Retro-mozi: A szakasz

Stone-nak nem kellett ötletekért és koncepcióért a szomszédba szaladgálnia. 1967-ben önként lépett be a hadseregbe, hogy Vietnamban harcolhasson. Egy évvel később le is szerelt, de az az egy esztendő alaposan átformálta gondolkodásmódját. Rögtön el is kezdte írni a jegyzeteket, amelyek az 1976-ra elkészült forgatókönyv alapjául szolgáltak. Ezután tíz évig előszobázott a stúdiófőnököknél, de hiába: senki nem akarta elkészíteni a filmet. Végül 1986-ban a Hemdale Film látott annyi fantáziát a dologban, hogy beleöljön 6 millió dollárt, amely már akkor is nevetségesen kis összegnek számított; igaz, Stone sem tett le semmi olyat rendezőként még az asztalra, aminek alapján biankó csekket nyújthattak volna át neki. (Forgatókönyvíróként annál inkább. 1979-ben az Éjféli expressz megírását Oscar-díjjal jutalmazta az Akadémia.) A szakasz sikere bőségesen megtérítette a belefektetett pénzt és energiát. Kasszasiker lett, az Oscar-díj átadón a legjobb film, a legjobb rendező, a legjobb hang és a legjobb vágás kategóriában is elnyerte a híres szobrocskát, Stone pedig egycsapásra az elitben találta magát, minden stúdió megnyitotta előtte kapuit és a pénztárcáját.

A filmet tehát minimális költségvetéssel készítették el mindössze 54 nap alatt. Chris Taylor (Stone a főhős alakját − nem nehéz ráismerni a párhuzamos életrajzok tükrében − önmagáról mintázta) önkéntesként érkezik Vietnamba. A film kezdőjelenetében kinyílik a csapatszállító ajtaja, és a fiatal, egyetemi tanulmányait félbeszakító katona döbbenten látja, hogy egyszerű csere történik: az élők kiszállnak, a fekete hullazsákokat pedig az elesettek tetemeivel berakják a helyükre, hogy a gép így térjen vissza az Államokba. A nyomasztó kezdet igazi rémálommal folytatódik. Szakaszához csatlakozva Taylor hamarosan rájön, hogy nem a Vietkongok jelentik az igazi problémát. Rájuk lőni kell, világos a képlet. A rémisztőbb veszély a sajátjai között bukkan fel. A szakaszt gyakorlatilag két őrmester irányítja, akik mindössze annyiban hasonlítanak egymásra, hogy eddig túlélték a háborút, egyébként tökéletes ellentétek. Elijas őrmester a háborúból kiábrándult katona, aki megpróbálja a pokolban is megőrizni humánus gondolkodását − Barnes őrmester pedig a kiégett dzsungelharcos, aki nem ismer semmilyen törvényt, és habozás nélkül képes nőket, gyerekeket gyilkolni célja érdekében.

Taylor azonnal látja, hogy a két erős egyéniség nem fér meg egymás mellett, s konfliktusuk a szakaszt is két táborra szakította. Döntenie kell, kihez csatlakozik, ő pedig habozás nélkül Elijast választja. A két karakter (Willem Dafoe és Tom Berenger zseniális, Oscar-díjra jelölt alakításában) és a két csapat folyamatos konfliktusa az, amely A szakaszt kiemeli a megszokott vietnami háborús filmek tengeréből. A Szarvasvadász és az Apokalipszis most mellett ez a film ábrázolta a legátütőbb erővel a vietnami katonák lidércnyomásait, az elkerülhetetlen belső krízist, az ellentétek küzdelmét ott, ahol nem kellene ellentéteknek lenni. A két őrmester figurája egyszerre valós és szimbolikus: az embertelenség és a humánum örök csatáját ábrázolja, amely (Stone értelmezésében és tapasztalatai alapján) ott küzdött egymással minden katonában. A „belső ellenség" kifejezés így kettős szerepet kap a filmben: a szakaszon és az egyénen belüli küzdelem egyfajta külön háború a háborúban, amit mindenkinek a lelkiismeretével, otthonról hozott értékrendjével és a világhoz való megváltozott viszonyával kell megvívnia.

A zöldfülűként érkező és lélekben aggastyánként távozó katona (Charlie Sheen) alakjának jellemfejlődésén át pontosan láthatjuk, hogyan lesz az idealizmusból cinizmus, a hitből tagadás, a naivitásból gyorsan érő gyűlölet. A főszereplő időnként kívülről még narrálja is az eseményeket, s ez a szájbarágós szöveg a forgatókönyv talán egyetlen gyenge pontja: nem feltétlenül kell szó szerint elhangzania az „ahogy utólag visszagondolok, úgy érzem, hogy nem is az ellenséggel harcoltunk, hanem saját magunkkal, az ellenség bennünk volt" mondatnak, hogy megértsük, miről szól a százhúsz perces film.

Stone figyelt arra is, hogy mellékszereplői ne a szokásos egyenmasszaként bukkanjanak fel a vásznon. Erős karaktereket írt meg, egyéniségeket, akiknek külön történetük van. A három főszereplő mellett ezért emlékezhetünk rájuk, annak ellenére, hogy a prímet minden tekintetben a Dafoe-Berenger kettős viszi. A két figura közötti feszültség tapintható, a fekete és fehér párharcának szimbóluma nyilvánvaló, küzdelmük az első pillanattól kezdve magában hordozza a szükségszerűen bekövetkező tragikus eseményeket. A film teljesen hihetően ábrázolja azt az állapotot, aminek nem lenne szabad bekövetkeznie: a vietnamiakkal való véres összecsapások után egy másik konfliktus a katonák között folytatódik, de a helyzet csak addig kezelhető, amíg a táboron belül marad.

A mozi egyik legjobb jelenetében egy falu átkutatása során Barnes lelő egy nőt, és éppen egy kislányt készül kivégezni, amikor Elijas közbeavatkozik. A dolog tettlegességig fajul, szürreális szituációba helyezve az eseményeket: az amerikai katonák egymást ütik az ellenség területén. Barnes bosszúja kivédhetetlen: felrúgva az addig sem túl lovagias játékszabályokat, egy csata közben vállalja a vállalhatatlant, hogy elkerülje a hadbíróságot. Nem mellesleg az Elijas halálát bemutató jelenettel Stone a filmtörténelem egyik leghíresebb epizódját alkotta meg. Külön érdekesség, hogy Dafoe a híres mozdulatot egy valós vietnami fotóról kölcsönözte.