mondjuk, Isonzo, máris más a helyzet. Az ott húzódó frontvonal mentén 100 éve elkeseredett küzdelem vette kezdetét az olasz és az osztrák–magyar haderő között.
A hadászati koncepciók kidolgozásakor az Osztrák–Magyar Monarchia stratégái nem számoltak azzal a lehetőséggel, hogy katonáiknak egyidejűleg három hadszíntéren kelljen háborút vívniuk. Az elképzelhetetlen azonban 1915. május 23-án valósággá vált: a szerbek ellen délen, míg az oroszokkal keleten küzdő Ausztria–Magyarország délnyugaton egy újabb ellenséggel, Olaszországgal került szembe.
A mintegy 600 kilométer hosszú, gyengén biztosított olasz határvidék védelmére a Monarchia hadvezetése a leggyorsabban a déli hadszíntérről csoportosíthatott át erőket, s mivel a kimerült szerb hadsereg támadásától amúgy sem kellett tartania, az új frontra vezényelte a XV. és a XVI. hadtestet; e két egységből alakult meg az 5. hadsereg. A keleten harcoló alakulatokat ugyanakkor teljes egészében lekötötték az oroszok elleni hadműveletek, így onnan mindössze az osztrák–magyar 3. hadsereg tartalékát alkotó VII. temesvári hadtestet lehetett kivonni.
Védelembe húzódva
A Monarchia katonai vezetése végül egy 200 000 fős haderőt állított ki, amelyet három részre osztott: Tirolban Viktor Dankl lovassági tábornokra, Karintiában Franz Rohr tábornokra, az Isonzo folyó mentén pedig Svetozar Boroevic tábornokra bízták az irányítást. Közvetlen felettesük, azaz a délnyugati hadszíntér parancsnoka Jenő főherceg lett. A csapatok merev állásvédelemre rendezkedtek be a határ körzetében; feladatuk az volt, hogy a lehető legkevesebb terület feladása mellett minél nagyobb veszteséget okozzanak az ellenségnek.
Mivel az olasz–osztrák–magyar határ döntő része az Alpok természetes védelmet nyújtó hegyvonulatai között vezetett, komolyabb hadművelet indítására az Isonzo térsége kínált lehetőséget. Felismerte ezt Luigi Cadorna tábornok, olasz vezérkari főnök is, s oda összpontosította erőit; azon a 100 kilométeres szakaszon 13, a hadászati tartalékkal együtt 23 hadosztályt vetett be, míg a maradék 500 kilométer széles arcvonalon 12 hadosztályt bontakoztatott szét. A főerői északi csoportját alkotó 2. hadsereg a Caporetto (ma Kobarid – Szlovénia) közelében elterülő Kolovrat hegységet, illetve az Isonzo völgyét készült elfoglalni, míg a déli csoport, vagyis a 3. hadsereg a tengerig terjedő arcvonalon várta a támadási parancsot; feladata a Görzi-medence, a Wippach-völgy és a Komeni-fennsík birtokba vétele volt. A támadást ezt követően Laibach (ma Ljubljana – Szlovénia) és Trieszt irányába kívánták folytatni.
Az olasz főerők a hadüzenet után kereken egy hónappal, 1915. június 23-án indították az első nagyobb hadműveletüket, ez az idő pedig elegendő volt arra, hogy a Monarchia csapatai a lehetőségekhez mérten szervezett védelemmel fogadhassák a támadókat. Cadorna így magyarázta a késedelmet: „A hadsereg védelmi háborúra sem volt felkészülve, még kevésbé támadó hadjáratra."
Az ekkor vívott kisebb összecsapások olasz szempontból kevés sikerrel jártak. Cadorna hamar felismerte, hogy Görz (ma Gorizia – Olaszország) és a Wippach-völgy elleni támadás csak akkor lehet eredményes, ha felszámolja a tolmeini (ma Tolmin – Szlovénia) hídfőt, és elfoglalja a Doberdó-fennsíkot. Innentől kezdve hosszú hónapokon át erre irányultak a legnagyobb erőfeszítései. Tizenegy nagy támadó hadműveletben kísérelte meg a védelem áttörését: ezek a harcok „isonzói csaták" néven váltak ismertté.
Az első isonzói csata tehát 1915. június 23-án vette kezdetét – egyhetes tüzérségi előkészítéssel. Több száz olasz löveg lőtte az osztrák–magyar csapatok állásait, amelyek ugyanakkor sok védelmet nem nyújtottak, tekintettel arra, hogy a sziklás, köves talajba vájt lövészárkok éppen csak elfedték a térdelő katonákat. Mellvédeket kellett tehát emelni, amihez homokzsákokat és köveket használtak. Az utóbbi azonban nem bizonyult szerencsés választásnak, hiszen a felrobbanó gránátok által szétvetett kőszilánkok néha súlyosabb sebet ejtettek, mint a repeszdarabok. De más lehetőség nem volt, mert a zsákok megtöltéséhez szükséges föld alig-alig akadt a kopár sziklákon – azt messziről szállították előre a peremvonalhoz. Az ellenséges lövegek tüzében viszont a rögtönzött mellvédek is csakhamar megsemmisültek, akárcsak a lövészárkok elé telepített akadályok. A tüzérségi előkészítés után, június 30-án akcióba lendült az olasz gyalogság. Hat napon keresztül roham rohamot követett a Doberdó-fennsík és a tolmeini hídfő ellen, de a harcok kiterjedtek a görzi hídfőt védő állásokra is. Az olaszok nem értek el számottevő eredményt, a támadás ugyanakkor felfedte a főcsapás irányát, így a csatazaj elültével a Monarchia hadvezetése megkezdte a csapatok átcsoportosítását. Mindenekelőtt a doberdói szakaszt kellett megerősíteni, éppen ezért Jenő főherceg a fennsík védelmét 1915. július 6-án a korábban a keleti hadszíntérről Karintiába átdobott VII. hadtestre bízta.
Harc a föld alatt
A csendesebb időszakban az olasz 2. és 3. hadsereget friss csapatokkal egészítették ki, a Monarchia hadvezetése ugyanakkor alig-alig tudott erősítést átcsoportosítani az osztrák–magyar 5. hadseregnek, amely így inkább a védelmi rendszer megerősítésére koncentrált. Szükség is volt erre, mert október 18-án a tolmeini hídfőnél, Görznél és a Monte San Michele előtt ismét megszólaltak az olasz lövegek: a háromnapos tüzérségi előkészítés a harmadik isonzói csatát vezette be.
A gyalogság október 21-én indult meg azzal a céllal, hogy a tolmeini hídfőt elfoglalva észak felől kerüljön Görz védőinek hátába, miközben a város elleni támadással leköti az ott harcoló osztrák–magyar csapatokat. A Görz elleni támadás sikerét a Monte San Michele birtokbavétele biztosította volna. Váltakozó sikerű, elkeseredett küzdelem bontakozott ki, de az olaszoknak a riasztóan növekvő veszteségek dacára sem sikerült áttörést elérniük.
A harcokban október végén rövid szünet állott be, de pár nap pihenő után, november 10-én Cadorna megújította a támadást, amiből a negyedik isonzói csata fejlődött ki. Az akció ismét az osztrák–magyar védelem déli szakaszának áttörésére, közelebbről a Doberdó-fennsík és a görzi hídfő ellen irányult. A Monarchia hadvezetése nehéz időket élt át, mert a súlyos veszteséget szenvedett védők megerősítésére vagy felváltására alig volt lehetősége. Az erőket ugyanis lekötötte a németekkel közösen Szerbia ellen 1915. október 7-én indított offenzíva, amelynek eredményeként november végén a balkáni ország hadserege összeomlott. Az olaszok mindenáron eredményt akartak elérni. Elszántságukat mutatja, hogy tizenötször rohanták meg a Monte Sabotinót, negyvenszer pedig a Podgorát, a görzi hídfő két támpontját. A pokoli küzdelem december 4-ig tombolt.
Az eredmény – Cadorna szempontjából – megint kiábrándító volt: néhány száz lépésnyi előrejutásért 116 000 katonáját áldozta fel.
A tél beálltával megszűntek a nagy támadások, s kezdetét vette az állóháború; ennek során a szemben álló felek – akárcsak az antanterők és a törökök a Gallipoli-félszigeten – a föld alatt is megküzdöttek egymással. A katonák a kemény sziklába aknafolyosókat vájtak, majd robbanóanyagot halmoztak fel annak végében, az ellenséges állás alatt, amit aztán a levegőbe röpítettek. A detonáció hatása rendkívüli volt: a felhasznált dinamit mennyiségétől függően általában 5–8 méter mély és 15–25 méter átmérőjű tölcsérek keletkeztek. A harcnak ez a módja talán még a tüzérségi tűznél és a gyalogsági rohamnál is nagyobb megpróbáltatást jelentett a katonák számára, akiknek együtt kellett élniük azzal a tudattal, hogy bármikor megnyílhat alattuk a föld. Mindeközben a felszínen állandósult a kézigránátharc; a felek naponta átlagosan 3000–4000 kézigránátot használtak fel a doberdói arcvonalszakaszon, ott ugyanis a lövészárkok nem ritkán alig 20–30 méter távolságra voltak egymástól, így egy jó helyre dobott gránát nagy pusztítást okozhatott.
Papírágyúk a fronton
A nagyszabású támadások sorozata – az ötödik isonzói csatával – 1916. március 13-án folytatódott. Ez a küzdelem március 18-ig tartott, s az olaszok megint a Doberdó-fennsíkot és a görzi hídfőt vették célba – ám eredményt ezúttal sem értek el. Az 5. hadsereg tehát ismét megtartotta állásait és sikeresen verte vissza a rohamokat, mégis nehéz helyzetbe került, miután a készülő dél-tiroli offenzívához négy hadosztályt és jelentős tüzérséget vontak el tőlük. A helyzet elkendőzésére a hadsereg parancsnoksága papírból ágyúkat készíttetett, lovakat fogatott eléjük, majd az újoncokból álló alakulatokkal együtt megindította azokat a front felé. A papírágyúsor és a katonák éjszaka visszafelé vonultak, reggel pedig megint a peremvonal irányába. Az olasz felderítő-repülőgépek személyzete mindebből annyit látott, hogy szüntelenül áradnak az ágyúk és a katonák a frontra. A csapatok április 6–14. között meneteltek előre-hátra, azt a látszatot keltve, hogy legalább öt hadosztálynyi erősítés érkezett az arcvonalra.
A Monarchia dél-tiroli kudarca után egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy Cadorna az Isonzónál újabb nagy rohamot indít, amelynek az átcsoportosításokkal meggyengített 5. hadsereg valószínűleg aligha tud majd ellenállni. Az olasz szándékot megelőzendő, a Monarchia katonai vezetése a gáztámadás mellett döntött. Az akció június 29-én vette kezdetét: a magasabban fekvő osztrák–magyar állásokból az Isonzo völgye felé hömpölygő gáz súlyos veszteséget okozott az első vonalban álló, épp harcfelderítésre készülő olaszoknak. A vegyi csapás mindazonáltal felemás sikerrel zárult: bár hatására Cadorna elhalasztotta a készülő nagyszabású támadást, az osztrák–magyar csapatok harci morálja nem nőtt, sőt egyre jobban terjedt az ellenség bosszújától való félelem. Különösen kegyetlen harcok kezdődtek most, mert az olaszok – látva a szörnyű kínok között meghalt bajtársaik holttesteit – nem ejtettek foglyokat.
Búcsú a Doberdótól
A harci gáz bevetése augusztus 4-ig adott haladékot a Monarchia csapatainak: ezen a napon ismét akcióba lendült az olasz tüzérség, amely a görzi hídfőnél a Monte Sabotino–Podgora, míg a Doberdó-fennsíkon a Monte San Michele–San Martino közötti arcvonalszakaszt kezdte lőni. A hatodik isonzói csata gyalogsági rohamai 6-án indultak meg: a támadók egyik hulláma a másik után rohant előre a védők tüzében, s csakhamar elfoglalták a Monte San Michele csúcsát, majd augusztus 8-án a görzi hídfő két legfontosabb támpontját, a Monte Sabotinót és a Podgorát. Végül a következő nap Görz városa is az olaszok kezére került.
Az Isonzo folyó bal partján megjelenő olaszok a Doberdó-fennsík védőit is visszavonulásra kényszerítették. A támadók gyors ütemben üldözték az osztrák–magyar erőket, megszállták a Vallone-völgyet, majd tovább törtek előre a Komeni-fennsíkon, de lendületük elvesztésével kénytelenek voltak beszüntetni a támadást. Augusztus 17-ig még többször fellángolt a küzdelem, azután az arcvonal lassan megmerevedett.
A csata tehát egyértelmű olasz sikerrel zárult. Cadorna jól választotta meg az akció időpontját, hiszen a Monarchia hadászati tartalékait lekötötte az orosz hadsereg lucki támadó hadművelete, ráadásul az osztrák–magyar hadvezetésnek a Tirolba korábban átdobott csapatokat csak részben sikerült visszajuttatnia az Isonzóhoz. Ezzel szemben az olaszok – fejlett vasúthálózatuknak köszönhetően – rövid idő alatt komoly erőket vonultathattak fel az offenzívához, melynek során felszámolták a görzi hídfőt, s elfoglalták a Doberdó-fennsíkot, valamint Görz városát. A másik oldalon ugyanakkor teljes volt a letargia: az osztrák–magyar katonák egyre jobban belefáradtak a küzdelembe.
(Folytatjuk)
Forrás: Magyar Honvéd, 2015/7.
