Pozsonyi csata: egy elfeledett diadal

Ekkor már valós veszélyt jelentett a magyar érdekszféra kiterjesztése, ezért a Keleti Frank Királyság döntő csapást akart mérni a magyarokra, hogy visszaszorítsa őket a korábban elfoglalt területekről. „Azonban a morvákkal korábban vívott háború során a frankok komoly veszteségeket szenvedtek, így nem állt rendelkezésükre tapasztalt erő. Egy felduzzasztott, de tapasztalatlan újoncokból sereget állítottak fel és indítottak útnak a magyarok ellen" – fogalmazott Négyesi Lajos, aki úgy vélekedett, hogy a támadó erők létszáma 10 ezer fő körül mozoghatott, a magyar sereg öt-hatezer harcossal indulhatott csatába.

A nyugati sereg három oszlopban indult meg Pozsony irányába 907 júniusában. Az északi parton haladó erők élén Liutpold herceg, a déli parton haladókén Theotmár érsek állt, a Dunán pedig hajókon a király rokona, Sieghard herceg közeledett. A magyar felderítők már korán észlelték a támadókat és folyamatos támadásokkal próbálták lassítani az előrenyomulást. „Komoly tétje volt az összecsapásnak, hiszen ha a nyugatiak beérkeznek a hajókkal Pozsony térségébe és megerősítik a várat, létrehoznak egy erődített tábort, utána már újabb erősítések érkezhetnek a Duna vonalában. Tehát megvolt a valós veszélye, hogy szisztematikus hódítással kiszorítják a magyar erőket a Kárpát-medencéből" – tette hozzá Négyesi Lajos, aki szerint a csata döntő mozzanata volt, amikor a magyar vezérek által választott csatatér földrajzi viszonyai miatt a bajor sereg részei elveszítették egymással a kapcsolatot. „A flotta és az északiak le voltak foglalva a morvai folyóátkeléssel, a déli csoport pedig gyorsabban haladt. A magyarok ezt kiválóan felmérték és először a déli oszlopot semmisítették meg. Maga Theotmar érsek is elesett a csatában. A győztes magyar hadak az ütközet utáni éjszakán átúsztatták erőiket a Dunán, és 907. július ötödikének hajnalán meglepték a Duna északi partján állomásozó Liutpold táborát. A flottát időközben valószínűleg elhagyta a legénysége, így az ellátmány is a magyarok kezére jutott."

Pozsonynál kétfajta hadikultúra csapott össze, amelyben a magyar sokkal hatékonyabbnak bizonyult – tette hozzá Négyesi Lajos, aki a magyar siker titkát a jól átgondolt, tervszerű hadmozdulatokban és a környezeti tényezők pontos ismeretében látja. „Annak idején a könnyűlovas népeknél a hadgyakorlat egy hatalmas hajtóvadászathoz volt hasonlatos, ahol egy lovascsoport viszonylag nagy területet kerített körbe, majd a bekerített vadakat egy adott pont felé terelte. A magyar vezéreknek gyakorlatilag nagy kiterjedésű területen kellett átlátni, megszervezni a magyar sereg részeinek mozgását. A nyugatiak ezzel szemben nem voltak képesek nagy manőverszabadságra. Megtervezték, hogy a Duna mellett több hadoszlopban vonulnak egészen addig, ameddig ellenségre nem találnak, de nem foglalkoztak a környezeti adottságokkal" – mondta a hadtörténész, aki szerint téves nézet az, hogy a könnyűlovas magyarok csupán lóháton száguldoztak és lenyilaztak mindenkit. „A nyílzápor csak megbontotta az ellenség harcrendjét, amelynek pont a zárt rendje jelentette a hatékony erőt. Abban a pillanatban, hogy sikerült megzavarni az együttműködést közöttük, már csak egyes harcosokká váltak, akik könnyen pánikba estek. A pánikba esett ember pedig csak az életét akarja menteni. A magyar lovasság ekkor közelharcba bocsátkozott."

A korszakban született bajor veszteséglisták jól mutatják a küzdelem öldöklő voltát. „A nekrológokból is tudjuk, hogy nyilván nagy trauma lehetett a nyugatiaknak ez a vereség, ráadásul utána szabadultak rájuk a kalandozó hadjáratok" – mondta a hadtörténész. A győzelemittas magyarok ezt követően 910-ben egészen a Lech folyóig nyomultak, miközben feldúlták és felgyújtották a vidéket, majd győzelmet arattak a bajorok felett.

A 907-es pozsonyi csata történelmünk egyik legnagyobb jelentőségű és sikerű győzelme volt, viszont sajnálatos módon kikopott a történelmi emlékezetből, csupán a 895-ös évszám maradt meg az emlékezetben. „Úgy vélem, nem kellene ragaszkodni a XIX. századi sablonokhoz, amely 895-öt jelölte meg a honfoglalás dátumaként. Pontosan tudjuk, hogy 907. július 4-én kezdődött a honfoglalást lezáró pozsonyi csata. Ezt követően több mint egy évszázadig nem merészkedett ellenség német földről a Kárpát-medencébe. Itt kezdődött az államiságunk! Miért ne ünnepelhetnénk a honfoglalást a pozsonyi csata napján? Indokolt lenne" – mondta végezetül Négyesi Lajos.