Hatvan éve kezdődött a Dien Bien Phu-i csata

Ezzel egy időben az indokínai államok kikiáltották függetlenségüket, melyet a világháborúból győztesként kikerülő Franciaországnak esze ágában sem volt elismerni. A harcedzett és függetlenségre vágyó gerilláknak azonban a felkínált gyarmati autonómia már kevés volt, így fellángolt a fegyveres harc, mely nagyrészt Vietnam és Laosz északi területén zajlott. Az első években még nem okozott gondot a jól szervezett és ellátott francia gyarmati haderőnek a szedett-vedett fegyverekkel küzdő gerillák elleni harc, 1949-től azonban Sztálin támogatása révén a vietnamiak modern fegyverekhez is hozzájutottak, s ez gyökeresen megváltoztatta a háború kimenetelét. Hamarosan fény derült arra is, hogy a franciáknak súlyos anyagi megterhelést jelent a háború − ekkor lépett színre a kommunisták térhódítását gátolni akaró Amerikai Egyesült Államok, átvállalva a költségek jelentős részét.

Ám a dzsungelháborúba belefáradt franciák visszaszorításának már a hatalmas amerikai segítség sem tudta elejét venni.

Ekkor a szorult helyzetben lévő francia parancsnokok merész lépésre határozták el magukat. Egy kilencezer fős hadsereg megszállta a Dien Bien Phu mellett elterülő völgyet, és a terepviszonyokat kihasználva jól védhető erődrendszert épített ki. Két okból vállalkoztak a kockázatos akcióra a távol eső északi területen. Egyrészt el akarták vágni a Viet Minh utánpótlási útvonalát, a másik céljuk pedig az volt, hogy egy kikényszerített támadással felőröljék a vietnami hadsereget.

A légiósok elfoglalták helyüket az erődítményekben, ám a vietnami támadás egyre csak váratott magára. Mint utóbb kiderült, a szorgos gerillák ezalatt sem tétlenkedtek. Míg egy ötvenezer fős vietnami haderő állásokat épített ki a környező őserdőben, a Viet Minh tüzérségi fölényt is képes volt kialakítani a franciák háta mögött. A Võ Nguyên Giáp tábornok vezette hadsereg mintegy húszezer földműves munkáját vette igénybe, akik kerékpárral szállították a szovjetektől kapott felszereléseket, és testi erejükkel vontatták a nehézütegek ágyúit, keresztül a meredek hegyoldalakon. Ezeket a franciák megmászhatatlannak tartották, így, bár támadásra számítottak, nehézfegyverekre azonban nem.

A csata első lövései március 13-án, hajnalban dördültek el. Az elbizakodott franciákat meglepte az egész éjszaka tartó nagy erejű tüzérségi zárótűz, melynek során mintegy kilencezer lövedék találta el a jól kiépített állásokat, amiket aztán véres harcokkal foglalt el a Viet Minh. Bár a franciák felderítése jelezte, hogy ellenfeleik rendelkeznek ágyúkkal, azok számát és űrméretét erősen alábecsülték. A francia tüzérség nem tudta célba venni a jól álcázott Viet Minh-állásokat, így hatástalannak bizonyult. Az sem javított a helyzeten, hogy a tüzérség parancsnoka végső kétségbeesésében egy kézigránáttal öngyilkosságot követett el.

A Viet Minh folyamatos ágyúzása tönkretette a franciák által kiépített kifutópályákat, a légvédelmi ágyúk pedig folyamatosan lőtték a leszálló gépeket, így a Dien Bien Phu-i csapda hamarosan bezárult a védők körül. Az utánpótlást már csak ejtőernyővel lehetett eljuttatni a körülzárt hadseregnek, ám a segítség egy része a vietnamiak által ellenőrzött területen ért földet.

Az erődítménybe utoljára április végén dobtak le egy erősítésnek szánt osztagot, ez azonban nem tudta a veszteséget pótolni. A francia vezetés célja ekkor már csupán a végső vereség halogatása volt, hiszen már a genfi tárgyalásokra készültek. Még ezt sem sikerült azonban elérniük, mivel a Szovjetunió révén egyre modernebb fegyvereket vetettek be ellenük, és beköszöntött a monszun is, esővel árasztva el a völgyben kiépített francia lövészárkokat, lerombolva a bunkereket. Május 6-án indult az utolsó roham a gyarmati egységek ellen, mely egyetlen nap alatt megadásra bírta a francia hadsereget, és egyben lezárta a csaknem nyolc éven át tartó háborút. Franciaország kénytelen volt elismerni egykori gyarmata függetlenségét, ám az 1954 júliusában megkötött genfi egyezmény Vietnam kettéosztásával elvetette egy hosszabb és véresebb háború magvait is.