1914. november 21.

Éjjel ismét gőzfürdőben van részünk. Mindig kevesebb ruhadarabot tartunk magunkon, végül csaknem semmit, de mégis tűrhetetlen a magasban. A földszinten lakó bajtársaknak kellemesebb a dolguk. Napkeltekor nagyobb állomást érünk, valami ipartelep vagy üdülőhely lehet. Oldalról másik sínpár csatlakozik a fővonalhoz. Köröskörül erdők. Lassan felfelé kapaszkodunk a völgy bal oldalán, s mind magasabbról látjuk az alant bukdácsoló folyót. Az árnyas völgyből napos hegyoldalakra kerülünk, s a frissen csillogó hómezőből plasztikusan kiemelkedő, remek zöld fenyveseket lelkes felkiáltások köszöntik. Még feljebb hágunk, s egyszerre ellátunk az előttünk magasló fenyők fölött, el a túlsó völgyre, melynek déli oldaláról csinos házacskákból álló tarka telep mosolyog felénk. Óriás fenyők környezik. A legtöbb ház délkeletnek néz, a kelő nap sugarai megtörnek az ablaküvegeken, és mintha mindegyikben tüzek lobognának, pirosan izzik a sok száz ablakszem. A legpompásabban megrendezett tűzijáték semmi a természet e véletlen játéka mellett. Alant a völgyben még fehér ködök kavarognak, de ezeken is áttör néhány ablak fénykévéje, a ködök feletti házak meg éppen izzani látszanak a piros napsugárban. Mögöttük rózsaszín dér lepi a fenyvest. A háttérben kúp alakú, magányos hegycsúcs. Tetején már csak bokrok nőnek a havas sziklák közt, melyeken vörösen ömlik el a napsugár. Fölötte az égen szürkészöld felhőfátyol. Csak keskeny csíkokban villan elő néhol a tiszta kék azúr. Egy hatalmas fenyves zöld fala elénk szalad, s a gyönyörű látványnak sajnos vége. Folytonos kanyarodókkal haladunk.

A nap, mely már egészen felkapaszkodott az erdős látóhatár fölé, velünk egy magasságba, oly vakító sugárözönt zúdít reánk, hogy kelet felé nézni sem tudunk. Nyugaton a fenyők friss zöldje alatt a szűzi tisztaságú makulátlan hólepel, s fölötte a mélykék égbolt. Olyan kép, mely gyönyörrel tölti el talán a legfásultabb kedélyt is. Az embernek kedve támad meghengergőzni a puha hógyepen, melyet csak egy-egy friss vadnyom karcol végig. Elvétve szántalpak nyomai, egyetlen jele annak, hogy ember is jár erre néha-néha. És csakugyan, egy hegyoldalon valami hatalmas fenyőtörzset vontat lefelé egy muzsik egy lóval.
Pár boglya, pár fehér derekú nyírfa, s egy-egy kis kunyhó teszik változatosabbá a folyton megújuló képet. A nap hol jobbról, hol balról süt be az ablakon. Néha sziklák fognak közre, de csak rövid ideig, általában nyílt terepen járunk, a völgy oldalában kúsznak a sínek, még mindig felfelé. Megint kitárul egyszer előttünk a látóhatár, s számos hegyhát fölött röppen el tekintetünk a messzeségben kéklő magasabb hegyekig, melyeknek csúcsán még felhők ülnek. A völgy lassan szélesedik, vonatunk, mely eddig erőlködve zihált, most gyorsabban kezd futni lefelé. Kúp formájú hegy tövében három hatalmas fúrógép van nekiszegezve az Ural gyomrának, mely annyi kincset rejt. Bizonyára itt is a francia tőke kutat új pénzforrások után. Még lejjebb, a völgy fenekén mocsaras rét terül el, s itt számos ház nagyságú kazalba van felraktározva a kibányászott tőzeg, úgyhogy messziről falunak néztük. Hogy itt, a fa országában mi értelme van a tőzegbányászatnak, azon hasztalan töröm fejemet. Talán aranyat keresnek.

A fenyők fogynak, ismét lombfák kerülnek túlsúlyba. Szép nyírfaerdők festői rengetege, sűrű tölgycserjések rőtbarna kuszája, fahordó szánkók. Nagy-nagyon messze, egy hegyoldalban ismét valami telep vagy falu. A havas hegylejtőn a házak mint parányi fekete foltok, s a kerítések mint vékony fekete szabályos vonalak. Influenzám elálmosít, s kis időre lefekszem. Mikor fél egy óra tájban felébredek, már egészen sík vidéken robogunk. Mintha a reggeli remek képeket csak most álmodtam volna, annyira teljesen más a táj. Sivár, mocsaras síkság, perjével borított szántatlan földek, kis nádasok, néha dombok, ritkás nyírerdők nagy tisztásokkal. Olyan táj, melyről a gazdaember első pillantásra megállapíthatja, hogy itt nem sok keresnivalója lenne. Később szántóföldeket is látunk. Véges-végtelen az óriási síkság, s a vele járó, a lelket gúzsba kötő muszka melankólia úrrá lesz valamennyiünkön. Egy kis állomáson sokáig, nagyon sokáig állunk.

Álmos a hangulat, fojtott hangon csöndes diskurzus folyik a kocsiban, mintha mindenki attól tartana, hogy valakit felébreszt. Ha valamelyikünk vígat kurjantana, bizton bolondnak néznék. Három óra felé jár, de már sötétedik. Néhányan tenyerükbe hajtják fejüket és elgondolkoznak. A lelkük visszaszáll az Uralon át hazafelé. Nemsokára Ázsiában leszünk. Földrajzi szempontból már ott is vagyunk. Talán ennek a tunya világrésznek a szele csapott meg bennünket. Engem lenyűgöz az a gondolat, hogy valamikor erre hordozta meg Európát verő kardját Attila, Álmos és Dzsingisz kán. (Vagy talán az a sejtés, hogy egy emberöltővel előttünk erre, sebzett lábbal a kancsukás kozák őrök közt egy nagy bajtársunk, Petőfi Sándor is itt járhatott.)
Este hatkor berobogunk Cseljabinszk állomásra. Nem sokat látunk belőle. A vacsoránk valami furcsa ízű komisz rizsleves és még komiszabb, száraz, fojtós pohánkakása. Kárpótlásul azonban fehér kenyeret kapunk. Azt beszélik, hogy reggelig itt is maradunk, mert a legénységet nemzetiség szerint osztályozni fogják. Számíthatunk rá, hogy vagyonunkat el kell majd hagynunk, s erre gondolva nem is vetkőzünk le, de aztán az a hír jön, hogy mindebből egy szó se igaz. Erre levetkőzünk, de természetesen kis alvás után felkelt minket egy muszka őr, hogy készüljünk. Gyorsan felöltözve, idegesen, álmosan várakozunk, míg végül megint az a hír érkezik, hogy mégiscsak le lehet feküdnünk. Most már ruhástól szunyókálunk tovább. Ma két rubellel gazdagodtam, egy fölösleges mellényem eladása révén. Az állomáson levelet adok fel.