Isteni szél

Az „Isteni szél" eredete a XIII. századra vezethető vissza. 1274 és 1281 között két nagyobb támadás érte Japánt. A mongolok hajóflottáját azonban tönkreverte a térségben nem szokatlan tájfun, így az invázió még azelőtt kudarcba fulladt, hogy elkezdődött volna. Innen kapta (egyébként egy téves fordítás eredményeként) az embert és gépet halálos fegyverré egybeolvasztó japán különleges alakulat az „Isteni Szél Különleges Támadó Egység" nevet.

Kellett nektek Pearl Harbor!

A japán hadvezetés józanabbul gondolkodó tagjai számára világos volt, hogy Pearl Harbor után nincs köztes megoldás, csak a teljes győzelem vagy a teljes vereség. Amerika hadba lépett és bosszúért kiáltott. A Csendes-óceáni hadszíntéren egy éven belül súlyos csapásokat mértek a japánokra, tengeren és szárazföldön egyaránt. A szigetről-szigetre ugráló amerikaiak módszeresen és kíméletlenül számolták fel a támaszpontokat, bombázták, torpedózták és süllyesztették el a hadihajókat. 1944 nyarán mérték a legsúlyosabb csapást az ellenségre. Pár nap alatt pusztították el a japánok három repülőgép-hordozóját, a rajtuk lévő összesen 400 repülőgéppel és jól kiképzett pilótáikkal együtt. A japánok helyzetét súlyosbította, hogy hadiiparuk nem tudta pótolni a veszteségeket, ráadásul az amerikai flotta vészesen közel került a Fülöp-szigetekhez, amely az üzemanyag ellátáshoz nélkülözhetetlen útvonalat és területet jelentette számukra. Ebben a kétségbeejtő szituációban fogalmazódott meg az öngyilkos bevetések hadműveletbe illesztésének gondolata.

Szamurájok a levegőben

Japán katonai történelme a szamuráj tradíciókon alapult. A 2. világháborúban hangsúlyos ideológiai szerepet kapott a busido, a szamuráj-kódex, amely meghatározta a harcosok viszonyulását a háborúhoz, a katonai vezetéshez és természetesen a halálhoz is. A hadifogság például elviselhetetlen szégyen volt egy igazi harcos számára. Nem véletlen, hogy a japán vadászrepülők pilótafülkéjében mindig ott volt a kard, arra az esetre, ha lelőnék őket és az ellenségtől csak a végső tettel, a szeppukuval tudnának megszabadulni. A halál fogalma tehát teljesen más dimenzióban mozgott a japánoknál, mint a nyugatiaknál. A kamikaze akciók, amelyek a szövetségeseknél elképzelhetetlenek lettek volna, lelkileg nem terhelték meg annyira őket, ám azzal ők is tisztában voltak, hogy ez nem a szó klasszikus értelmében vett rituális öngyilkosság. Voltak szép számmal önként jelentkezők, de a különleges egységek zömében parancs alapján álltak össze. Mindez semmit sem vont le a busido értelmezéséből, amelynek szellemében a kamikaze pilóták a szent halálba repültek.

Az ötlet

A Leyte-öbölben a japánoknak mindent egy lapra kellett feltenni. Ahogyan Tojoda tengernagy a háború utáni kihallgatgatásán rávilágított a kétségbeesés hátterére: „Tudtuk, hogy ha elveszítjük a Fülöp-szigeteket, hiába marad meg a flotta és tér vissza Japánba, nem lett volna üzemanyaga további hadműveletekre." Megfelelő csapásmérő haderő hiányában a japánok alternatív módokon kezdtek gondolkodni. Az adatok szerint Obayashi tengernagy volt az, aki egy anyahajó parancsnokával közösen felvetette az ötletet: szereljék fel a repülőket minél több robbanóanyaggal, a pilóta pedig egyenesen repüljön bele a célpontba.

Az igazat megvallva, maga az alapötlet nem volt új. Számtalan példa akadt addig is az öngyilkos lezuhanásokra (ráadásul a szövetséges gépek részéről is), s a Midway-szigeteki csatánál is előfordult néhány ilyen eset, ám azok nem voltak a szó háborús értelmében vett kamikaze akciók. Általában olyankor fordultak elő, amikor a gép annyira súlyos találatot kapott egy kritikus terület fölött, hogy a pilótában tudatosult: vagy nem élheti túl az akciót, vagy hadifogságba esik, ezért önkényes, saját döntés alapján valamilyen célpontba irányította a gépet.

A kamikaze alakulatok más szisztéma szerint működtek. A Leyte-öbölben az ameriakiak október közepén indították meg a támadást. A cél a Fülöp-szigetek elfoglalása volt, az amerikai tengerészgyalogosok már 20-án megkezdték a partraszállást. A géphiánnyal küzdő japán légiflottához Onishi Takijiro admirálist nevezték ki parancsnoknak, aki azonnal átlátta, hogy a hagyományos hadviselés eszközeivel csak kudarcot vallhat. Onishi nem volt kezdő a témában, már a Pearl Harbor elleni támadás megtervezésében is részt vállalt, így nem a levegőbe beszélt. Mindössze 30 Zero és ugyanennyi bombázó állt a rendelkezésére. Az admirális október 19-én hivatalosan is előterjesztette az ötletet: miután a megszokott módon nem tudnak az amerikai flottában számottevő kárt tenni, engedélyt kér az öngyilkos alakulatok felállítására. Terve még a sokat látott japán hadvezetésben is megütközést keltett, de a győzelem megszerzése mindent felülírt, így megadták az engedélyt. Onishi Takijiro a megmaradt Zerok támaszpontjára sietett, ahol szintén előadta az immár legfelsőbb szinten is megerősített ötletet. Másnapra már két (akkor még zömében önkéntesekből álló) egység állt fel. Így kezdődött az „Isteni Szél, Különleges Támadó Egység" rövid, de annál legendásabb története.

A bevetések

A Leyte-öbölben a 2. világháború legnagyobb tengeri csatája dúlt. A japán flotta (ami még megmaradt belőle) és az amerikai Csendes-óceáni flotta veselkedett egymásnak, és mindkét fél pontosan tudta, milyen óriási a tét. Október 21-én, tehát mindössze egy nappal az egység megalakulása után felszállt az első, 16 gépből álló kamikaze alakulat. Nem sok idejük volt a felkészülésre, de nem is volt rá szükségük. Siker esetén az útjuk csak a célpontig tartott, ha kudarcot vallottak, akkor vagy lelőtték őket, vagy visszafordultak a bázisra, hogy újra elindulhassanak halálos rakományukkal. Bár a történészek általában ezt a napot jelölik meg az első kamikaze bevetés időpontjaként (és statisztikai szempontból igazuk is van), valójában ezt az akciót még nem lehetett sem tömeges, sem sikeres műveletként elkönyvelni, főpróbának annál inkább. Három gépet a megközelítéskor azonnal lelőttek a szövetségesek, a többiek visszafordultak, s mindössze egyetlen Zero tudott egy 200 kilós bombával célt érni. A gép a HMAS Australia nevű cirkálóba csapódott be, a fedélzet alatti részbe. Bár az égő üzemanyag viszonylag nagy területen égett, a bomba nem robbant fel, így a hajó nem szenvedett kijavíthatatlan károkat. Még így is 30 katona életét követelte a támadás, közöttük volt ráadásul John Augustine Collins kötelékparancsnok, az ausztrál haderők parancsnoka is.

A támadás arra jó volt, hogy a szövetségeseket meglepje és megdöbbentse, a japánokat pedig biztosítsa arról, hogy az új harcmodor működőképes lehet.

Október 25: az igazi „siker"

Október 23-án megkezdődött a tényleges tengeri ütközet. Az erőviszonyok eléggé egyértelműek voltak. A szövetségesek 216 hajójával szemben a japánok 64-gyel vonultak fel, így minden reményüket a kamikaze akciókba fektették. A pilótáknak részletesen elmagyarázták a célpont jellemzőit, és azt is, hol kellene becsapódniuk ahhoz, hogy a lehető legnagyobb pusztítást érjék el az adott hajón.

Október 25-én a japánok az amerikai repülőgép-hordozókat lőtték saját hajóikról. A Gambier Bayt sikerült is elsüllyeszteniük, majd a rombolók és kísérő-hordozók ellen irányították a támadást. Közben maguk is súlyos veszteségeket szenvedtek, három nehézcirkálójuk süllyedt el, az óriás csatahajók közül pedig egyedül a Jamato vészelte túl nagyjából épségben a támadásokat. A japán flotta ezen része visszafordult, s már úgy tűnt, vége az ütközetnek, amikor megjelent a kamikaze-raj. Ezt a bevetést tartják azóta is az első szervezett, sikeres, tömeges rajtaütésnek. Több becsapódás is történt, a japánok szempontjából azonban a legfontosabb Seki Yukio „találata" volt, aki gépét a St. Lo hordozóra irányította. Ezúttal minden „tökéletesen" működött, az óriási hajó pedig 11 óra 20 perckor felrobbant, majd elsüllyedt. Ez a sikerélmény rövidtávon visszaadta a japánok hitét a győzelemben, s emiatt kötjük október 25-höz és nem 21-hez az első sikeres és tömeges kamikaze támadást.

Ezrek repülnek önként a halálba

Tokióban október 25-ének kiemelt jelentősége volt. A vezérkar a siker hallatán kiemelt projektként kezelte az öngyilkos alakulatok tevékenységét. Meggyőződésükké vált, hogy a háborút a kamikaze akciókkal a saját javukra dönthetik el. Onishi Takijiro admirális további gépeket és pilótákat kért, s immár nem akadt senki, aki megkérdőjelezte volna kérelme jogosságát. Megkezdték az alakulatok felkészítését, majd amilyen gyorsan csak lehetett, be is vetették őket.

A Fülöp-szigeteknél, majd utána mindenhol a térségben a kamikaze támadások lettek az elsődleges veszélyforrások. Az amerikaiak külön part menti figyelővonalat hoztak létre, és sokkal nagyobb tűzerővel szerelték fel a hajók légvédelmi rendszerét. 1945. április 6-22 között a japánok mindent bevetettek. 1900 gépet küldtek az ellenséges hajók ellen, ebből 900-at veszítettek, amelyből 260 célba talált. Az eredmény ehhez képest nem volt kiugróan magas: 12 torpedórombolót süllyesztettek el. Júniusig összesen 1465 kamikaze küldetést hajtottak végre, akkor már gyakorlatilag mészárszékre küldve pilótáikat, hiszen a győzelem számukra már csak nem létező illúzió volt.

A háborúnak aztán villámgyorsan véget vetett az augusztusban ledobott két atombomba. Addigra mintegy 4000 kamikaze pilóta halt meg, de a fegyverszünettel még nem ért véget az öngyilkos alakulat története. Néhány órával a dokumentumok aláírása után a kamikazék egyik parancsnoka, Ugaki admirális megindította az utolsó támadást egy amerikai hajóraj ellen. 10 gépe szállt a biztos pusztulásba.

Ami pedig az ötlet kivitelezőjét illeti: Onishi Takijiro ugyanazon a napon, a fegyverszünet aláírását követően szamuráj szokás szerint szeppukut hajtott végre. Búcsúlevelében bocsánatot két a mintegy 4000 halott kamikaze pilóta családjától.