Tíz középkori magyar csata és háború

Pozsonyi csata (907)

A honfoglalás folyamata (895-96) nem szigorú értelemben vett hadjárat, rendkívül szervezett és alapvető hatású katonai mozzanat lévén azonban önmagában is felférne a tízes listára. A Kárpátok által szegélyezett, jól védhető, vízben gazdag területen egészen hamar berendezkedtek a magyar törzsek. Ezzel véget ért a keletről tartó vándorlás (részben kényszerű menekülés), helyzetük megszilárdításához viszont az Európát megdöbbentő katonai erejükre is szükség volt. Sikereiket szokatlan harcmodoruknak köszönhették: a közismert séma szerint menekülést színlelve olyan helyre csalogatták az ellenfelet, ahol aztán körbezárva őket, kisebb létszámuk ellenére győzedelmeskedni tudtak. A kalandozások korának legnagyobb sikere a 907-es pozsonyi ütközet, amit a korszak legnagyobb hatalma, a frankok ellen sikerült megnyerni.

Fordulat Merseburgban és Augsburgban (933, 955)

Néhány évtized kellett ahhoz, hogy megfejtsék a kalandozó magyarok harci stílusát, akik a vereségek ellenére képtelenek voltak változtatni bevált taktikájukon. A merseburgi és a – Lehel, Bulcsú és Súr halálát hozó – augsburgi bukást követően ugyanakkor elmaradtak a kalandozó hadjáratok. A magyarság politikai nemzetként való fennmaradását valószínűleg csak Szent István európai integrációs törekvése és keresztény államszervezése biztosíthatta ezután. Erőszakos térítő tevékenysége és centralizáló vonásai ellenére az általa kialakított rendszer figyelembe vette a Kárpát-medence korábbi szláv és frank hagyományát, ami segítette a társadalmi hierarchia és a kialakított vármegyerendszer megszilárdulását. Utóbbira épül mindmáig az ország területi közigazgatása.

Búvár Kund és a pozsonyi ostrom (1051)

A bajor szövetség kialakítása hatalmas diplomáciai sikernek mutatkozott eleinte, csakhogy még István idején új dinasztia, a Száli-ház került hatalomra a Német-Római Császárságban, ami több hadjáratott intézett Magyarország ellen – sikertelenül. István és később András is a települések kiürítésével, valamint az élelem eltüntetésével védekezett a németek betörései ellen. A felperzselt föld taktikai sikeréből okulva III. Henrik 1051-ben más módon, a Duna mentén próbált betörni az országba. Legendás vereségét Pozsony ostrománál szenvedte el, mivel váratlanul elsüllyedtek hajói. Valószínűtlen, hogy az emlékezetben fennmaradt Búvár Kund története szerint egyetlen hős keze lett volna a dologban, sőt az sem biztos, hogy meglékelték a hajókat. Akárhogyan is, a magyar uralkodó végül nem lett német vazallus.

Tatárjárás (1241-42), muhi csata (1241. április 11.)

A népvándorlás utolsó hullámában érkező magyarok meglehetősen negatív kontextusban jelentek meg a már államokba szervezett Európa szemében. Később azonban Magyarország került védekező szerepbe, az Occidens határának védelmezőjeként több terjeszkedő hatalommal nézett szembe. Az első keleti agresszor, akik betörtek a Kárpát-medencébe, a mongol Arany Horda csapatai voltak. Noha több királyunk több ízben hadakozott velük, az 1241-42-es országdúlásuk okozta sokkot tükrözi, hogy csak ezen első alkalmat nevezzük tatárjárásnak. Az ominózus betörés idején a királyi pár az Adriai-tenger partján fekvő Trau városáig menekült és a haza megmeneküléséért Istennek ajánlották születendő lányukat, a később valóban apácának vonuló Szent Margitot. Béla trónra lépésekor még szigorú uralkodásra, az elveszett tekintély helyreállítására készült, a tatárjárás viszont kettétörte uralkodói pályáját. 1242 után a rendekkel összefogva kellett újjáépítenie az országot, ezért hívjuk őt második honalapítónak.

A második morvamezei csata (1278)

Listánk magyar szempontból legkevésbé meghatározó ütközete inkább nemzetközi jelentőséggel bírt. Az évszázadokon keresztül ívelő cseh-német/Habsburg konfliktus történetében I. Rudolf 1278-as morvamezei győzelme fontos pillanat, Ausztria és Stájerország megszerzését jelentette számára. Korszakos diadalt csakis a kun csapatokkal megerősített magyar sereg segítségével arathatott, nem véletlenül mondott utólag köszönetet IV. Lászlónak. Ugyan a katonai siker cseppet sem befolyásolta a hazai folyamatokat, újabb lépést jelentett a németektől való függetlenségre törekvő, magukat szabad királyválasztónak tartó cseh rendek visszaszorulásában. A X. század óta húzódó konfliktus végpontja az 1620-as fehérhegyi csatával zárult, amikor Csehország elvesztette alkotmányos jogait és a Habsburgok örökös tartományává vált.

Nagy Lajos hadjáratai

Nagy Lajos (1342-1382) hagyatékáról megoszlanak a vélemények. Apja, Károly Róbert szilárd hatalmi pozíciót, feltöltött államkincstárt, élénk nemzetközi kapcsolatokat és egységes államszervezetet hagyott rá, ami jelentősen megkönnyítette helyzetét. Ráadásul Lajosnak uralkodása alatt egyszer sem kellett túlzott akadályokkal, hatalmas tartományurak ellenállásával vagy hódító hatalommal szembenéznie. Logikusnak tűnik, hogy egy lovagkirály ilyen „békeidőszakban” dinasztikus jellegű háborúkba kezd, ez a középkori működés alapvetése. Elmondhatjuk, hogy második Anjou királyunk alatt stabilan működött az államszervezet, nem került veszélybe az ország biztonsága, külhoni hadjárataiban pedig bizonyította katonai vezetői rátermettségét. Mégis hasztalannak, feneketlen kútba dobott pénznek tűnik, amit szüntelen háborúskodásra költött, hiszen az ország érdemben se tekintélyesebb, se gazdagabb nem lett expedíciói révén, ráadásul a koronához csatolt külföldi birtokokat nem sikerült hosszú távon megtartani. A lengyel trón megszerzése és az ideig-óráig meghódított itáliai területek vitatott örökséget képeznek.

A nikápolyi vereség (1396)

Magyar király olyan nemzetközi befolyással sosem bírt korábban, mint a német-római császári címig jutó Luxemburgi Zsigmond. Lassanként szilárdította meg hatalmát, de 1487-1437 közti hosszú regnálása – öreg kori könnyű kezű költekezése ellenére – stabilitást hozott. Hadtörténeti szempontból a törökkel viselt sok évszázados konfliktusunk korai fejezetéhez tartozik Zsigmond uralkodása. A Mohács előtti időszak török-politikáját három szakaszra szokás osztani: Nagy Lajos még aktív-támadó szerepben lépett fel, Zsigmond hasonló szerepfelfogást követett volna, az 1396-os súlyos nikápolyi vereséget követően azonban a Porta határainktól való távol tartása lett a cél, a Hunyadiak pedig már csak a szomszédos ütközőállamokat és végvárrendszerünket igyekeztek biztosítani. A nikápolyi bukás annál súlyosabb, hogy a török csupán védekező hadműveletre készült, az öntörvényű, hősködő francia lovagi állomány viszont meggondolatlanul a könnyűfegyverzetű ellenfél szorítójába rohant (ezután egyébként világossá vált, hogy a lovagi harcmodor nem képes megfelelni az újabb kor kihívásainak). A csata után új stratégiát alkottak a török ellen és jobbágytelkenként egy íjász kiállítását rendelték el (ez a telekkatonaság rendszere).

Nándorfehérvári diadal (1456)

Három évvel az európai civilizáció keleti határát jelentő Bizánc elvesztését követően, a török Nándorfehérvár ostromát tűzte ki maga elé. Az ekkor rendkívül megosztott országban kormányzóságot gyakorló Hunyadi János általános koncepciója az volt, hogy Erdélytől Horvátországig végvárrendszert épít ki, amikre támaszkodva frontális támadó hadjáratokat indít a török ellen. Sajnos katonai és politikai pályája megtört, hiszen Nándorfehérvár sikeres megvédését követően ő maga is a pestis járvány áldozatává vált (akárcsak a várat kereszteseivel védelmező hitszónok, Kapisztrán János). A győzelem mégis rendkívüli jelentőséggel bírt, ugyanis egészen 1526-ig elrettentette az oszmánokat komolyabb hadjárat szervezésétől.

Szabács visszafoglalása a töröktől (1476)

Mátyás reálpolitikusként tisztában volt vele, hogy európai színtéren erősnek számító serege önmagában nem feltétlen képes az ország megvédésére. Szabács favárának propagandisztikusan felnagyított visszafoglalása például a hatalmas pénzügyi ráfordítás ellenére másfél hónapot igényelt és nagy áldozatokkal járt. Feltehetően azért kívánta megszerezni a cseh és német trónt, hogy sokkal nagyobb erőforrások fölött rendelkezve nyíltan szállhasson szembe a törökkel. Nagyszabású terve korai halálával szertefoszlott, azt viszont elmondhatjuk, hogy három részre osztott végvárrendszere 1521-ig sikerrel működött. Nem úgy az utólag feketének keresztelt sereg, aminek szétszéledő, fosztogató zsoldosai baljóslatú jövőképet festettek már a mohácsi vész előtt.

A mohácsi vész (1526)

A magyar középkor zárópontja a mohácsi vereség és Buda 1541-es elvesztése, ami után hosszú időre három részre szakadt az ország. Ez alapvető törés a magyar történelemben, hiszen korszakosan súlyos következményeket vont maga után. Egészen 1918-ig a határokon kívül székelő királyhoz került a korona, az ország hatalmas gazdasági hátrányba került nyugati és északi szomszédaival szemben a 150 év alatt, illetve kialakult a felszabadítást követő időket is megbénító sérelmi kultúra. A vereség mértékét jelzi a rengeteg halott, valamint az a tény, hogy a török először csak előhadnak gondolta a mohácsiakat, és három napig várt a méltó ellenfél érkezésére, mielőtt Buda felé vette volna az irányt. Az ország szétesett állapotára Szapolyai János tétlensége a legjobb példa. Az ország leggazdagabb főuráról és későbbi királyáról mindmáig nem tudjuk, hogy csapataival elkésett az ütközetről vagy nem is akart odaérni. A 150 éves török uralom hosszú távú hatását mutatja, hogy 1886-os kiűzésük után még több mint száz évbe telt, hogy a magyar politikai elit a gazdaságilag meggyengült, elmaradott ország problémáit egyáltalán felismerje és még néhány évtizedig váratott magára reformprogramjának megfogalmazása. Mohács a legnagyobb tragédiához vezetett a magyar történelemben.

Források:

Kristó Gyula-Makk Ferenc: Az Árpád-házi uralkodók
Dümmerth Dezső: Az Anjou-ház nyomában
C. Tóth Norbert: Luxemburgi Zsigmond uralkodása 1387-1437
Pálosfalvi Tamás: A Hunyadiak kora 1437-1490