Sunday Bloody Sunday

Az Ulster néven is emlegetett északi megyékben folyamatosak voltak a felekezeti konfliktusok és a vallási alapon dúló erőszakos cselekmények. Brit segítséggel a protestánsok erősödtek meg jobban, s ez nem csak a felekezeti életre hatott ki: a katolikusokat szisztematikusan kiszorították a közéletből, a munkahelyekről és minden fontosabb pozícióból. A munkanélküliek száma riasztó volt, a katolikusok és a protestánsok közötti feszültség puskaporos hordóvá változtatta a területet, amelyhez egyetlen szikra elég volt, hogy felrobbanjon.

Ez a szikra a hatvanas évek végén fegyveres erőszakhullámot indított el. A hat északi megye protestáns és katolikus polgárai olyan agresszíven rontottak egymásnak, hogy Angliából csapatokat kellett a térségbe vezényelni. Olaj volt a tűzre, hogy a katonák dolguk végeztével nem távoztak, a törvényhozás pedig példátlan diszkriminációval lehetőséget adott az észak-ír katolikusok jogi alapot nélkülöző letartóztatására, bebörtönzésére. A katolikus tiltakozások minden addigi méretet felülmúltak. Ekkor lépett színre a katolikusok oldalán az IRA is, amelyre válaszul a protestáns vezetés már a tömeges internálást is bevezette, ami azonban még jobban felbőszítette a katolikusokat.

Ilyen előzmények után jött el 1972. január 30-a. Londonderryben az észak-ír katolikusok monstre tüntetést hirdettek a szabadságjogok védelmében. A demonstráló tömeg eredeti célja a városháza volt, ám a brit katonák elzárták az útvonalat. Egy csoport megpróbált átjutni az útzáron, kővel dobálva a katonákat, akik a szokásos vízágyúval és gumilövedékekkel válaszoltak. A dolgok akkor fajultak el, amikor a brit katonák között elterjedt a hír, miszerint a tüntetők között fegyveres IRA-tagok is vannak. Ekkor szabadult el a pokol. A brit 1. Ejtőernyős Ezred katonái tüzet nyitottak a tüntetőkre, s mintegy három percen keresztül lövedékzáport zúdítottak a demonstrálókra. Az eredmény lesújtó volt. 13 ember (köztük hat fiatalkorú) azonnal meghalt, további 14 megsebesült, ebből egyikük később belehalt sérüléseibe. A dolgot súlyosbította, hogy a szemtanúk szerint a katonák még a sebesültekre és az azok ellátására igyekvő orvosokra is tüzeltek.

A Véres Vasárnapnak borítékolható és brutális hatása lett. A katolikusok bosszúért kiáltottak, a konfliktusok pedig szabályos gerillaháborúba váltottak át. Három nappal az események után Dublinban több tízezres tömeg vonult a brit nagykövetséghez, majd felgyújtotta azt, megakadályozva a tűzoltókat, hogy bármit is megmentsenek az épületből. A legnagyobbat az IRA profitált az eseményekből. Tódultak soraiba az ír katolikusok, s az elkövetkezendő évtizedek terrorhullámának csak a kilencvenes években beindult konszolidáció vetett véget, amely az IRA 2005-ös bejelentéséhez vezetett, amelynek értelmében a szervezet abbahagyta a fegyveres harcot.

Ami a Véres Vasárnap katonáit illeti, sokáig senkit nem vontak felelősségre, sőt, akadt, akit ki is tüntettek. A brit kormányzati vizsgálat indokoltnak találta a fegyverek használatát, és szorgalmazta az észak-ír katolikusok elleni további szankciókat. Folytatódtak a bebörtönzések és kitoloncolások. Tony Blair a kilencvenes évek végén, kormányra kerülése után újra megnyitotta a Véres Vasárnap dossziéit. Az akkori vizsgálóbizottság már számos helyen jogtalan fegyverhasználattal és visszaéléssel vádolta a tüzet nyitó katonákat. Ám még így is sok évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy az ártatlan áldozatok megkapják a nekik járó tiszteletet. David Cameron brit miniszterelnök 2010-ben, egy új vizsgálat eredményeinek nyilvánosságra kerülése után bocsánatot kért az ír katolikusoktól. Harmincnyolc évvel a gyilkos lövések eldördülése után.