1914. november 18.

Magasan áll már a nap, amikor felébredek. Egy állomáson rostokolunk. A pajtások már a teavízzel érkeznek vissza, egynéhányan pedig almás lepényt falnak jó plenniétvággyal. A teareggeliről már lekések, a forró vizes üst kiürült. Kolbász fekete kenyérrel a menü, harctéri gyomornak ez is megfelel.

Robogunk tovább. Odakünt csillog a téli nap. Még mindig alföldön járunk, hatalmas legelők, óriási szántók közt, melyeken kevés a hó, s megkritizálhatom így a muszka kartársak szántótudományát. Rendesen van megcsinálva, el kell ismernem. A messze látóhatár fölött hegyek kéklenek felénk a téli nap páráin át. Az Ural. A kincses hegység, melyről oly csodás képeket festett sokszor diákfantáziám. Itt van, íme, de a kincseiből alig fogunk látni valamit. Az állomások mellett sokszor látok hatalmas elevátorokat, jeleit a gabonatermő Kánaánnak. Innen indul útjára a magyar búza félelmetes versenytársa. Pár óra múlva már ott járunk a hegyek közelében. Balról néhány kilométernyire dombok kísérnek, túl rajtuk magasabb hegyek, teljesen fehérek a hótól.
Széles völgyben halad a sínpár, bozótos, posványos területen át, mely csak helyenként van felszántva. Itt-ott szalmaföldes viskók vannak elszórva egymástól a bozótban, közbül sok kazal, egy-egy magányos szánkó az úttalan utakon. A következő állomáson orosz sebesültvonatot érünk utol. Varsó alól jönnek, s Ufába tartanak. Ezek már megtanultak becsülni bennünket, igen barátságosak, kenyeret, sőt cukrot osztogatnak bakáinknak. Lassan felfelé kaptatunk.

A hegyek nőnek. Balról egészen sivárak, egy szál fát sem látni rajtuk, tán legelő rejtőzik a hó alatt. Jobbról is hólepett hegylánc fut velünk. Esteledik. Ismét sík vidékre kerülünk, aztán megint dombok közé. Balról a hegyoldalban, s a hegytetőn egy nagyobb város házai és kupolás templomai csillognak a villany fényében. Itt vacsorázunk. Igen jó káposztaleves és köleskása bőséges faggyúlével nyakon öntve, meg fehér kenyér − okvetlen feljegyzést érdemelnek, mert nyakig ettük magunkat kivétel nélkül. Sohasem hittem volna, hogy ilyesmit bevesz a gyomrom, már értem a faggyúlevet. Melegen a faggyú egészen ehető valami, ha az embernek farkasétvágya van. Kisétáljuk magunkat a fagyos levegőn kocsijaink mentén, közben a lakosság barátságosan tárgyal velünk, s bizonyos respektussal néz reánk. Konstatáljuk, hogy a bukták zónájából egészen a lepények zónájába jutottunk. Errefelé az állomásokon már csak ezeket a lángosféle zsírozott süteményeket kínálgatják 5 kopekokért.

Négy órakor egészen besötétedik, az unalmat teázással, nótázással űzzük el. Pattogó bakadalaink a németeknek nagyon tetszenek. A meleg kocsi és a nagyon hideg külső levegő hirtelen egymásutánban nem nekünk valók, magam is torokfájást szereztem, s köhögök. 300 versztnyire vagyunk Ufától, és 600 verszt innen Ázsia határa. Ismét vendégünk akad. Egy kalmük kereskedő utazik velünk. Fiatalember, s szívesen beszélget velünk, már ti. kézzel-lábbal, mert másként nem megy a dolog. Oroszul tán ő sem tud. Művelt ember, igen intelligens, finom vonásokkal, gyönyörű finom ujjai vannak, s a héber betűkhöz hasonló betűit gyorsan s szépen tudja papírra vetni. Próbálunk benne rokont felfedezni, s számos tárgy kalmük neve után tudakozódunk, de biz azok nagyon messze járnak a magyartól. A muszka kalauz észreveszi, hogy az ablakot lecsavartuk, de csak csöndes fejcsóválással fejezi ki rosszallását (bezzeg nálunk lett volna haddelhadd). De hamarosan egy csavarhúzóval felszerelt muszkával tér vissza, ki a belső ablakokat ismét felerősíti úgy, hogy éjjel döglesztő hőségben lihegünk, kivált mi, harmadik emeleti partájok.