Holtak városa

Út a pokolba

A Szovjetunió 1941-es megtámadásával Hitler végül vállalta a kétfrontos háborút, s egy darabig úgy tűnt, neki lesz igaza. A német csapatok viszonylag gyorsan törtek előre, ám a híres orosz tél és az időközben észbekapó és a védekezést megszervező szovjetek decemberre megállították az akkor már Moszkva előtt csoportosuló ellenséget. Az is hamar kiderült, hogy a főváros elfoglalása sokkal nagyobb kockázattal jár, mint azt bárki előzetesen gondolta volna. A német hadvezetés figyelme így Sztálingrád felé fordult. A város egyfelől kiemelt logisztikai csomópont volt, másfelől a szovjet vezető nevét viselte, így a propaganda szempontjából is óriási jelentősége volt meghódításának. Tudta ezt maga Sztálin is, aki már akkor kijelentette: a várost az utolsó emberig védeni kell.

A kezdet

1942 nyarán a Luftwaffe bombázói előkészítő támadásokat intéztek a város ellen. Később már gyújtóbombákat is bevetettek, ami még azt is elpusztította, ami addig épen maradt. Az eredmény: sok ezer civil halott és egy romba dőlt város volt. A szovjet védekezés eleinte szervezetlen volt, a fegyverzet elavult és rendkívül hiányos. Mindezt egyetlen dologgal tudták ellensúlyozni: a létszám folyamatos pótlásával. Katonákat éppúgy a védekezésre vezényeltek, mint a városban rekedt civileket, ám ez kevésnek bizonyult a német hengerrel szemben. A halálozási arány olyan magas volt, amely példa nélkül állt a háború addigi történetében, Sztálin ráadásul parancsban rögzítette, hogy aki vissza mer vonulni, az statáriális hadbíróság elé kerül. (A gyakorlatban bármiféle tárgyalás nélkül végezték ki azt, aki szembe mert szállni az utasítással.)

A harc az utcákon, és a rommal borított város félig leomlott házaiban tombolt. Időnként annyira közel voltak egymáshoz a két hadsereg katonái, amely szinte lehetetlenné tette a németek számára, hogy légi- vagy tüzérségi támogatással segítsék saját csapataikat, hiszen azok is életüket vesztették volna egy-egy csapásnál. Végül mégis bevetették a tüzérséget, s mind a szovjetek, mind a németek vadul lőni kezdték az ellenség által ellenőrzött területeket, amelynek eredményeképpen Sztálingrád már inkább hasonlított egy törmelék-halomra, semmint városra. Ez nem kedvezett a német páncélosoknak, annál inkább a mesterlövészeknek, akiből volt pár igazi tehetség a szovjeteknél. Itt teremtette meg saját mítoszát Vaszilij Zajcev is, akinek tetteiről Jean-Jacques Annaud rendezett zseniális filmet, Ellenség a kapuknál címmel. 1942 novemberére a Paulus tábornok irányította német csapatok gyakorlatilag ellenőrzésük alá vonták Sztálingrádot, vagy azt, ami maradt belőle. Szovjet ellenfele, Csujkov tábornok hiába kapott folyamatosan utánpótlást emberekből és harci eszközökből, eleinte csak annyit ért el, hogy fenn tudta tartani a folyamatos harcot.

A katlan

Addigra Sztálingrád birtoklása mindkét hadvezér mániájává vált. Sem Hitler, sem Sztálin nem engedett abból, hogy övé legyen a város. A szovjet hadvezetés november 19-én megindította azt a két összehangolt hadműveletet, amellyel fel tudták számolni a várostól északra és délre elhelyezkedő, főként román, magyar és olasz csapatokat. Az Uránusz és a Mars hadműveletek sikerrel jártak, a gyengén felszerelt és súlyos emberhiánnyal küzdő hadseregek gyorsan felmorzsolódtak. November 20-án az északról és délről támadó szovjetek harapófogóba szorították a várost, kialakítva ezzel a hírhedt katlant, ahol mintegy negyedmillió német rekedt kilátástalan helyzetben. Hitler ismét a légierőben bízott. A német vezérkar elgondolása szerint légihidat építettek volna ki az utánpótlás biztosítására, ám a terv azonnal összeomlott. A szovjet légvédelem és a vadászpilóták annyira megtizedelték a német flottát, hogy a szükséges mennyiségnek csak töredékét tudta biztosítani. A német katonák éheztek, a szovjet tél pedig borzalmas pusztítást végzett soraikban. A játszma állása éles fordulatot vett: az addigi támadók védekezésbe kezdtek, a szovjeteket pedig már semmi nem állíthatta meg.

A vég

Beköszöntött az igazi orosz tél, ami (mint már annyiszor a történelem folyamán) a szovjeteknek kedvezett. A befagyott Volgán már akadálytalanul szállíthatták az utánpótlást, és naponta indítottak támadásokat a beszorult németek ellen, akiknek sorait az éhség és a hideg is tizedelte. A szovjet fronton mindenhol óriási veszteségeik voltak, és már senki nem tudott komolyan gondolni arra, hogy felmentő csapatokat küldjenek Sztálingrádhoz. Hitler parancsba adta Paulusnak, hogy nem adhatja meg magát. A tábornok csapdába esett: kitörni nem tudott, a mészárlást megállítani a parancs miatt nem tudta. Közben egyre kisebb területre szorultak a szovjet támadások következtében, s mivel január végére minden utánpótlási útvonalukat elvágták, a helyzet reménytelensége nyilvánvalóvá vált számukra, ahogyan az is, hogy semmiféle felmentő sereg nem létezik.

Az oroszok meglepő módon felajánlották Paulusnak, hogy ha megadja magát, garantálják a tisztességes ellátást, ám Hitler parancsa egyelőre még erősebb volt a belső kényszernél, így a német tábornok visszautasította az ajánlatot. Újrakezdődött tehát a mészárlás, a német 6. hadsereg maradéka is kezdett felmorzsolódni. Hitler őrjöngő rohamot kapott, amikor megtudta, hogy Paulus végül a józan eszére hallgatott, és január 31-én megadta magát. Február 2-ig további 91 000 embere követte példáját (belőlük csak hatezer tért haza, a többiek a fogolytáborokban haltak meg), s bár számos ellenálló csoport folytatta a küzdelmet, a hivatalos történetírás erre a napra teszi a sztálingrádi csata végét.

Holtak városa

A sztálingrádi csata áldozatainak száma annyira magas volt, hogy a szovjet kormány nem volt hajlandó pontos adatokat nyilvánosságra hozni. A kiegészítő hadműveletek veszteségét is számolva a tengelyhatalmak 840 ezer emberüket vesztették, míg a szovjetek veszteséglistáján több mint egymillió név szerepelt, és ebben még nincsenek benne a polgári áldozatok. Mindezt egy 199 napos csatában, amelyet a mai napig a második világháború talán legvéresebb és legkegyetlenebb ütközeteként tartunk számon.