Potsdam – 1945

Az előző konferenciákhoz képest megváltozott a tárgyalás résztvevőinek névsora. Áprilisban elhunyt Franklin D. Roosevelt, így már az új elnök, Harry Truman képviselte az Amerikai Egyesült Államokat. Nagy-Britannia részéről a konferenciát még Winston Churchill miniszterelnök kezdte meg, kormánya azonban időközben a választások miatt megbukott, így helyét július 28-tól Clement Attlee vette át. Két új szereplő lépett a színre, így nem csoda, hogy az „örök bútordarab", Sztálin elégedetten dörzsölte a kezét a tárgyalóasztalnál. Arra számított, hogy amin átlátott Churchill és Roosevelt egykor, azt nem biztos, hogy átlátja majd a két új vezető is, akik akkor még tele voltak a szovjet vezetővel kapcsolatban bizalommal és optimizmussal.

A potsdami konferencia központi témája természetesen Németország jövője volt. A Harmadik Birodalom összetörve és romokban hevert, közigazgatást csak halvány nyomaiban lehetett felfedezni, gazdaságról pedig beszélni sem lehetett. Égetően sürgőssé vált, hogy a kaotikus helyzetet minél hatékonyabban kezeljék, ez pedig a politikai, jogi és gazdasági élet aspektusaira egyaránt vonatkozott. A konferencián ezért döntöttek Berlin közös ellenőrzés alá vonásáról, a fővárosi és az országos megszállási zónák létrehozásáról. Mindez akkor még jó ötletnek tűnt, ám a későbbiekben nem volt olyan fél, aki – látva a hidegháborús következményeket – ne gondolta volna át saját akkori álláspontját; igaz, utólag már feleslegesen. Abban is megállapodtak, hogy az 1938-ban létrejött Anschlusst érvényteleníteni kell Ausztria és Németország között, de más határmódosításokat is eszközöltek. Sztálin itt érezte magát elemében igazából. A diktátornak egyetlen fő célja volt: megtartani a Vörös Hadsereg ellenőrzése alatt az elfoglalt területeket. Új partnerei készséggel elhitték neki, hogy a Szovjetunió önrendelkezési jogot biztosít majd a később „szocialista blokk" néven ismertté vált országoknak, így gyakorlatilag beleegyeztek Sztálin követeléseibe, és bizonyos területek, például Kelet-Poroszország annektálásába is. Az új határok Németországra nézve még egy súlyos következménnyel jártak. A dokumentum értelmében a szövetségesek engedélyt adtak arra, hogy Csehszlovákiából, Lengyelországból és Magyarországról kitelepíthessék a német nemzetiségi állampolgárokat, Lengyelországból azokat a németeket is, akik az új határ szerint nem német földön éltek.

A tanácskozás az „öt D" jegyében zajlott, azaz Németország és csatlósállamai tekintetében minden döntésnél a nácimentesítést, a demilitarizálást, a hadiipar leépítését, a demokrácia kiépítését és a decentralizációt (denazification, demilitarization, disassemblement, democratization, decentralization) vették alapul.

Bár az európai háború véget ért, a konferencián már a csendes-óceáni békére készültek. Ennek érdekében július 26-án felszólították Japánt a fegyverletételre. A császár elutasította azt, ám erre nagyon is számítottak Potsdamban: az amerikaiak már itt jelezték, hogy be fogják vetni az új csodafegyvert, amely döntően befolyásolja és felgyorsítja majd a háború végkimenetelét. A szavakból tett lett: mindössze négy nappal a csúcstalálkozó befejezése után az USA ledobta Hirosimára az atombombát. A potsdami konferenciával és Japán kapitulációjával egy korszak lezárult, s egyben egy új körvonalazódott: hamarosan megkezdődött a hidegháború.