Százezer embert ölt meg a második világháború egyik legpusztítóbb légitámadása

A bombázásokat a rutinos Curtis Emerson LeMay tábornok irányította, aki évekig dolgozott a bombázótechnikák tökéletesítésén. 1942-ben Angliába küldték, hogy a Németország elleni támadásokat irányítsa. Gyakran maga is repült egy B−17-es pilótájaként a nappali precíziós bombázások idején. 1944 júliusában áthelyezték a csendes-óceáni térségbe. Mivel a Japán elleni nappali támadásokat pontatlannak találta, ráadásul az elvártnál nagyobb veszteségekkel jártak, LeMay az éjszakai gyújtóbombás akciók mellett döntött, s a gépeket maximális bombateherrel rakatta meg a nagyobb pusztítás érdekében. A bevetések legfontosabb eszköze a Boeing által kifejlesztett négymotoros nehéz bombázó repülőgép, a B–29 Superfortress lett, amely felvonultatta a kor csúcstechnológiáját. A második világháború legnagyobb szolgálatba állított bombázógépét hermetizált kabinnal és törzsvéggel, a kettő között hermetikus alagúttal szerelték fel, géppuskatornyait távvezérlésű tűzvezető rendszerben egyesítették. Az Enola Gay, mely a Little Boy nevű bombát ledobta Hirosimára, szintén egy B–29 Superfortress volt.

Ilyen körülmények között szálltak fel 1945. március 9-én a B–29-esek, hogy terrorbombázást hajtsanak végre Tokió felett. A támadás elégette a város felületének jelentős részét, a becslések szerint százezer ember halálát okozta. Ahogy világszerte megszokottá vált, a terrorbombázás itt is a civil lakosság körében végzett nagyobb pusztítást. Ahogy az Drezda esetében is történt, a tűz elképzelhetetlen gyorsasággal terjedt a zsúfolt város faházai között, a sűrűn lakott negyedekben; szemtanúk valóságos pokolról számoltak be. Sokan úgy vélik, a háború egyetlen másik légitámadása sem okozott nagyobb pusztítást életekben és tulajdonban sem Európában, sem a Távol-Keleten. A pusztítás, melyet a hagyományos robbanószerrel működtetett gyújtóbomba okozott, nagyjából megegyezett az atombomba okozta károkkal, a különbséget csupán a felhasznált repülőgépek száma és az erőforrások mennyisége jelentette. A bombázók szinte minden éjjel támadták Japánt. A gyújtóbombák részben vagy teljesen felégettek hatvanhárom japán várost, megöltek félmillió embert, további nyolcmilliót pedig hajléktalanná tettek.

Egyes források szerint a japán császár már ezek után is hajlott volna a kapitulációra − ezek szerint az atombombák bevetésére nem is volt tényleges szükség. Annyi bizonyos, hogy a hagyományos és nukleáris bombák együttes alkalmazása meghozta a kívánt eredményt, a japán fegyverletételéről szóló egyezményt 1945. szeptember 2-án írták alá a Tokiói-öbölben horgonyzó Missouri csatahajón, a Kínában és Indokínában harcoló egymilliós japán hadsereg pedig szeptember 9-én Nankingban kapitulált Csang Kaj-sek nemzeti erőinek.