Munkaszolgálat a magyar királyi Honvédségben 1939–1945

A háborús készülődés és ezzel összefüggésben az országmozgósítási és országerődítési feladatok növekedése miatt 1939 második felétől mind nagyobb számban alakultak meg a honvédség munkásszázadai és kisegítő munkásszázadai. 1940-től a zsidótörvényeknek a honvédségen belüli nagyobb mértékű alkalmazása következtében egyre több zsidó került munkaszolgálatos alakulatba. Munkafeltételeik kezdetben tűrhetőek voltak, a honvédség tagjaiként még bizonyos védettséget élveztek.

A zsidók munkaszolgálatra történő egyre nagyobb igénybevétele mellett, 1940 nyarától a rendszerre veszélyesnek minősített szociáldemokrata és szakszervezeti aktivistákat, illetve egyéb megbízhatatlannak nyilvánított személyeket (közöttük nemzetiségieket is) munkaszolgálatra hívták be. A Szovjetunió elleni 1941. évi hadjárat előtti mozgósítás idején ismét számos behívásra került sor. A zsidó munkaszolgálatosok legmagasabb száma 19.000 fő körül mozgott, a tényleges harccselekmények hónapjai alatt pedig 7 és 17 ezer fő közé volt tehető.

A közérdekű munkaszolgálat végleges szervezete, illetve annak a háborús viszonyokra való átállítása 1942-re alakult ki. Egy 1941. október 28-án keltezett vezérkar főnöki irat meghatározta, hogy a hadseregek, hadtestek, hadosztályok műszaki csapatai huzamosabb ideig nem maradhatnak el seregtesteiktől, s a hadműveleti terület arcvonal mögötti részén elvégzendő műszaki munkálatokhoz egy külön szervezet kell létrehozni. Ezen szervezet a Közérdekű Munkák Országos Felügyelősége néven vált ismertté és foglalkozott a munkaszolgálat ügyeivel. Az 1942. július 31-én kelt XIV. törvénycikk törvényesítette azt a gyakorlatot, hogy a zsidók a honvédség kötelékében fegyveres szolgálatot nem teljesíthetnek. Kötelezettségüknek a „kisegítő munkaszolgálattal" kellett eleget tenniük. Rendfokozatot, karpaszományt ezt követően nem viselhettek, s ha korábban ilyennel rendelkeztek is, azt elvonták tőlük.

A munkaszolgálatos alakulatok legnagyobb méretű háborús alkalmazására a 2. hadsereg 1942 tavaszi, kora nyári keleti hadszíntérre vezénylésekor került sor. A keleti harctérre elvonuló seregtestek állományába 69 tábori munkásszázadot állítottak be, melyek száma az ősszel és télen pótlásként kivezényeltekkel együtt az év végére 156-ra nőtt. Ez azt jelentette, hogy – a 42 fős keret nélkül – 250 fős századokat alapul véve közel 40 ezer munkaszolgálatos teljesített hadiszolgálatot a Don-kanyarban.

A háborús alkalmazása felállított és igénybevett munkásszázadok keretén belül háromfajta munkásalosztály létezett:

1. a legnagyobb számban a tábori (vegyes) munkásszázadok alakultak, melyekbe a „18-42 éves munkaszolgálatra alkalmas és nemzethűség szempontjából megbízható zsidókat" osztották be.

2. a különleges munkásszázadok legénységét valláskülönbségre és az előző katonai szolgálatra való tekintet nélkül a 18 és 42 év közötti, „nemzethűség szempontjából megbízhatatlannak" ítélt, elsősorban a baloldali mozgalmakban résztvevő, a fennálló rendszerrel ellentétes politikai nézeteik miatt nyilvántartott keresztény, illetve zsidó származású hadköteles egyének, valamint súlyos bűncselekmények miatt elítéltek képezték.

3. a nemzetiségi (vagy kisebbségi) munkásszázadokba a munkaképes, „nemzethűség szempontjából megbízhatatlan", az ország területi gyarapodása folytán a határokon belül élő románokat és szerbeket sorolták.

A 2. hadsereggel elvonult munkaszolgálatosok nem viselhettek egyenruhát, saját polgári ruhájukban teljesítettek szolgálatot. Csupán tábori sapkát és bakancsot kaptak. Élelmezésük gyengébb volt a katonák fejadagjainál. 1942 őszétől – a védelmi munkálatok fontosságára való tekintettel – mind több, kezdetben a hadsereg hadtápkörzeteiben műszaki segédmunkát, útkarbantartási feladatokat ellátó munkásszázadot rendeltek alá az első vonalban küzdő seregtesteknek. A nehéz fizikai munkák során – az aknafelszedés és telepítés, valamint a drótakadályok elhelyezése mellett – különösen az ún. spanyol bakoknak az elkészítése és a védőállások elé történő felállítása volt veszélyes tevékenység. A legmegerőltetőbb arcvonalbeli munkákra – a büntetőszázadokként is emlegetett – különleges munkásszázadok tagjait kötelezték. Az erős fizikai munka, a gyenge élelmezés és a keretlegénység nem éppen emberséges bánásmódja következtében a munkaszolgálatosok zöme hamar legyengült, s munkaképtelenné vált.

Nagy Vilmos vezérezredes, honvédelmi miniszter a 2. hadseregnél tapasztaltak alapján megpróbált eljárni a munkaszolgálatra kötelezett zsidó hadkötelesek érdekében. Átmeneti javulást eredményező humánus intézkedéseivel főleg a velük szemben tanúsított durva bánásmódot és a rossz ellátást igyekezett mérsékelni.

Az 1942. évi Don menti hídfőcsaták és az állásharcok alatt a tisztikar szenvedte el arányában a legnagyobb veszteséget (25 %), a legénység volt a második (14 %), s legutoljára következtek a munkaszolgálatosok (8 %). Az 1943. januári áttörést követően viszont számarányukhoz mérten a muszosokat érte a legnagyobb veszteség (70 %), őket követte a tisztikar (60 %) és végül a legénység (50 %). Ez azt jelentette, hogy a hivatalos veszteséglistákra 1943. január-május hónapokban 23.905 fő került fel (meghalt, eltűnt, megsebesült, beteg, megszökött, hadifogságba esett), s nyilván közülük sem volt mindenki zsidó származású. Kevéssé ismert, hogy a magyar munkaszolgálatos alakulatokat nem egy alkalommal a németek és az ukránok is megtámadták. Ilyen esetekben a munkásszázadokat a honvédek védték meg.

A következő háborús években, főképpen az ország német megszállását követően a munkaszolgálatosok általános helyzete még inkább rosszabbodott. 1943 tavaszán a német haderőnek átadott 14 tábori munkásszázad a bori rézbányákba került, ahol személyi állományukat igen rossz körülmények között dolgoztatták. 1944 áprilisában már 150 ezer fő – döntő többségében zsidó – teljesített munkaszolgálatot. A Borban és az 1944. évi hadműveletek során a keleti harctéren és Magyarország területén mintegy 10.000 fős munkaszolgálatos veszteséggel számolhatunk.

A honvédelmi kisegítő munkaszolgálat intézménye később a minisztertanács 1944. október 18-i döntése értelmében a totális mozgósítás miniszterének hatáskörébe került, s ezzel az intézkedéssel lényegében megszűnt. A m. kir. Honvédség kötelékében alkalmazott munkásszázadok kötelékében 1944. október végéig kb. 25.000 zsidó munkaszolgálatos vesztette életét a harccselekmények, az általános testi elgyengülés és a keret kegyetlen bánásmódja miatt. A nemzetiségi munkaszolgálatos századok vesztesége ma sem ismert pontosan.

1944. novembertől a zsidótörvények hatálya alá tartozó nőket és férfiakat 16-tól 40, illetve 60 éves korig az általános országmozgósítás keretében rendelték munkaszolgálatra, immár nem honvédségi kötelékben. Az intézményesített közérdekű munkaszolgálat fegyveres erőn belüli megszüntetése ellenére a m. kir. Honvédségben természetesen továbbra is maradtak munkásszázadok, ahol igen nagyszámú zsidó szolgált. Közülük a legtragikusabb sors azok számára jutott, akiket a német-magyar határon húzódó védővonal építésére rendeltek. A háború végső szakaszában a német haderőnek átadott közel 40 ezer munkaszolgálatos harmada sohasem térhetett haza.

Ugyanakkor a deportálások, majd a nyilasok elől tízezrek menekültek meg a munkaszolgálatra kézbesített behívó révén. A honvédségben szolgálatot teljesítőket ugyanis, amíg lehetett, nem adták ki a németeknek. Ezen emberek számára a munkaszolgálat akkor nagyobb esélyt adott a túlélésre. A honvédelmi kisegítő munkaszolgálat diszkriminatív és megalázó voltát nem tagadhatja senki, de nem állíthatjuk, hogy ez az intézmény a magyarországi zsidóság módszeres kiirtásának eszköze lett volna. A munkaszolgálatosoknak ártó, emberi mivoltukból kivetkőzött, kíméletlen atrocitásokat elkövetőknek ugyanis nagyszámú követői nem akadtak. A munkásszázadok parancsnokai és keretlegénysége között számosan voltak, akik emberségesen viselkedtek és beosztottaikért a nehéz helyzetekben is felelősséget vállaltak.