Tíz kevésbé közismert történet az 1848/49-es szabadságharcból

Az 1848-as áprilisi törvények egyik leglényegesebb pontja az országgyűlési képviselők megszavazásának kiírása volt. Az 5. cikkely minden olyan, 20. életévét betöltött férfinak megadta a választójogot, aki cselekvőképessége birtokában volt, valamelyik hivatalos egyházhoz tartozott, bizonyos vagyonnal rendelkezett és semmilyen büntetőjogi eljárás nem folyt ellene. Kivételt képeztek a vagyoni feltétel alól az értelmiségi szakmák művelői, mint a tanítók, orvosok, művészek, tanárok stb. Választható volt mindenki, aki 24. életévét betöltötte és magyarul írt, beszélt.

Petőfi úgy döntött, indul a népképviseleti választáson. A szabadszállási választókerületben volt egyéni jelölt, s nagy reményei voltak a sikert illetően. Híres költő volt, akinek neve összefonódott március 15. eseményeivel, az újságok tele voltak verseivel − ki versenyezhetett volna vele? Június elején leutazott választókerületébe, ahol egy héten át korteskedett. Kinyomtatta és önmaga is segített terjeszteni a Kis-kunokhoz című kiáltványt, amelyet kampányszövegként juttatott el reménybeli választóihoz. Petőfi, akinek nem voltak e téren tapasztalatai, olyan amatőr hibát vétett, amellyel azonnal fő ellenfele malmára hajtotta a vizet.
Miután magát mint a vidék szülöttét ajánlotta figyelmébe leendő szavazóinak, azon nyomban vérig is sértette őket: „Hanem azt korán se várjátok, hogy én titeket magasztaljalak, mert akkor szemtelenül hazudnám. Becsületemre mondom, hogy ti nem vagytok remek emberek, vagy eddig legalább nem voltatok. Március 15-éig az egész Magyarország nagyon szolgalelkü, kutyaalázatosságu ország volt és ti ebben a virtusban közelebb álltatok az elsőkhöz, mint az utósókhoz."

Ilyen köszöntő után nehéz választást nyerni, de hogy biztos legyen a dolog, arról fő ellenfele, Nagy Károly, a szabadszállási református lelkész fia, kiskunlacházi főjegyző gondoskodott. Petőfi ugyanis a szöveges kampányhiba után úgy érezte, megtett mindent, s elegánsan visszatért Pestre, ahol ügyeit intézte. (Többek között különböző újságokban jelentette meg kampánykiáltványát, amely csak olaj volt a tűzre.) Amikor visszatért a választások napján (június 15.) a körzetébe, olyan gyűlölettel fogadták, hogy szállásadója megkérte, azonnal távozzon, mielőtt a helyiek haragja eléri. Távollétében ugyanis Nagy Károly apja és emberei folyamatosan itatták a választók alsó rétegét, közben azt duruzsolták a fülükbe, hogy Petőfi valójában „muszka spion", azaz az orosz cár ügynöke. Szegény költőnknek nagy szerencséje, hogy nem lincselték meg a voksolás napján, nemhogy megválasztották volna.

A végeredmény Petőfire nézve lesújtó volt: a történtek után annyira nem vették komolyan, hogy – miután személyesen nem vett részt a voksoláson − bele sem került(!) a választási jegyzőkönyvbe mint jelölt. A hét induló közül hatan gyorsan visszaléptek, egyedüli indulóként így elsöprő többséggel Nagy Károlyt választották meg országgyűlési képviselőnek.

Petőfi – bár óriási csalódottságot érzett – igyekezett túltenni magát a történteken, s visszatért ahhoz, amihez a legjobban értett: az új országgyűlés munkájához A Nemzetgyűléshez című verssel kívánt sok szerencsét.

A ruszkabányai vesszőzés

Ruszkabánya fellendülése bányaiparának, valamint a Hoffmann- és Maderspach-családoknak köszönhető. Ők voltak, akik 1823-ban bányatársulatot alapítottak, öntödéket, henger- és vasművet építettek, és mintegy 4000 embernek adtak munkát. Maderspach Károly és felesége, Buchwald Franciska népszerű és ismert emberek voltak, nemcsak a helyiek körében, de országosan is.

A szabadságharc kitörésének hírére Maderspach hadiipari üzemmé alakította át gyárát. Fegyvergyártásra rendezkedett be, míg felesége önkéntesként tevékenykedve részt vett egy több száz fős nemzetőri egység kialakításában. Tevékenységükről Kossuth is elismerően szólt. Maderspach öccse, Ferenc katonaként vett részt a harcokban. 1849 januárjában a pancsovai csatában kapott halálos sebet. Zsombolyán halt bele sérüléseibe, emlékét a mai napig tisztelettel őrzik.

A megtorlás nem maradhatott el. A vesztes honvédseregek maradéka Ruszkabányán át tartott az emigrációba és a bizonytalan jövőbe. Maga Bem és Kmety György tábornok is megjelent, Maderspach pedig saját házában szállásolta el őket, hogy néhány órára kipihenjék magukat, mielőtt folytatják az utat Törökország felé. Másnap berontottak a császári csapatok. Maderspachot és feleségét azonnal házi őrizetbe helyezték, és Haynau parancsára vártak, aki sokat hallott már a ruszkabányai házaspárról. A szabadságharc hóhérjának elég pontos elképzelései voltak a bosszúról. Pár héttel előtte egy Gröber nevű századossal ki akarta ásatni és fel akarta akasztatni a Zsombolyán eltemetett Maderspach Ferenc hulláját, ám a falusiak kaszákkal és ásókkal gyűltek a sír köré, és nem engedték azt háborgatni.

Haynau tudta, hogyan kell megalázó megtorlást alkalmazni. A császáriak nem a férjet, hanem a feleséget rángatták ki a házból. Buchwald Franciska biztos volt benne, hogy kivégezni viszik, de ami történt, az számára rosszabb volt a halálnál. A falu főterén félmeztelenre vetkőztették, majd mindenki szeme láttára megvesszőzték. Amikor rájött, mire készülnek az osztrák tisztek, könyörögni kezdett. Naplójában így ír a történtekről: „Kezeimet összekulcsolva fordultam a századoshoz: Önnek is van anyja. Tisztelje azt bennem. Édesanyja megátkozza önt, ha meghallja, mit művelt a fia. Ne sértse meg ennyire egy nő méltóságát és becsületét. Hisz bennem meggyaláz minden nőt, édesanyját, nővéreit! Ezután a többi tisztekhez fordultam, hogy mint lovagias férfiak ne engedjék a gyalázatos exekuczió végrehajtását. Hiába volt minden."

Maderspach Károly tudta, hogy ez csak a kezdet. Felesége megaláztatásáról értesülve magához vett egy kis mozsárágyút a saját gyárából, felment a közeli dombra és agyonlőtte magát. Franciska asszony túlélte a bosszúhadjáratot, de soha nem tudta teljesen kiheverni az utolsó napok borzalmait.

A bérgyilkos

Meglehetősen furcsa levelet kapott 1848 októberében a Batthyány-kormány. Egy felvidéki újságíró bérgyilkosnak ajánlotta magát.

A szabadságharc minden nemes célja ellenére (időnként éppen azért) az országban élő nemzetiségek villongásához is vezetett. A legsúlyosabb problémát Jellasics bán jelentette, aki a délszláv térségben és onnan kiindulva okozott fejtörést a magyar kormánynak, de Erdélyben sem volt túl békés a helyzet. Felvidéken ezekhez képest viszonylagos nyugalom volt, a szélsőséges vezetők, mint L’udovít Stúr vagy Jozef Miloslav Hurban mögött nem állt olyan tömegbázis, mint például Jellasics mögött, így komolyabb fenyegetést sem jelentettek. Ez persze nem jelenti azt, hogy a magyar kormány ne vette volna komolyan a lázadást vagy ne tartotta volna aggasztónak, hogy az ország haderejét nemcsak a külső, de a belső viszályok miatt is szét kell aprózni. A térségbe erős ember kellett, így Nyitra vármegye teljhatalmú kormánybiztosává egy hű embert, Jeszenák János bárót nevezték ki. A szeptemberi szlovák felkelés leverése az ő nevéhez kapcsolódik, miután a térségben a 34. gyalogezred századai is mozgósítva lettek.

A kormány nem politikusoknak tekintette a szlovák vezetőket, inkább rebelliseknek, ezért Hurban, aki evangélikus lelkész létére katonai vezetőként csatlakozott a lázadókhoz, szabad célpontot jelentett bárkinek. Ezt használta ki Mácsay Mihály újságíró, aki megunta, hogy Hurbant nem sikerül sem elfogni, sem meggyilkolni, ezért levelet fogalmazott a magyar kormánynak: „Hazánk tótajkú lakosait saját nemzetünk ellenébe lázító Hurban működései percenként iszonyúbbak kezdvén lenni, elhatározám magam arra, miszerint megnevezett lázítót vagy élve az igazság szigorúságának átadjam, vagy pedig, − ha elfogatása nem sikerülne, − őt szennyes életétől megfosszam."


Eddig a levél egy szimpla dúlt keblű hazafi ígéretének tekinthető, ám Mácsay azt is világossá tette, hogy a kivitelezés finanszírozását a kormányra bízná, azaz fizessék a költségeit, valamint adjanak mellé katonákat is. Így már furcsább a szituáció, az ajánlat ugyanis innentől kezdve nem magányos akcióról, hanem állami forrásból finanszírozott politikai bérgyilkosságról szól. Meglepő, de a kormányfő hajlott volna az üzletre, annyira idegesítette Hurban tevékenysége. Üzentek is Jeszenáknak, aki azonban hallani sem akart a dologról, mondván, van neki elég baja és gondja a csapatmozgatásokkal és a felkelők elleni harccal, nem tud még egy bérgyilkos mellé is testőröket adni.

Így esett kútba az önjelölt hóhér terve. Hurban túlélte a szabadságharcot, s a szlovák nacionalisták központi alakja volt egészen 1888-as haláláig.

A püspök, aki szószékről hirdette a trónfosztást

A szabadságharc utáni megtorlás a támogató papságot is elérte. Több százan kerültek börtönbe közülük, de a hatalom szigora a főpapokat sem kímélte.

Báró Bémer Lászlót 1811-ben szentelték pappá. Karrierje csúcspontját az jelentette, amikor 1843-ban nagyváradi megyés püspök lett. Ilyen minőségében országgyűlési résztvevő is volt, sőt, amikor a magyar kormány Debrecenbe költözött 1849 elején, a püspöki karból csak ketten voltak, akik követték azt a cívisvárosba. Részt vett a detronizáló országgyűlésen, a szószékről hirdette és hirdettette a trónfosztást (később ez bizonyult a legnagyobb „bűnének"), de pénzzel és fegyverek beszerzésével is segítette a honvédcsapatokat.

A bukás után, 1849 decemberében Haynau elfogatta, majd megígérte neki, hogy ha lemond egyházi címeiről, megszünteti ellene az eljárást. Bémer megtette, amit kértek tőle, mire azonnal letartóztatták. 1850. március 5-én felségsértés miatt halálra ítélték, Haynau azonban nagylelkű kedvében volt, és 20 évnyi várfogságra írta át a büntetést. Ekkor avatkozott közbe a Vatikán, amely minden kapcsolatát megmozgatta, hogy az egykori püspököt szabadon engedjék. Céljukat végül elérték, a börtönt száműzetésre enyhítették, mellékesen Bémer minden vagyonát elkobozták. 10 év után engedélyezték hazatérését, Ungváron halt meg 1862-ben. Holttestét először ott temették el, majd átszállították Nagyváradra, hogy egykori székhelye földjében nyugodjon. Az ottani székesegyház püspöki sírboltjában helyezték végső nyugalomra, többezres tömeg néma főhajtása mellett.

Betyárok harca

Rózsa Sándor – főleg irodalmunknak köszönhetően – kissé túlmisztifikált alakja köré szabadságharcos legendák is szövődtek. A mítoszoknak van valóságalapjuk. Rózsa (aki már akkor legendás figurája volt a magyar alvilágnak) 1845-ben megpróbálkozott egy kegyelmi kérvénnyel, amit a királynak juttatott el. Különös logikával azt kérte, hogy felejtsék el addigi „botlásait", cserébe becsületes életet fog élni. V. Ferdinánd természetesen nem volt bolond, hogy egy rablónak pusztán ezért kegyelmet adjon, így a betyár folytatta a mesterséget, amihez a legjobban értett. Egészen a szabadságharc kitöréséig, amikor újabb lehetőséget látott felcsillanni. Ezúttal Kossuth Lajoshoz, az Országos Honvédelmi Bizottmány vezetőjéhez fordult a kérvénnyel. Ha elfelejtik bűneit, csapatával együtt részt vesz a fegyveres ütközetekben. Kossuth sokat hezitált, végül rábólintott a dologra, s a betyár elleni eljárásokat felfüggesztette, mert Rózsa „maga személyében felajánlaná a pusztai pásztornépből 150 fegyveres lovast saját költségükön táborba szállani és az ország hadvezéreinek rendelkezése szerint a haza ellenségei ellen a véggyőzelemig híven és becsületesen szolgálni."

Így is lett. A betyárcsapat első küzdelmére Temesőrnél került sor 1848. november 9-én, ahol a feljegyzések szerint igen okosan kaszabolták az ellenséget, ám a győztes csata után vad fosztogatásba kezdtek, amitől a fölérendelt parancsnok (Rózsa nehezen tudta értelmezni a fogalmat, miután soha nem parancsolt neki senki), Damjanich (aki pedig elismerően nyilatkozott a betyár bátorságáról) dührohamot kapott. Ezt még valahogyan elnézte az OHB, november 17-én elkövetett tettére azonban már nem volt bocsánat. A bánáti Ezeres községhez elöljárója Rózsa Sándort és embereit rendelte ki, hogy fegyverezzék le a falut. Rózsa a szigorú parancs ellenére kifosztotta a települést, ráadásul 36 embert lemészárolt. Nem volt olyan menlevél, amely megmenthette volna. Csapatával együtt azonnal kitették a szűrét a honvédseregből, a további fosztogatásaiért pedig újra körözést adtak ki ellene, ezúttal már busás vérdíjjal megtoldva. Rózsa végül 1857-ben került börtönbe, ahonnan 11 év múlva szabadult. Vére még ekkor sem hagyta nyugodni, a fosztogatások után nagyvadra ment: kisiklatta a Szeged és Budapest között közlekedő postavonatot. Balszerencséjére a szerelvény tömve volt katonákkal, így 1872-ben ismét börtönbe került, ahonnan többé nem szabadult: hat évvel később ott halt meg.

Ami a szabadságharc alatti tevékenységét illeti: a mítosz beépült az alakja köré szőtt legendafelhőbe, így Rózsa Sándor a mai napig úgy él a köztudatban, mint a becsületes betyár, aki hazája hívó szavára jó útra tért.

Károly, aki Mária volt

Ha azt mondjuk, Lebstück Mária, nem sokan tudják, kit takar e név. Ám ha Huszka Jenő legendás operettjének címét említjük, a Mária főhadnagy már sokaknak ismerősen cseng.

Az 1830-ban született Mária Bécsben nevelkedett, ahol iskoláit rokona, egy császári ezredes patronálásával végezte, de nem sokáig. Amikor kitört a bécsi forradalom, férfiruhát öltött és Lebstück Károly néven jelentkezett az egyetemi légióba. A harcokban szerezte meg számtalan sebesülése közül az elsőt. A forradalom leverése után Magyarországra jött, ahol folytatta katonai pályafutását, anélkül, hogy bárki sejtette volna titkát. A német légióban szolgált, bátorságával hamar kivívta magának a tiszteletet. Az 1849. február 26−27-én zajlott kápolnai csatában súlyos sérülést szerzett, bátorságáért hadnaggyá léptették elő. Nem tisztázott teljes mértékben, hogy itt vagy valamivel később fedezték fel, hogy valójában nő, de a döbbenet leírhatatlan volt. Akadt, aki Lebstücköt egyszerűen kémnek nézte és ki akarta végezni, ám híre a legmagasabb körökbe is eljutott, s kivégzés helyett inkább főhadnaggyá léptették elő.

Szolgálatát a Miklós-huszárezrednél folytatta, s részt vett Buda visszafoglalásában. A hadművelet alatt vetett szemet Jónák József tüzér őrnagyra. Ebből eleinte kisebb bonyodalom származott, mivel Jónák nem értette bajtársa furcsa közeledését. Miután tisztázódott, hogy Károly valójában Mária, a szerelem is kiteljesedhetett végre. Lebstück Görgeytől kért eltávozást a harcok alatt, a tábornok a döbbenettől megszólalni sem tudott, amikor katonája bejelentette, hogy rövid szabadságán férjhez kíván menni. Választottjával végül gyakorlatilag a csatatéren házasodtak össze.

Világos után mindketten börtönbe kerültek. Férje ott is halt meg, Mária pedig az aradi várban szülte meg gyermekét. Végül fél év után szabadon engedték, de az országból kiutasították. Zágrábba, szülővárosába tért vissza, ahol egy régi katonabajtársával kötött házasságot. Férje halála után elképesztő nyomorban élt, végül a honvédegylet folyósított számára nyugdíjat. Fiához költözött Újpestre, ahol 1892-ben halt meg.

Híressé igazán az utókor, Jókai Mór (aki a Pesti Hírlapban közölt róla terjedelmes cikket) és Huszka Jenő tette az akkori idők legmagasabb rangú katonanőjét.

Korona a föld alatt

Az 1800-as évek elején két ízben menekítették biztonságos helyre a magyar koronázási jelvényeket Budáról. A két napóleoni háborút (1805 és 1809) követően egészen 1848 decemberéig békében pihenhettek a helyükön, ám az osztrákok annyira megközelítették a fővárost, hogy az országgyűlés résztvevői 31-én felkerekedtek, s meg sem álltak Szolnokig, majd Debrecenig. Magukkal vitték a koronázási kellékeket is, amelyek ideiglenesen a debreceni városházán kaptak helyet, s csak Buda felszabadulása után szállították vissza őket eredeti helyükre. Nem sokáig tartott a nyugalom. 1849 júniusában a rövid életű Szemere-kormánynak is menekülnie kellett, a miniszterelnök pedig magával vitte a jelvényeket, hogy biztonságba helyezze azokat. Magánál tartani senki nem akarta őket, de azt sem szerették volna, ha az osztrákok kezére kerülnek, ezért 1849. augusztus 23-án Szemere Bertalan és kormányának tagjai a bánáti Orsova közelében elásták a Szent Koronát és a többi jelvényt. A hely környékét titkos jelzésekkel látták el, nem sokkal később pedig emigráltak.

Az osztrákok mindent elkövettek, hogy megtalálják az uralkodói jelvényeket, de csak 1853. szeptember elején bukkantak rá a rejtekhelyre. Ekkor derült ki, hogy Szemeréék nem a megfelelő módon csomagolták ládába az ereklyéket, s ha azok több időt töltöttek volna a föld alatt, valószínűleg komoly károsodást szenvednek, így azonban némi rozsdával és fakulással átvészelték a földben töltött éveket. A Szent Koronát diadalmenetben szállították vissza Pestre, de csak a kiegyezés után bízták őrzését magyar koronaőrségre. Orsován kápolnát építettek az egykor ott elrejtett ereklyék tiszteletére.

Merénylet Bem ellen

A legendás Bem József a lengyel szabadságharc leverése után Párizsba emigrált, onnan Bécsbe ment, majd 1848 őszén Magyarországra érkezett, ahol felajánlotta kardját Kossuthnak. Tudta, hogy a szabadságharc a lengyeleknek is óriási lehetőség, ám azt is, mennyire óvatosan kell bánni ezzel a lehetőséggel. Konfliktusa éppen ebből támadt az akkor már magyar területen tartózkodó „lengyel légió" tagjaival, elsősorban Józef Wysockival. Utóbbi külön lengyel alakulat létrehozását szorgalmazta, Bem azonban nem helyeselte az ötletet, ő inkább kisebb csoportokba osztotta volna szét a lengyeleket, akiket aztán magyar honvédalakulatokba olvasztott volna be. Bemnek volt oka, hogy ezzel az ötlettel álljon elő: félt attól, hogy ha a lengyelek külön légióban segítik a magyar szabadságharcot, azzal tálcán nyújtanak egy casus bellit az orosz cárnak, aki emiatt beavatkozhat a fegyveres konfliktusba. (Neki lett igaza.)

Mindez fikarcnyit sem érdekelte Wysocki táborát, melynek tagjai gyűlölték Bemet. A folyamatos acsarkodás odáig fajult, hogy a két lengyel tiszt már szóba sem állt egymással. Wysocki minden felelősséget Bemre hárított, kijelentve: a lengyel légió miatta nem fog létrejönni. Az egyik önkéntes katona, Ksawery Kolodziejski ekkor határozta el, hogy meggyilkolja a tábornokot. November 10-én berontott annak pesti szállására, ahol rálőtt Bemre, akit szerencséje nem hagyott cserben és csak kisebb sérüléseket szerzett.

Kolodziejskit a forradalmi törvényszék elé állították. Ki nem végezhették, annyira fiatal volt még, s miután a lengyel katonai lobbi is mindent megtett a közhangulat manipulálása érdekében, egy év börtönnel megúszta tettét. Wysocki végül elérte célját: napokon belül megalakult egy magyar−lengyel egység, amelyből hamarosan a lengyel légió nőtte ki magát. Ami a merénylőt illeti: Kolodziejski 1849 májusában megszökött a börtönből, és álnéven csatlakozott a lengyel légióhoz. Egészen a világosi fegyverletételig harcolt, majd az emigrációt választotta. Bulgáriában aztán összetalálkozott az egykor gyűlölt tábornokkal, de újabb konfliktus már nem támadt közöttük: Bem nagyvonalú volt és lezártnak tekintette a múltat.

Gábor Áron csatái

Ha máshonnan nem, a rézágyús nótából mindenki ismeri a nevét, ám történetét és hősi halálát már sokkal kevesebben.

Gábor 1814-ben született, iskolái elvégzése után azonnal katonának vonult. Gyulafehérváron kapott tüzérségi képzést, majd 1840-től Bécsben, az ágyúgyárban szolgált az 5. pesti tüzérezred katonájaként. Mire 1846-ban végleg leszerelt, kisujjában volt az ágyúk szerkezetének és öntésének minden technikája.

Miután 1848 októberére Erdély nagy részét a Székelyföld kivételével az osztrákok elfoglalták, Sepsiszentgyörgyön népgyűlést tartottak, hogy megvitassák a jövőt. A gyűlésen ott volt Gábor Áron is, aki a feltétel nélküli megadás ötletét hevesen ellenezve a következőket mondta: ha nincs ágyú, majd ő csinál. „Lesz ágyú, amennyi kell. Semmi mást nem kérek, mint felhatalmazást arra, hogy a fülei hámorhoz utazhassak, ott dolgozhassak és dolgoztathassak, s ha mához két hétre Sepsiszentgyörgy piacán hat ágyú nem lesz felállítva, és azokkal a próbalövésnél célt nem találok, akkor én magam állok tíz lépésnyire az ágyú elébe céltáblának." A kocka el volt vetve, mindenki azonnal a fegyveres ellenállás mellé állt. A Gábor-féle ágyúk fényesen bizonyítottak az ütközetekben (debütálásuk a hidvégi csatában történt, ahol óriási szerepük volt a győzelemben). Az osztrákok annyira meglepődtek, hogy azt hitték, francia tüzérség állomásozik Háromszéken.

Gábor folytatta az ágyúöntést, a falvak pedig önként adták templomuk harangjait, hogy ki ne fogyjon a nyersanyagból. Mintegy 93 ágyút készítettek így, ám Gábor Áron munkája itt nem ért véget. Kiképezte a tüzéreket és a harcokban is részt vett, ahol személyesen irányította az ágyúknál tevékenykedőket. Honvédkarrierje gyorsan ívelt felfelé: pár hónap alatt lett főhadnagy, százados, majd őrnagy.

1849 júniusában az oroszok is megérkeztek Erdélybe. Háromszék serege július 2-án csapott össze velük, a tüzéreket − szokása szerint − az ágyúmester irányította. Itt esett el: stílusosan egy ágyúgolyó végzett vele. Jellemző volt népszerűségére, hogy amíg a csata tartott, titokban tartották elestét. Halála pillanatában mítosszá vált, egyetlen ágyúja pedig, amely épen maradt, a kézdivásárhelyi Székely Nemzeti Múzeumban látható.

Koccintsunk-e a sörrel?

Ismert mondás és hagyomány, hogy „magyar ember sörrel nem koccint." A legenda szerint az aradi vértanúk kivégzésénél az osztrákok sörrel ünnepeltek, koccintva győzelmükre, a magyar pedig öntudatosan így tiltakozott a megtorlás ellen.

A legenda valóságalapjára azonban semmilyen bizonyíték nincs. Egyetlen történeti forrásban sem bukkan fel a sörrel koccintók alakja. Katona Tamás történész szerint egyetlen olyan ábrázolás létezik, amelyen az osztrákok alkohollal ünneplik a győzelmüket, de akkor is keskeny pezsgőspohár van a kezükben, nem söröskorsó. Hermann Tamás történész már a városi legenda eredetére is tud egy lehetséges választ: szerinte a „tiltás" abból az időből származhat, amikor tömegesen elterjedt a sörfogyasztás hazánkban.

Miután ez jelentősen rontotta a borkereskedők üzleti tevékenységét, ők találhatták ki a hazafias történetet, hogy egy kis ellenkampányt csináljanak a söröknek.
Miután sem a legenda keletkezésének időpontját, sem az okát nem tudja senki a mai napig meghatározni, az mindmáig tartja magát. Beszélnek egy 150 éves „elévülési időről" is, amely után már szabad koccintani, ez 1999-ben járt le. Egyesek szerint a mítosznak ez a része éppen a sörforgalmazókhoz köthető, akik ezzel a gerillamarketinggel igyekeztek semlegesíteni a számukra bosszantó hagyományt.

Akár így, akár úgy, a „tiltáshoz" a mai napig is − főleg az idősebb generáció tagjai − tartják magukat. Egy 2005-ös felmérés szerint a magyarok 55 százaléka nem volt hajlandó sörrel koccintani, sőt, egy évvel később létrejött a Sörrel Nem Koccintunk Mozgalom is.

A címben feltett kérdésre tehát óvatos válaszunk az: koccinthatunk, de csak mértékkel.

(Korábbi Top 10-es összeállításainkat ide kattintva olvashatják!)