1914. november 4.

Szürkületkor kelünk, mert a konyhán át folyton mászkálnak, s az álom hamarosan elszáll szemeinkből. A teavíz készen van, s rögtön forró teát reggelizünk. Lábamra kötést teszek, már szépen javul, s nagyon leapadt. A muszkától káposztalevest kapunk reggelire kenyérrel. Ezt se ettem még életemben reggel. A derék lembergiek hamarosan megjelennek. Az a kis zsidó lány, ki tegnap oly szíves volt, számos példányban lemásolva egy lengyel lapban megjelent utasítást osztogat német fordításban, mely a hadifoglyok levelezésének módjáról tartalmaz reánk nézve nagyon fontos közlést. A Svájci Vöröskereszt révén levelezni tudunk az otthoniakkal. Nagyszerű dolog. Sietek is megírni egy levelezőlapot Édesanyámnak, s azt egy magyarul is kifogástalanul beszélő hölgynek adom le, aki budapesti lány, s az urával együtt, ki lembergi orvos, bejön hozzánk a kaszárnyába.

Ma különben ezt többeknek megengedte a muszka s így találkozom ismét azzal a kedves kislánnyal is, aki tegnap három téli mellényt adott hármunknak, s mára nyakvédőket ígért. Hozott is négy darabot, pedig egyszerű ruhája kis gépírólányt vagy tanítónőt sejtet, s magától kellett megvonnia az ajándéka árát. Oly hirtelen tűnik el barátnőjével együtt, hogy alig tudom megköszönni, s sajnos a nevét sem tudhattam meg. Visszatérve az ablakhoz, a kis Salie Pordest − ahogyan másik maecenásunkat hívják − még mindig ott találom (Sonnengasse 24 a címe), éspedig a legelső sorban, ahonnan a nála két fejjel nagyobb kozák durva ordítozásaira nem tágít. Ez egyszer mellbe is löki úgy, hogy visszatántorodik, de olyan dacos, villámló szemekkel néz vissza rá, hogy a kozák nem bántja többet. Nagyszerű kislány, s csupa praktikus ötlete van. Most orosz nyelvtanokkal tért vissza, de sajnos a pénzügyeim már oly gyengén állnak, hogy ezeket nem tudom megvenni. Délelőtt kell továbbindulnunk. Társaimmal sokat spekulálunk azon, hogy mint volna lehetséges továbbra is azt a kivételes elbánást biztosítanunk magunknak, melyben fogságunk elején a muszka részesített.

Götz, aki nagyon élelmes embernek bizonyult eddig is, egy muszka irodista altiszttel folytat tárgyalásokat, s azzal jön, hogy az illető hajlandó bennünket ugyanabban a kocsiban elhelyezni, melyben a tisztek fognak utazni, ha fejenként 3-3 rubelt fizetünk. Nekünk ez már nagy pénz, Bodonyi részét is nekem kellene letenni, de szívesen fizetném, ha a dolog biztos lenne. Azonban okom van rá, hogy Götzben ne bízzak, mert pár napja egy apróságból kifolyólag velem szemben oly arcátlan szemtelenséggel állított teljes valótlanságot, hogy minden tette gyanús előttem azóta. Összeférni nemigen tudtunk eddig sem simán, mert valami ösztönszerű idegenkedést érzek vele szemben. Az a benyomásom, hogy ő érzi, hogy tarthat tőlem, s ellenem dolgozik. Csaknem biztosra veszem, hogy tisztjeink előtt valamit hazudott rólam, mert azok egyszerre igen hidegen viselkednek velem szemben. (Tóth zászlós egy alkalommal a szomszéd szobában nem véve észre a nyitott ajtót, oly kijelentést tesz rólam, mely csak valakinek rágalmazása folytán támadhatott. Akkor rögtön benyitottam hozzájuk, s kereken megmondtam a magamét, a dolgomat azonban jól elrontottam. Úgy érzem, Götz volt itt a kártyakeverő. Hogy mint, az esetre sajnos nem emlékszem már.) Az is határozottan gyanús, hogyan került Götz a mi társaságunkba. Kiderült tudniillik, hogy nem is tartozik a századunkhoz. Meséli, hogy x alezredes úrral volt együtt előzőleg, aki különben nagybátyja(?), s egy gránát eltemette azzal együtt, s csaknem megfulladtak. Most kezdem érteni, hogy azért oly kiváltságos ember hát, mert az alezredes úr rokona, ha ugyan igaz. Hozzánk „tévedt" s itt ragadt nálunk. Kissé furcsa eset. Egyébként igen előkelő ifjú, a Ferenc József-intézetet végezte, előkelő barátaival kérkedik.

Bodonyival közlöm aggályaimat, de ő túlzottnak tartja azokat. Én azon a nézeten vagyok, hogy Götz olyan rafinált kutya, hogy talán jól tudja, hogy úgyis a tisztekkel egy kocsiba kerülünk, s bennünket egyszerűen megfej s a pénzt elteszi. Sőt, elteszi akkor is, ha mégis marhakocsiba raknak bennünket, azzal az egyszerű kifogással, hogy a muszka becsapott bennünket. Nagyon kelletlenül hát, de végül mégiscsak kiguberálom a kettőnk hat rubelját. A pénzem fogytán lévén, Bodonyit is sajnos elő kell készítenem rá, hogy pénzforrása bedugult. Indítványozom, hogy forduljunk Kenessey hadnagyhoz, kinél a század pénze volt és van is, hogy abból egy csekély összeget adjon kölcsön részünkre, hisz úgyis ki van téve az elkobzásnak. Járandóságainkat már nagyon rég nem kaptuk meg, s ezt joggal követelhetjük, ha már többet nem hajlandó adni. Egy század pénztárában nagyon számos ezrek voltak mindig, s egy nagyon kis hányadával óriásit segített volna rajtunk, hisz amit eddig ki tudtunk vívni, amit sorsunkon könnyíteni tudtunk, azt csak annak köszönhettük, hogy pár koronánk volt. És íme, Kenessey fanyar képpel kijelenti, hogy a pénztárról jegyzőkönyvet vettek föl, s azt már lezárták, tehát mit sem tehet, s egy huncut garast nem ad ki, még járandóságainkat sem fizeti ki. Hát hogyan nézzek jó képpel az ilyen emberekre? „Köpök rátok!" − gondolom, s undorral hagyom faképnél. (Tudtommal a „lezárt" kasszának koronáit mégis jónak tartotta rubelekre beváltani aztán.) Ezek az alakok akarnak félvállról nézni rám? Nagyot kell nőniük szegénykéknek. (Tóth zászlós is lecsúszott egy kicsit előttem, mikor egyszer elárulta, hogy azon az emlékezetes patrulirozáson, melyen ezredünk visszavonulását „kiderítette", nem ment hátra még a Hilfsplatzig sem.)

Indulás. A tisztek két fiákerre ülnek, nekünk gyalogosan kellene nekivágni az útnak, de elmaradni tőlük nem tartjuk tanácsosnak, s inkább megreszkírozzuk még egyszer a fizetett fiákert. Egyórai ácsorgás után azonban leszállhatunk megint a kocsikról, mert úgy mondják, hogy vonatunk már elment. Visszahurcolkodunk régi helyünkre, s a Vöröskereszttől kapunk ebédet (húsleves makarónival, sült céklával, almakompót). Délután a kis Pordes Saliéra rábízom utolsó 20 koronámat, hogy rubelekre beváltsa. A kislány elrohan, s izgatottan várom visszaérkezését, mert ha közben indulásra hívnak, többet meg nem talál. Kipirulva s lihegve érkezik meg, és 740 kopeket hoz a 20 koronáért, holott csak hatszázat kaptunk érte máskor. Gyanakodva is nézek a kislányra, utóbb a magáéból tett hozzá valamit. Csokoládét is négy táblát 120 kopekért hoz, ez is gyanúsan olcsó. Áldja meg az Isten! Nagyon lekötelezve érzem magam vele szemben. Nővére egy font bonbont hoz fél rubelért, egy úriember meg eidami sajtot s krakkóit ajándékoz. Mások fehérneműt hoznak, melynek legnagyobb hiányát érezzük, s egy bárónő, ki már többször járt bent nálunk, valószínűleg mint a helybeli Vöröskeresztnek tagja, szintén egy inggel ajándékoz meg. Mind gyönyörűen viselkednek, csak egy alak van, akit látni sem szeretek, ez a kaszárnyának kantinosa, egy rablóképű fráter, aki sokszor szerepel tolmács gyanánt, s mindig ellenünk dolgozik, és gorombább velünk, mint maga a muszka. Be akarja magát hízelegni előttük a nyomorult. Mit nem tesz a háború! Micsoda pálfordulások, micsoda köpönyegfordítások, micsoda kaméleonemberek, micsoda varangyok!

Este indulás. A fiáker 60 kopek, ezt hárman fizetjük, hogy a tisztek két kocsijától le ne maradjunk, s a muszka altiszt beválthassa ígéretét. Vagy fél óráig tart lassú átvonulásunk a városban. A muszka oly parádéval visz ki bennünket, hogy egészen meg vagyok hatva. Ulánusok kísérnek elöl-hátul, a tisztek pompás paripákon, csillogó új uniformisokban. Nem is állhatom meg, hogy meg ne jegyezzem, felvitte az Isten a dolgunkat, sose hittem volna, hogy ezt is megérem. A lakosság korzózik-e, vagy tudta, hogy most megyünk − nem tudom, de feltűnő nagy számmal lepi el az utcákat, s nagyon szíves melegséggel, s közvetlenséggel intenek búcsút. A férfiak mind kalapot emelnek, a nők kacsóikkal intenek istenhozzádot. Szépen csinálták, s én a lembergieket a szívembe zártam. Egyenesen egy harmadosztályú MÁV-kocsihoz kísérnek őreink s abban kényelmesen elhelyezkedünk. Hármunkon kívül tíz tiszt s pucereik utaznak ezen a kocsin. (Utóbbiak aligha fizettek három rubeleket, s ettől fogva Götzre még nagyobb gyanakvással nézek.)

Este 8.40-kor elindulunk. Nincs fűtve, de kabátban tűrhető a hideg. Diskurálgatunk. Götz meséli, hogy mily fáradtsággal tudta kivinni, hogy most itt utazhatunk a tisztekkel. Meg-megállunk párszor. A fékhez nem ért az orosz, mert olyan recsegve-ropogva állunk meg, hogy néha azt hisszük, összetörik a kocsink, egyszer borjúm is a fejemre esik. Az indítás furcsa tülköléssel történik. Az állomásokon mindenütt teának való forró vizet lehet kapni ingyen. Valószínűleg koleraellenes rendszabály.

Aludni próbálok, de ez sehogy sem sikerül, aminthogy sohasem is tudtam a vonaton aludni, s az éjjeli utazás mindig összetört.