Retro-mozi: A bátrak igazsága

Serling ezredes (Denzel Washington) az Öböl-háborúban elkövet egy fatális hibát: saját emberei ellen ad ki tűzparancsot. Amikor rádöbben tettére, tudja, semmi nem lesz már olyan, mint azelőtt. A végzetes tévedése miatt meghalt katona emléke folyamatosan kísérti, szeretné vállalni a felelősséget, ám felettesei erről hallani sem akarnak: az amerikai hadsereg nem ismerheti be saját hibáját, ezért a katonát ellenséges tűzben elesett hősi halottnak nyilvánítják. Serlinget hazavezénylik és elsüllyesztik a bürokratikus húsdarálóban. Feladatként a kitüntetési ügyek ellenőrzését kapja, nem csoda, hogy a rémképek és a semmittevés hatására egyre gyakrabban nyúl a pohárhoz.

Ekkor kerül elé az az ügy, amely a katarzis ígéretét hordozza számára. Karen Walden százados a Sivatagi Vihar hadművelet egyik mentőakciója során vesztette életét, a túlélő katonák egyöntetű állítása szerint az ő hősiessége és önfeláldozása mentette meg az életüket. Ő lenne az első nő az amerikai történelemben, aki megkapná a legmagasabb katonai kitüntetést, a Medal of Honort. Serling feladata rutinmunkának tűnik. Meghallgatja a százados embereit, akik azon a végzetes napon vele együtt lezuhantak helikopterükkel, majd megpróbálták tartani magukat az irakiakkal szemben, amíg a mentőalakulatok meg nem érkeznek. Ha tiszta a történet, elkészíti a jelentését, az Egyesült Államok elnöke pedig személyesen fogja a százados kislányának nyakába akasztani a posztumusz érdemjelet.

A problémák itt kezdődnek. A tévedéséért súlyos árat fizető Sterling maximálisan biztos akar lenni dolgában. Az pedig rögtön feltűnik neki, hogy a túlélő katonák elbeszéléseiben valami nem stimmel. A történetet több verzióban adják elő, mást mond a fiatal Ilario és teljesen mást a dörzsölt veterán, Monfriez. Serling – felettesei legnagyobb bosszúságára – elhatározza, hogy nem zárja le az ügyet addig, amíg nincs birtokában a teljes igazságnak.

Edward Zwick előző alkotása, a Szenvedélyek viharában óriásit robbantott, az erőszakos családi dráma (és a Brad Pitt−Anthony Hopkins kettős zseniális játékának sikere) után ezúttal egy érdekes ötleten alapuló mozit akart készíteni, ahol az izgalmat a néző folyamatos becsapása adja. Valóban, a visszaemlékezések során soha nem tudhatjuk, a különböző verziók melyik részlete hazugság és melyik a valódi. (Az ötlet emlékeztet Akira Kuroszava 1950-ben forgatott, A vihar kapujában című mesterművére, amely történetét tekintve ugyanerre a koncepcióra épül.)

Patrick Sheane Duncan forgatókönyvíró jól érezte a témában rejlő lehetőséget, de az alapötlet kibontásán túl nem tudta koherens egésszé tenni az alkotást. Ez főleg a karakterek elnagyolt ábrázolásában mutatkozik meg. A színészekkel semmi gond nincs, szerepükkel annál több. Serling az őt gyötrő rémképeket alkohollal próbálja gyógyítani, de berúgni csak egyszer látjuk a filmben. Inkább kocaivónak tűnik, mint kezdő alkoholistának, pedig az őt körülvevők úgy beszélnek róla, mintha fel sem tudna kelni az ágyból a reggeli dózis nélkül. Az italozás így szimpla kellékcselekvéssé válik, az egyébként remek Denzel Washington nem is nagyon tud mit kezdeni azzal, hogy bizonyos időnként le kell gurítania 3 cent töményet, majd el kell játszania, hogy az mennyire megnyugtatta őt.

Hasonló a helyzet a szemtelenül fiatal és már akkor szemtelenül jó színész Matt Damon figurájával, Ilarióval, aki a háborúban történtek hatására drogos lesz, bár ez csak a történet végén derül ki, akkor is nyögvenyelős okokból. A szerep kedvéért egyébként Damon brutálisan lefogyott, s talán ő volt az, aki a legnagyobbat profitálta a filmből: Spielberg ekkor gondolkodott el rajta, hogy őt kéri fel a Ryan közlegény megmentése címszerepére, de Damon soványsága miatt nem tudott közelebbről megbarátkozni az ötlettel. Amikor újra találkozott a színésszel, az addigra visszaszerezte normális súlyát, Spielberg pedig nem hezitált tovább. (Érdekesség, hogy Damon, aki ebben a filmben még a legfelsőbb szinteken nem jegyzett színésznek számított, a következő évben egycsapásra világhírű lett a Good Will Huntinggal.)

A legéletszagúbb figura talán Monfriez, a súlyos igazság igazi főszereplője. Lou Diamond Phillipse-t egyfilmes színésznek tartják az 1987-es La Bamba miatt, itt azonban erősen igyekezett rácáfolni erre a sztereotípiára. Könnyedén hozza a plasztik-Rambo nagypofájú figuráját, fenyegető pillanatai alatt legfeljebb csak azon mosolyodunk el, ahogyan őrmester létére úgy ugatja le az ezredest, mintha gyerekkori pajtások lennének. Monfriez figurájának tragédiája nem a gyávaságában rejlik, hanem abban, hogy saját értékrendjével és filozófiájával szemben hozza meg a döntést: hazudni fog bajtársa halálával kapcsolatban, hogy saját bőrét mentse. Karaktere sötét ikertestvére Serlingének: az ezredes ugyanazt követte el, amit Monfriez, de ő azt akarja, hogy mindenki megtudja az igazságot, míg a másik még Walden százados emlékét is képes meggyalázni (a film fordulópontja „a százados egy beszari picsa volt" mondat), hogy elkerülje a hadbíróságot. A kiképzési jelenetben − amelyet először tölteléknek vélhetnénk, de a film végén kiderül, mennyire nem az volt – Monfriez üvöltve oktat ki egy katonát a bajtársiasságról és a testvériességről, páratlan és higgadt cinizmusról téve tanúbizonyságot. Alattomossága és rettegése még sincs olyan alaposan megírva, hogy halálát törvényszerűnek fogadjuk el, viszonya saját hazugságához és az igazsághoz túl primitív ahhoz, hogy figurája ne idegesítő, hanem valóban ellenszenves legyen.

Szólnunk kell még a Walden századost alakító Meg Ryanről is, aki nem tudni, hogyan pottyant a produkcióba. Tökéletesen hozza a kötelezőt, szerepe azonban messze nem akkora és olyan kihívásokat támasztó, amiért őt kellett volna szerződtetni. Némi túlzással kijelenthetjük, ezt a figurát akármelyik B-mozis színésznő el tudta volna játszani; hogy mégis ő vállalta el, az bizonyára nagyban köszönhető Denzel Washington nevének is. Ryan profin alakítja a halál torkában irányító tisztet, némi fejcsóválásra csak néhány ostobán megírt mondata késztet bennünket. Mentségére szolgál az is, hogy ő csak a csatajelenetek háromféle verziójában tűnik fel, így abban kellett mindent megmutatnia. Dolgát jól végezte, talán csak a Monfriez által előadott változat összeomlott karakterében érezni bizonytalankodást. (Sajnos a magyar szinkron ezúttal ront a teljesítményen, Györgyi Anna hangja kissé egysíkú volt ehhez a szerephez.) Mindazonáltal kisujjból kenterbe veri az egy évvel későbbi, minden idők egyik legrosszabb háborús filmjének hősnőjét, Jordan O’Neill karakterét a G.I. Jane-ből.

Az ügy lezárásával Serling lelke is megnyugszik. Végre el mer menni az általa kiadott parancsra baráti tűzben elesett bajtársa családjához, ahol feloldozást nyer. Megtisztulva tér vissza családjához, Walden lánya nyakába pedig személyesen az Államok elnöke akasztja a Medal of Honort, tökéletes hollywoodi befejezést kanyarintva az elvárt lezáráshoz.

Furcsa kettősség jellemzi tehát a produkciót. Egyfelől adott egy remek színészgárda, akik maximális odaadással el is végzik munkájukat. Másfelől a figurák kidolgozatlanok, elnagyoltak, Duncan olyan dolgokat is bele akart sűríteni a karakterekbe, amelyek vagy feleslegesek, vagy jók, de nem tudta kidolgozni őket.

Az alkotás bemutatója évében elég jó kritikákat kapott, szép közönségsikert aratott és óriási bevételt hozott. Ennyi év távlatából azonban a háborús filmek listáján valahol a középmezőny felső régiójában foglal helyet, ennek ellenére a mai napig nézhető, elgondolkodtató mozi, köszönhetően elsősorban a remek színészi játéknak, Zwick néhány rendkívül jó rendezői húzásának és a valóban kiváló alapötletnek a nézők folyamatos átverésével. Ajánlott alkotás azoknak, akik a fegyverropogás mellett a lélektani vonalat is fontosnak tartják, és felteszik maguknak időnként a kérdést: mennyi az igazság abból, amit mondanak nekünk, amit hallani akarunk – vagy éppen nem akarunk.

Rendező: Edward Zwick

Forgatókönyv: Patrick Sheane Duncan

Operatőr: Roger Deakins


Zene: James Horner

Vágó: Steven Rosenblum


Szereplők:
Meg Ryan (Karen Emma Walden),
Denzel Washington (Nathaniel Serling),
Matt Damon (Ilario),
Lou Diamond Phillips (Monfriez),
Scott Glenn (Tony Gartner),
Seth Gilliam (Altameyer).


Filmpremier: 1996. július 12. (USA)

Magyarországi bemutató: 1997. január 30.