1914. augusztus 29.

Reggeledik. Dombos, lankás vidék, majd nyárfák és kis füzesek, nádasok következnek, aztán ráfutunk a Duna hídjára. A hídfőnél sötétkék ruhás öreg népfelkelők állnak őrt és mosolyogva bólogatnak a fiúk integetésére. Lenézek a vén Duna nekem oly ismerős szürke habjaira, és régi emlékek kélnek bennem. Valamikor erre úszott el egy csónak öt vidám magyaróvári akadémistával, s messze lent Gombos alatt kötöttünk ki. Akkor a hídnak még csak pillérei állottak. Gombosnál még gőzkomp vitte át a vonatot egyik partról a másikra. Április eleje volt, a partokról ibolyaillat úszott utánunk, friss szél táncoltatta a ladikunkat és nyolcnapi vízi út után jól kicserzett képpel s megkérgesedett tenyerekkel léptünk partra ott lent, valahol Belgrád felé. Éjjel sátor alatt tanyáztunk, a parti ligetek rőzséje tüzénél főztük meg az ebédünket á la Bőrharisnya. Lehet, hogy az akkor szerzett tapasztalatok most nagyon hasznomra fognak válni. Mégis jó, ha az ember mindent megpróbál.

Leszaladunk a hídról, s felébredek álmodozásaimból. Bácskán járunk. A magas töltésről egy kis falu udvaraiba látunk. A reggeli szélben vígan lobog vonatunk oldalán a sok tarka szalag, a kis és nagy zászlók serege messziről elárulja, hogy kik az utasok. Futnak is felénk lelkendezve, kitárt karokkal asszonyok, lányok és egy nagy gyereksereg, de bizony lekésnek szegények, csak egyetlen széplánynak sikerül a töltésig jutni. Talántán várta is ezt a vonatot szegényke, tán azt remélte, meglát még egyszer egy kedves arcot, és most a vonat elsuhan előtte, magával víve minden reményét. Mind a két kezét feltartva kiáltja felénk, és soha hangját elfeledni nem fogom, annyi fájdalom szólt abból: „Az Isten áldja meg mindannyiukat!". Fehér kendője még akkor is lobog utánunk, mikor ő maga már csak egy pont a messzeségben. És a további utunkban is egy-egy búcsúintésben, egy utánunk szálló áldó szóban annyi szeretet, a néplélek oly hatalmasan szép igaz megnyilvánulása tükrözik, hogy nemegyszer mélységes meghatottság fog el.

Derült, napsugaras időben futunk át a Nagyalföldön. Kiülünk az ajtókba, lelógatva lábainkat. Hátunk mögött egy padon másik sor baka és azok mögött egy sereg álló hadfi, úgy, hogy a jobb és bal oldali ajtóknál ott van az egész kocsirakomány, az a bizonyos „40 ember" melyet „6 lóval" szoros kapcsolatban láthat felmázolva az ember a vasúti kocsik oldalára. Elszórt tanyák fehérlenek a sárga tarlókon, meghúzódva az akácok árnyékában, közel-távol cséplőgépek füstje száll egyenesen föl a kéklő égnek. Jó idő lesz, el is kél. Friss szalmakazlak emelkednek mindenfelé. De jó az is, hogy az aratáson túlestünk. Rossz lovakkal törik a tarlót az öregek. A jó paripák és a fiatal férfiak valahol messze járnak. Csak a kukorica áll még a lábán s hoz némi változatosságot az egyhangú képbe. Majd szőlők, gyümölcsösök következnek. A dús zöld lombok között almaszedő asszonyok ruhája tarkállik. A menyecskéknek nem sok biztatás kell, s olyan almazáporral árasztanak el bennünket, hogy azt sem tudjuk, merre kapkodjuk a fejünket. Egy sánta férfi egy kosár almával ballag a vonat mentén. Ennek is csak egy szót kiáltanak le az első kocsikból és már repül is az egész kosár, de a bakák nagy sajnálatára célt téveszt s a kocsi oldaláról pattan vissza a nagylelkű ajándék. Az ipse nem tudja, hogy a nyúlnak eléje kell lőni.

Víg nóta száll a kocsikból, s mintha az egész vonat vidámságot hintene, amerre jár, mosolyra derül minden emberi arc, amint elszáguldunk előtte. De parádésan is nézünk ki, azt meg kell hagyni. Egy-egy kanyarodónál, amint végigtekinthetünk az összes kocsikon, nem győz gyönyörködni szemünk a tarka virágfüzérek, bokréták, repeső szalagok és zászlók hajbókoló, lobogó erdejében.
Szabadkán hosszabb ideig állunk. Letelepedünk a peron fehér asztalaihoz s egy színész bajtársunk aktuális strófákra gyújt rá, melyet tisztek és legénység együtt dalol vele. Minden előírás, minden katonai ceremónia sutba került, egy nagy érzés egyesített bennünket, a hazáért indulunk harcba. A kürt beszállásra hív, de még mindig nem tudjuk, mi a végcél. Egyesek biztosan tudják, hogy csak Újvidékre megyünk, mások Boszniát emlegetik. (Csak éppen egyre nem számított senki, hogy egyenesen a tűzvonalba visznek.)

A szomszéd sínpáron a Vöröskereszt Egyesület sebesültszállító vonata vesztegel, melyet Metternich herceg vezet. Csupa kényelmes Pullmann-kocsi. A nagy tükörablakok világossárga függönyei végig lebocsátva, mögöttük semmi mozgás. Akik odabent seblázban hevernek, már eljátszották szerepüket. Egy másik állomáson szerb fogolyvonattal találkozunk. Bakáink érdeklődéssel vizsgálgatják őket. Barnás zöld ruhájuk a mi világító csukaszürkénknél sokkal praktikusabbnak látszik. Egynéhány könnyebb sebesült is utazik velük, fehér kötéssel fejükön, karjukon. A szerbek nem azok a szálas sötét bőrű legények, amilyeneknek képzeltük. Szőkések is vannak köztük és meglehetősen véznák is elég nagy számmal. Sápadtak és soványak. Komoran néznek velünk farkasszemet. Bakáink meglehetős közönnyel vizsgálgatják őket, de rossz szóval illetni őket egynek sem jut eszébe.

Alkonyattájban érünk Újvidék közelébe. Alulról egy vascsónakokkal megrakott cseh pionírvonat jön velünk szembe s a szomszéd sínpáron megáll. A csehek rimánkodva kérik Fehérvárról magunkkal hozott nemzeti zászlóinkat. Odébb már át is nyújtanak nekik egy csomót, és hiába protestálok egymagam, a mi gyönyörű zászlónk is erre a sorsra jut. Ennek az egyöntetű és előttem mégis teljesen megfoghatatlan elhatározásnak okait nem sikerült kikutatnom, s annál inkább elkeserít a dolog, mert csak azzal a bizonyos magyar szalmalánggal tudom megmagyarázni, mely 24 óra után annál hamarabb kialszik, minél hevesebben lobogott előbb, s amely már annyi kiábrándulást hozott nekem. A zászló egy szalagjának piciny darabkáját eltettem emlékül, s ezt a többi bajtárs is megteszi.

Sötét este érünk be az újvidéki pályaudvarra. Halljuk, hogy egy óra múlva továbbmegyünk. Vacsorát kapunk. Pár képeslapot adok fel innen is. Ezek jelölik az utamat, mint azok a bizonyos elhullatott hajszálak az elrabolt királykisasszony útját. Hová vezet ez az út? Ágyúink Belgrád falait döngetik. Ismét magyar vér ömlik ott, ahol egykor Hunyadi vitézei véreztek. Vajon ott lesz e ránk szükség? Nem. Vonatunk nem Belgrád felé tart, hanem a Duna vashídjára fut. A túlsó partról a csillagos ég hátterén a péterváradi vár zordon sziluettje sötétlik. A Duna ezüsttükrén egy fodor se rezdül. A fiúk lassanként elcsendesednek, s félóra múlva egymás hegyén-hátán alszik valamennyi. Nekem azonban sehogy se jő álom a szemeimre. Egymagam bámulok kifelé az éjszakába, és egymást kergető gondolatok zsibonganak a fejemben. Elintéztem e minden dolgomat? Elkészültem e minden eshetőségre? Nincs-e még valami üzenni valóm? A szerb határhoz közeledünk, és ez a tudat sürgeti a válasz ezekre a kérdésekre. De olyan gyönyörű az éjszaka, a csillagmilliárdok olyan jóakaratún hunyorgatnak, hogy a szívembe belopódzik a remény, ez az áldott égi ajándék és megnyugszom. Gyorsvonati sebességgel rohanunk neki a csillagszegte látóhatárnak. A föld koromsötét. Egy-egy hídnál, töltésnél köpenyükbe burkolózott mozdulatlan posztok állnak szobrot, csak szuronyuk hegye csillan meg néha. A látóhatár déli peremén, arra Zimony vagy Belgrád felé, egyszerre végigcikázik valami különös villám. Jobban figyelek, és most már tisztán látom egy reflektor sugárkévéjét végigszaladni az ég alján. Erősebb, gyengébb villanások lobbannak fel ott a messzeségben. Ágyúcsövek torkai, vagy még távolabbi reflektorok szórják-e a fényt, mikor egész röviden villan meg, nem tudom megállapítani. Ágyúmorgást lesek, de a kerekek csattogása mindent túlkiabál. Erre már érezni a háború szelét.

Hol leszünk holnap ilyenkor? Lehet, hogy a holdban, szólal meg bennem az akasztófahumor. Pitymallik. Egy állomáson alulról jövő vonatokkal találkozunk. Személy- és teherautókkal, trénszekerekkel, pontonokkal vannak megrakodva. Egy másikban lovakat szállítanak, majd egy katonavonat mellé kerülünk s kiderül, hogy az saját ezredünk stábját viszi, mégpedig ellenkező irányba. Nagyot nézünk. Egyszerű bakaésszel ezt sehogy se tudjuk megérteni, de azt hiszem, kis zászlósunk tudománya is zavarba jönne, ha kérdezősködni bátorkodnám, amiről persze szó sem lehet. A stábbal utazó bakasereg megrohanja kocsijainkat, földieket, rokonokat keresnek és felverik az alvókat. Az ezred itt van a közelben, mondják. A barátkozás azonban nem sokáig tart, mert indulunk. Ülőhelyemen elnyom az álom, és csak világos reggel ébredek föl. Indija állomáson állunk. (Pár hónap múlva itt törtek be a szerbek.)