Tíz ókori háború és csata

1. Karkemisi csata (Kr. e. 605)

Az egyiptomi történelem sok ezer évéből számtalan nagy összecsapást és fontos eseményt feleleveníthetnénk, most a birodalom kései korszakába, a kevésbé dicsőséges dinasztiák korába ugrunk. A Sais város (fenn) vezetésével működő időszakban az ókori Egyiptomnak utoljára sikerült huzamosabb időre független állammá válnia. 660-tól fokozatosan lerázták az asszír és ethióp uralom láncait. Sőt, az újonnan felemelkedő babiloni és méd birodalom ellen igyekeztek Jeruzsálemet és Palesztinát segíteni, illetve a szomszédos területekre elrettentő szándékú portyákat vezettek.

Térhódításukat először a babiloniak 605-ös hatalmas győzelme törte meg Karkemisben, ami után II. Nékó fáraó már csak saját határainak védelmére törekedett. Később, amikor Babilon is meggyöngült, a perzsák felemelkedése veszélyeztette Egyiptom stabilitását. Életképes védelmi koncepcióval az 568–526 között regnáló II. Iahmes fáraó állt elő. Felismerte, hogy csak a térség államainak összefogása (és egy kellően megfizetett görög zsoldos had) állíthatja meg a hódítókat. Szerencsétlenségére közös cselekvés helyett a lydek meggondolatlanul háborúba bocsátkoztak a perzsákkal, akik ezen felbuzdulva feltartóztathatatlanul benyomultak a régióba.

Egyiptom 525-ben esett el. Ideiglenesen még sikerült több ízben kiszabadulnia az elnyomásból, a perzsák 332-es kiűzésével viszont a makedónok foglalták el a területet, 31-től pedig római provinciává minősült a Nílus országa.

2. Marathóni csata (Kr. e. 490)

A régi hellén világ belső ellentéteiben megmutatkoznak az eltérő jellegű politikai-társadalmi rendszerek jellemvonásai. Így a szikárabb spártai, a perzsákhoz közel fekvő, előttük pragmatikusan meghajló egyszemélyi vezetésű poliszoké, valamint a korabeli mércével szabadabbnak tetsző Athén. A térség azonban semmiképpen sem írható le diktatórikus és demokratikus városok közösségeként. A Dareiosz és Xerxész vezette háborúk azt is megmutatták, hogy a hellén mítosz közel sem jelentett politikai egységet, hiszen eleinte sok görög város harcolt az athéni–spártai alkalmi szövetség ellen, a perzsák oldalán. Idővel mégis fontosabbá vált a közös identitás és kultúra, ami leginkább a közel azonos nyelvben öltött testet.

A köztudatba bekerült görög–perzsa csaták közül az első a Miltiadész vezette athéniak győzelmével záruló 490-es marathóni ütközet. A hagyomány szintén megőrizte a 480-as thermopülai összecsapás emlékét. A túlerőben lévő perzsákat egy görög áruló sajátjai hátába vezette. Válaszul a spártai Leónidász hazaküldte csapatait és mindössze háromszáz emberével maradt a szorosban, ami szimbolikus kifejezése volt az ellenállásnak. A perzsa előrenyomulást az athéniak vezette flotta állította meg a szalamiszi tengeri szorosnál. A sorsfordító diadalt követően, 478-ban ellentámadást indítottak és felszabadították az elnyomott görög városállamokat. A nagy győzelem ellenére a görögök belső konfliktusai hamar megmutatkoztak a Kr. e. 431–404 között zajló peloponnészoszi háború során. Pár évtized alatt hanyatlásnak dőlt és a makedón hódítók előtt kínálta fel magát a görög világ.

3. Gaugamélai ütközet (Kr. e. 331)

Arisztotelész tanítványa, a művelt és tehetséges makedón hadvezér, Nagy Sándor kultuszát az utóbbi évtizedek kutatásai alaposan letörték. Iszákos, hadi vállalkozásaiban kissé meggondolatlan, kalandor vezér képe bontakozik ki, aki hatalmas birodalmát hosszú távon valószínűleg képtelen lett volna egyben tartani.

A görög területektől egészen Indiáig elterülő Perzsa Birodalom elleni hadjáratát 334-ben indította, a döntő győzelmet pedig 331-ben aratta III. Dareiosz seregei fölött. Sikerült meghódítania Egyiptomot, Babilónt és a belső-ázsiai régiót, egészen az Indus folyóig nyomult. A despotikus uralkodó célja a perzsához hasonló többnemzetiségű birodalom létrehozása lehetett. Ennek jegyében házasított össze a szúzai menyegzőn 20 ezer perzsa lányt, illetve görög és makedón harcost. Utóbbiak azonban lázadozással fogadták a számukra idegen önkényes hatalmi stílust. Akármilyen hatalmas vezér is volt a 323-ban fiatalon elhunyt Nagy Sándor, erővel aligha tudta volna kiépíteni megálmodott birodalomát.

4. A „királyok csatája” Ipszoszban (Kr. e. 301)

Nagy Sándor halálával birodalma részekre esett, a hellén kultúra viszont nem tűnt el. A makedón vezér helyére vágyakozó politikusok képtelenek voltak újraegyesíteni a birodalmat. Két évtizedes háborúskodásukat a Kr. e. 301-es ipszoszi ütközet, a királyok csatája zárta le. Ezután a makedón „utódállamok” és poliszok függetlenedtek egymástól.

Makedónia például az Antagonidák kezébe került, míg hatalmukat Róma Kr. e.168-ban, a pydnai csatában meg nem döntötte. Syria a Szeleukidáké lett, és egészen a római Pompeius Kr. e. 64-es győzelméig önállóan működött. Pergamont az Attalidák vezették, a terület Kr. e.129-ben vált a római Asia provincia részévé. Egyiptomot a Ptolemaidák szerezték meg és uralták Kr. e. 30-ig. Ezeken a területeken az erőszakos kulturális nyomást gyakorló vezető réteg és a görög kolóniák révén tovább élt a hellén kultúra. A régebben sugallt képpel ellentétben egyáltalán nem a XX. század keleti totalitárius államaihoz hasonló, kulturálisan hanyatló államokról van szó.

5. Zámai csata (Kr. e. 202)

Komoly vita zajlik a történészek között, hogy Róma miért növekedett olyan rohamos ütemben. Mára inkább vitatott nézet, miszerint félelemből és védekezésből, külső csapások megelőzéseként hódítottak, bár ennek is lehetett szerepe, főleg kezdetben. Idővel egész biztosan megjelent az előkelők dicsőségvágya és természetesen a politikai-gazdasági hatalom megszerzésének igénye is. Igaz, gazdaságtörténészek nem látnak előre eltervezett stratégiát Itália meghódításában, úgy vélik, csak utólag, a dolgok következményeként használták ki annak pénzügyi áldásait. A korabeli történetírókat sokkal kevésbé foglalkoztatta ez a kérdés, természetesnek vették a nagyhatalmak terjeszkedését. Akárhogyan is, Róma igyekezett a meghódított itáliai területeket szövetségessé tenni (pl. támogatta a helyi elitet és osztozott velük a hadjáratokban szerzett zsákmányon), illetve jó kereskedelmi kapcsolatokat kialakítani, például a punokkal.

Róma birodalommá alakulásának fordulópontja a Karthagoval vívott három háború. Az újonnan elfoglalt területek már nem a latin szövetségesekkel azonos pozícióba kerültek, hanem belőlük születtek az első provinciák. A Kr. e. 264–241 között zajló első háború idejére tehető Róma tengeri megerősödése, amikor katonáik csapóhíd segítségével keltek át az ellenséges hajókra, így számukra kedvező módon szárazföldivé alakítva a párharcot.

A következő lépcsőfok a Mediterráneum, vagyis a Földközi-tenger körüli világ meghódítása volt. Ez a gyarapodás kezdetben nem lehetett Róma célja, hanem Karthago ismételt legyőzésével, az annak alárendelt területek megszerzésével „hullott” az örök város ölébe. Amikor Hannibal a rómaiak uralta tengeri út helyett Európán keresztül tört Itáliára (az Alpokon keresztül elefántokkal érkezve), jelentős pánik és belpolitikai fejetlenség támadt ellenfelüknél.

A Kr. e. 218–201 között zajló második pun háborút végül a fiatal Scipio tehetsége döntötte el, aki nem Itáliában győzte le Hannibált, hanem annak hátországát támadta meg Észak-Afrikában. Hannibal tizenhat éves vereség nélküli hadakozás után kényszerült haza. A döntő csatára Kr. e. 202-ben, Zamánál került sor, a Kr. e. 149–146 közti utolsó felvonás pedig már csak pontot tett az akkor már kicsit sem egyenlő hatalmak küzdelmének végére. Karthagot szenátusi határozat szerint porig rombolták és az ország területéből megszervezték Africa provinciát.

6. Caesar gallok fölötti győzelme (Kr. e. 52)

Róma a Kr. e. I. évszázadra fordulva már évtizedek óta belpolitikai válsággal küzdött. Az addig bejáratott intézményi struktúra nem tudta kezelni a szenátus és a plebs közti hatalmi vetélkedést. A hagyományos, oligarchikus vezetésű, kevesebb ember beleszólását engedő rendszer és egy demokratikus kísérlet között zajlott a harc.

Amikor Kr. e. 52-ben a politikai jogok kiszélesítését célzó talán legsikeresebb politikus, Clodius utcai zavargásokban meghalt, mégsem az arisztokrácia régi típusú uralma állt helyre. Az egyszemélyi vezetésre épülő császárság előtt nyílt meg az út, amit az a Caesar foganatosított először, aki éppen Kr. e. 52-ben arat döntő győzelmet a gallok fölött. Több éves „kalandozása” során eljutott a brit szigetekig, az akkor ismert lakott területek pereméig, ami valódi izgalomba hozta az otthoniakat is. Hazafelé Alesianál körbezárta és kiéheztette a lázadó gall seregeket. Később Gallia a birodalom egyik leggazdagabb provinciája lett, tehát merőben hamis az Asterix és Obelix képregények sugallta kép.

7. Actiumi csata (Kr. e. 31)

Látszik, hogy a belső polgárháború nem törte meg Róma nagyhatalmi állását és nemzetközi dominanciáját. A közel száz évig elhúzódó belső káosznak ugyanakkor Caesar és Augustus vezetésével despotikus rendszer vetett véget. Az ikonikus vezetők először csak óvatosan, a szenátussal együttműködést színlelve és az egyeduralomra törő felekkel kezdetben szövetséget kötve politizáltak. Caesar és Augustus is triumvirátusba szerveződött riválisaival, hogy a birodalmat egymás között felosszák, idővel azonban csak egy maradt talpon mindkét triumvirátusból. Octavianus Kr. e. 31-ben legyőzte utolsó ellenfelét, a keleti provinciákba visszaszoruló, az egyiptomi fáraónővel, Kleopátrával szerelemre és szövetségre lépő Antoniust. Pár évvel később már Augustus néven, valódi teljhatalmú úrként vezette a birodalmat.

8. Vérfürdő a teutoburgi erdőben (Kr. u. 9.)

„Quinctilius Varus, add vissza a legiómiat!” – hajtogatta fejét az ajtófélfának verve Augustus (Kr. e. 27. – Kr. u. 14.) Suetonius szerint, amikor a germán törzsek ellen kirendelt hadvezére korszakos vereségbe futott bele a teutoburgi erdőben. Állítólag a három legió lemészárlását követően hónapokig nem vágatta le haját, sem szakállát.

A rómaiak elképesztő civilizatórikus eredményeit jelzi, hogy még a birodalom határvidékén (pl. a mai magyar területeken) megmaradt régészeti emlékek is hatalmas gazdagságról, városi infrastruktúráról, építkezésekről és aktív kereskedelemről árulkodnak. A germán területeken viszont Róma elérte északi határát. Később egyre több gondot okoztak számára a részben ebből az irányból érkező népvándorló törzsek és betöréseik.

9. Milviusz hídi csata (Kr. u. 312.)

Róma birodalmi állásának fontos lépcsőfoka volt, amikor olyan méretűvé vált, hogy már egysége forgott veszélyben. A Diocletianus által megálmodott rendszer, ami különböző személyeknek utalt alrészekre tagolta a birodalmat, nem sokáig működött. Nagy Konstantin (306–337) felszámolta a tetrarchiát és újra egy kézbe fogta az államot. Fő kihívóját, Maxentiust 312-ben győzte le, majd ellenfeleit és azoknak családjait (köztük a még élő Diocletianus feleségét és lányát) megölette – riválisai sem viselkedtek másképp a Diocletianus lemondását követő átmeneti évek küzdelmei során.

A Milviusz hídi győzelem más jellegű fordulatot is hozott, hiszen elkezdődött a kereszténység törvényesítése és felemelkedése (a legenda szerint a császár álmában megtudta, hogy a kereszt jelével diadalmaskodhat a másnapi csatában). Constantinus uralkodásának és központosításának egyik legfontosabb eleme az addig többnyire üldözött, de a mártírhalálok láttán egyre szélesebb hívő tömeget és intézményrendszert maga mögött tudó kereszténység támogatása volt. A hívők pacifizmusa korábban veszélyeztette a birodalmat, megbékítésük döntő kérdés volt az uralkodó számára. Kapóra jött centralizáló terveihez a kereszténység egyistenhit jellege, de Konstantin – többi császáréhoz hasonló – őszinte spirituális érdeklődését is sok kutató feltételezi, még ha ő maga több kultusznak hódolt.

10. Catalaunumi ütközet (Kr. u. 451)

A császárság idővel eltávolodott a régi római arisztokrata családok és a plebs szokásaitól, eltérő életmódot folytató barbárok jelentek meg területén, illetve az antik művészetet és vallásokat felváltotta a korábbi viszonyokra rátelepedő keresztény kultúra. Egyszóval az ókor és az antikvitás fokozatosan átalakult. Mérföldkő gyanánt szokás megnevezni Konstantin 313-as keresztény reformját, a kereszténység 380-as államvallásá tételét, 476-ban Róma kifosztását (az egyiket a sok közül) vagy a birodalom egyesítését zászlajára tűző Jusztinianusz 565-ös halálát.

Az átalakulás folyamatába illik a hunok catalaunumi megállítása is. A Belső-Ázsiából érkező, etnikailag és kulturálisan biztosan nem homogén, csupán hadjáratokra összeálló, nomád jellegű csapatok a mai Ukrajnától egészen Galliáig sokfelé kalandoztak. Hangsúlyozandó, hogy biztosan nem egy népről, hanem összeverődött harcosokról, nem letelepedett férfiakról van szó, akik rövid ideig rettegésben tartották Európát, Attila 453-as halálával azonban szétszéledtek. (Fenn Attila és a hunok ábrázolása a Képes Krónikából.)

A catalaunumi csatát azért emelte ki a történetírás, mert Aetius, Róma utolsó nagy hadvezére Róma utolsó jelentős győzelmét aratta ekkor. Negyed évszázaddal később a germán Odoaker lemondatta Romulus Augustulus császárt, ezzel pedig a hagyományos korszakolás szerint lezárul az ókor története.

Források:

Hahn István-Kákosy László-Komoróczy Géza: Az ókor története II.

Németh György-Hegyi W. György: Görög-római történelem

Klaniczay Gábor: Európa ezer éve: a középkor

Bóna István: Hunok-gepidák-langobárdok