627 esztendővel ezelőtt, 1396. szeptember 25-én, – más források szerint 28-án – a nikápolyi csatában az egyesült nemzetközi keresztes haderő megsemmisítő vereséget szenvedett a terjeszkedő Oszmán Birodalomtól.
Csupán pár évtized telt el azóta, hogy I. Oszmán sikeresen egyesítette a Kis-Ázsia területén, a Sakarya folyó mentén letelepedett török törzseket, az 1389-es első rigómezei csatában a 40 ezres oszmán haderő döntő győzelmet aratott a mintegy 20 ezer főt számláló szerb–bosnyák–havasalföldi–albán csapatok felett. Noha az összecsapásban I. Murad szultán is életét vesztette, fia, I. Bajazid személyében egy ambiciózus, remek hadvezér hírében álló uralkodó került hatalomra. Hamarosan a magyar területek ellen is megindultak a török hódítás első fázisát jelentő pusztító betörések.
Az elhúzódó trónharcok után magyar trónra lépett I. Luxemburgi Zsigmond (1387–1437) felismerte a fenyegetés súlyát, így szinte azon nyomban megtorló hadjáratokat indított az oszmán terjeszkedés megállítására. A magyar seregek Szerbia, valamint Havasalföld területén csaptak össze a törökökkel, majd 1395-ben elfoglalták a Duna partján fekvő Kisnikápolyt. Az átmeneti magyar sikerek ellenére a fiatal magyar uralkodó számára világossá vált, hogy az Oszmán terjeszkedés megállításához egy nemzetközi keresztes hadjáratra van szükség.
A magyar király kezdeményezése kedvező fogadtatásra talált Európában, annak ellenére, hogy a több, mint ötven esztendeje tartó angol–francia százéves háború hatalmas pusztítást okozott Nyugat-Európa lakosságának.
A nemzetközi haderő Félelemnélküli János vezetésével, 1396 júniusában érkezett Budára, ahol a magyar uralkodóval közösen megkezdték a haditerv kidolgozását. Az előjelek kedvezőek voltak, hiszen a francia, burgundi, angol, lengyel és német területekről érkezett harcedzett csapatok mellett Bizánc és Velence is jelezte részvételét. Luxemburgi Zsigmond kísérletet tett ugyan a magyar nemesség mozgósítására, de csupán a köznemesség köreiben talált jelentősebb támogatásra. A Dunán magyar naszádokból és a szövetségesek által felszerelt hadihajókból alakított hajóhad gyülekezett, amelyen az élelmiszertartalékot és más logisztikai eszközöket gyűjtötték a sereg számára. A két hadoszlopban déli irányba meginduló keresztes hadsereg Orsovánál kelt át a Dunán, majd Vidin és Rahova elfoglalása után szeptember közepén ért Nikápoly alá, ahol egyesült a Mircea vajda vezette román kontingenssel. Közben I. Bajazid (1389–1402) török szultán is értesült az ellenséges hadak közeledéséről, ezért csapatait gyors ütemben átszállíttatta a tengerszorosokon, majd Nikápoly felmentésére indult. Az oszmán sereg magvát a kitűnően képzett janicsár és szpáhi egységek alkották, amelyeket albán, szerb, bosnyák és bolgár csapatok egészítettek ki.
Az ütközet előtt a keresztesek haditanácsot tartottak, amelyen homlokegyenest eltérő támadási javaslatok kerültek szembe egymással. Az óvatos Luxemburgi Zsigmond a török elleni harcokban tapasztaltabb, az ellenség manőverező taktikáját jól ismerő magyar és havasalföldi lovasságnak szánta a csata kezdeti szakaszát, míg a lovassági fedezet nélkül maradt török gyalogság felmorzsolása a francia–burgundi lovag feladata lett volna. A nyugati lovagok ettől azonban – saját dicsőségüket féltve – mereven elzárkóztak és ragaszkodtak ahhoz, hogy a támadást a francia-burgundi nehézlovasság vezesse be.
„A francia-burgundi nehézlovasság, amely a keresztes sereg csaknem felét alkotta, gyakorlott, kiválóan képzett, a kor legjobb fegyvereivel ellátott hadereje volt, így a magabiztosságuk bizonyos értelemben indokolt volt” – mondta Négyesi Lajos ezredes, hadtörténész, aki hozzátette azt is, a csata hajnalán a magyar uralkodó ugyan tett még egy reménytelen kísérletet a haditerv megváltoztatására, majd a táborba visszatérve, kiadta a parancsot, hogy a sereg többi része is csatlakozzon a csatarendhez. „A keresztény sereg részei nem voltak kompatibilisek egymással. Úgy gondolom, igaz az a megállapítás, hogy a teljesen páncélozott nyugati lovagok lebecsülték a havasalföldi–magyar csapatok harcértékét, ugyanakkor jogosan tarthattak attól, hogy a csata káoszában nem tudnak majd különbséget tenni a hasonló felszerelésben harcoló magyar-havasalföldi és oszmán lovasok között.”
Amikor Zsigmond a táborába sietett, a franciák – hogy a sereg többi része meg ne előzze őket – sietve kivonultak a táborból és megkezdték az előrenyomulást a török harcrend felé. „Az oszmán felderítés addigra már ismerte a keresztény tábor és a várható összecsapás helyét, de mivel a csata idő előtt megindult, ezért arra reagálniuk kellett. Az irreguláris könnyűlovasság megindult, hogy feltartóztassa a franciam–burgundi támadást, közben a janicsár gyalogság megkezdte egy karókkal tűzdelt védőállás kiépítését a közeli dombtetőn. A szultáni sereg azonban még csak akkor kezdte meg a felfejlődését. Az ütközet kimenetele szempontjából fontos volt a dombok mögött meghúzódó 5000 fős szerb lovas kontingens, amelyet Lazarevics István szerb fejedelem irányított” – vélekedett Négyesi Lajos ezredes.
Azok a francia–burgundi lovagok akik túlélték a janicsárok pusztító nyílzáporát, szétszórták a török könnyűlovasságot, majd az oszmán gyalogság által kiépített cölöpsánchoz érkeztek. „A franciák tévesen azt hitték, hogy ez lesz a csata döntő szakasza, ezért a lovaikat a hátul levő csatlósóknak adták át, majd megkezdték a török védőállás ostromát. A janicsárok nem sokáig tudtak ellenállni a kiválóan képzett és páncélozott lovagoknak, akik kiűzték őket a sáncból, majd az üldözés közben felértek a dombtetőre. Ekkor látták meg a feléjük tartó – eddig érintetlen – szultáni sereget” – magyarázta Négyesi Lajos.
Miközben a török lovasság egyszerűen legázolta a gyalogosan küzdő nyugati lovagokat, a Zsigmond király vezette második harcrend is beérkezett és lendületes rohammal egy időre visszavetette a török lovasságot. Az ide-oda hullámzó lovassági összecsapást végül az eddig tartalékban várakozó 5000 szerb nehézlovas döntötte el, amely jobb oldalról zúdult a keresztesek oldalába.
A keresztes seregben kitört a pánik. A lovaikról leszállt franciáknak esélyük sem volt a menekülésre, a könnyebb fegyverzetű kereszteseknek azonban sikerült egérutat nyerni. Zsigmond király maga hajón menekült a csatatérről, és csak több hónapnyi kalandos utazás végén, 1397-ben, Dalmácián keresztül tért vissza Magyarországra. A csatában mindkét fél súlyos veszteségeket szenvedett, a fogságba esett keresztesek közül azokat, akikért váltságdíjat nem remélhettek, a szultán kivégeztette, a többi kevesek csak hatalmas összegek ellenében válthatták meg szabadságukat. A nikápolyi csatamezőn elesett ezrekkel együtt hosszú időre sírba szállt annak reménye, hogy megállítsák a Balkánon terjeszkedő Oszmán Birodalom térhódítását. A győzelmet – az európai országok szerencséjére – I. Bajazid végül nem tudta kihasználni, miután 1402 nyarán megsemmisítő vereséget szenvedett a Timur Lenk vezette mongol hadaktól.
Luxemburgi Zsigmond számára nyilvánvalóvá vált, hogy a fegyelmezett és begyakorolt taktikai elemeket alkalmazó oszmán haderőt nem lehet egy összefogásra képtelen, tapasztalatlan lovagi sereggel legyőzni, így megkezdődhetett annak a végvárrendszernek a kiépítése, amely csaknem százhúsz esztendőn keresztül útját állta az egyre fokozódó oszmán nyomásnak.
