Tíz tény az olasz frontról

Az olaszok szövetségesből lettek ellenségek

Olaszország a Hármasszövetség tagja volt a háború kitörésekor, de mivel az olasz tervek között már ekkor szerepelt a pozíciószerzés a Balkánon – ami ellentétes volt az Osztrák–Magyar Monarchia érdekeivel ráadásul területi igényei voltak a Monarchiával szemben Északkelet-Itáliában, így először nem léptek be a háborúba, később pedig az Antant-hoz pártoltak, ahonnan ígéreteket kaptak arra nézve, hogy követeléseiket teljesítik a háború után. Így 1915. május 3-án Olaszország felmondta a hármas szövetséget és május 23-án hadat üzent a Monarchiának.

Az olasz támadás súlyos veszélyt jelentett a Monarchia hátországára

Az olasz hadüzenet után az Osztrák–Magyar Monarchia háromfrontos háborúba került, a balkáni fronton javában folyt a harc a szerb csapatokkal, a keleti fronton viszonylagos sikereket értek el az oroszok ellen, és az olasz front pedig azt a veszélyt hordozta magában, hogy Olaszország csapatai többszörös túlerejüket kihasználva benyomulnak a Monarchia hátországába. A Monarchia hadvezetése a jól védhető Isonzo folyónál és Júliai-Alpoknál akarta az olasz támadást megállítani, mert így esélyük volt egy hosszan elhúzódó állóháborút kezdeni Olaszországgal. Az olasz támadás után a Monarchia az 5. hadseregét és két másik hadtestet csoportosított az Isonzo vidékére, így próbálva megállítani ez előrenyomuló olasz haderőt.

Az olasz fronthoz hasonló mostoha körülmények között még soha nem vívtak háborút

A világtörténelemben valószínűleg nem találunk másik példát arra, hogy éveken keresztül akár háromezer-ötszáz méteres magasságban húzódott a frontvonal. A Júliai-Alpokban található Marmolata-gleccser ma kedvelt síparadicsom, és az odalátogató magyar turisták zöme nem is sejti, hogy a sípályák hórétege alatt több méter mélyen még ma is megtalálhatóak az osztrák és olasz jégbarlangok. Dél-Tirol keleti része, a Hétközség-fennsík rettenetes csatáiról ismert az osztrák köztudatban. A hegyi háborúban csak lavinaomlás és betegségek miatt ötvenezer osztrák–magyar katona vesztette életét.

Bár az olasz hadsereg nagyobb létszámú volt, mint amit Monarchia ilyen rövid idő alatt össze tudott vonni a térségben, felszereltsége és a hadvezetése tekintetében alulmúlta az Osztrák–Magyar Monarchia csapatait. Az olaszok a lovasszázadaikat nem tudták az Alpokban bevetni a terepviszonyok miatt, az olasz főparancsnok, Luigi Cadorna pedig nem volt népszerű katonái körében és nem is volt kiemelkedő katonai stratéga. Az olasz csapatoknál állandó utánpótlási hiányok álltak be, stratégiai pontokat nem sikerült elfoglalniuk, a támadásokban az olaszok másfélszer annyi embert vesztettek általában, mint a monarchiabeli csapatok. 1916-ban a Monarchia támadást kísérelt meg az olasz fronton Dél-Tirol térségében, Asiago városánál. A 15 támadó hadosztály áttörte az olasz vonalakat és Verona irányába vonult. Az olaszok a vasúton végrehajtott gyors átcsoportosításoknak köszönhették, hogy nem omlott össze a front, amit azért tudtak végrehajtani, mert a Monarchiának erőket kellet kivonni a támadó csoportosításból és átirányítani a keleti frontra az időközben megindult Bruszilov-offenzíva megállítására.

Tizenkét csatát vívtak az Isonzónál, itt estek el a legtöbben

Olaszország a hadüzenete után rögtön támadást indított az Isonzónál, megkezdve ezzel az isonzói csaták hosszú sorát. Az előrenyomulás azonban hamar leállt, és az Isonzónál állóháború alakult ki. A Monarchia csapatai az Isonzó mentén szervezték meg a legstabilabb frontszakaszt, Svetozar Boroević vezérezredesnek, az 5. hadsereg parancsnokának köszönhetően, aki kiváló védekezési stratégiát alkalmazott.

A caporettói áttörés jelentette az olasz front legnagyobb osztrák-magyar sikerét

A Monarchiának az olaszok védekezése időt biztosított arra, hogy összegyűjtsék erőiket a keleti frontról és egy német–osztrák–magyar támadást intézzenek 1917 őszén az olasz frontvonalaon. A támadás Caporetto, a mai Kobarid, akkori nevén Karfreit térségében kezdődött meg, a komplex támadással sikerült áttörni az olasz frontot. A német–osztrák–magyar csapatok előrenyomultak, átkeltek a Tagliamento folyón és a Piave folyóig nyomultak előre. Az elsöprő erejű támadás később a caporettói áttörés néven került be a történelembe.

Az olaszok tömegesen dezertáltak, vagy megadták magukat a sikeres caporettói áttörés után. A kudarcért az olasz hadvezetés fejét, Luigi Cadorna vezérkarfőnököt nevezték meg, akit leváltottak és helyére Armando Diaz került. Az összeomló olasz frontra angol és francia hadosztályok érkeztek, hogy elejét vegyék a további kudarcoknak.

Az olaszok 1918 októberében lendültek támadásba Vittorio Veneto város közelében, rövid időn belül áttörték a Monarchia frontvonalát. Ekkor már a Monarchia belső államegysége elkezdett szétesni. A délszlávokat már október eleje óta a Zágráb székhelyű Szlovének, Horvátok és Szerbek Nemzeti Tanácsa képviselte, amely október végén ideiglenes alkotmányt fogadott el és kormányzati szervet alakított és létrehozta a Szerb-Horvát-Szlovén Államot. Az október 14-i Csehországban kibontakozó általános sztrájk után a cseh tartományokban már Prága irányította a kormányzati folyamatokat.

Mindkét oldalon hatalmas volt a veszteség

Az olasz fronton mindkét oldalon nagyok voltak a veszteségek. Az összesítés jelenleg folyik, végeredmény még nincs, de például csak a tizenkét isonzói csata során az osztrák–magyar veszteség hozzávetőleg ötszázötvenezer, az olasz egymillió katona volt.