1914. október 27.

Kényelmesen, későn kelek. Nagy urak lettünk, később kelünk, mint a nap. Szerencsénk, hogy kísérőink éppúgy örülnek a nyugodt alvásnak, mint mi, és nem sürgetnek. Lefutok a folyóhoz, és csípős, hideg vizében megmosdom, csajkám is megmerítem belőle, és a konyhában kávéfőzéshez fogok. Vagy 3 liter tejet kapunk nyolcan, a tisztek és mi. Így tejeskávét reggelizem. A szó szoros értelmében „tejes kávét" és nem kávés tejet, mert a tej biz elenyésző a híg kávéban. Egy része a csajkába kerül útravalónak. Felcihelődünk és elindulunk vissza, amerről tegnap érkeztünk, Smolna irányába, tehát most már végre a fronttól távolodva. Lassan bandukolunk tova a friss őszi reggelben.

Még nálunk is lassabban cammogó tábori konyhákat és trénszekereket kerülünk el. Néhány kozák is elkocog mellettünk. Mind barátságos képpel s nem ellenséges pillantásokkal néznek reánk, mintha egy bizonyos megkönnyebbülést éreznének, hogy velünk már nem lesz tovább bajuk. Egy jószívű muszka baka az egyik szekérről egy kenyeret nyújt felénk. Elosztjuk, s ezt a fekete profuntot falatozom menet közben, a flaskából kortyolgatva hozzá. Egyik kísérő muszkánk egy kozáktól darab cvibakot kap, mikor egy helyen megpihenünk, és azt kérés nélkül megfelezi velem. Jólelkű, jámbor emberek ezek, s valóban nem lelkesednek a háborúért. Velük könnyű lenne békét kötni. (El lehet ezen gondolkodni.)

Nagyon messziről még hallom az ágyúk szavát, mintha utolsó istenhozzádot dörmögnének utánunk. Vezetőink még mindig sokat tétováznak. Óriási kerülőt tettünk már eddig is, úgy látszik, az a céljuk, hogy minél később jussunk el irányítási helyünkre. Valahova Oroszországba. Nem tudok a dolgok rosszabb oldalára gondolni. Eddig oly szépen bántak velünk, hogy a jövőt tűrhetőnek látom a harctéri szenvedések után, s még örömet is érzek arra gondolva, hogy mennyi ismeretlen tájat, népet, életet fogok megismerni. Felidézem emlékezetemben, amit a muszkák óriási birodalmáról olvastam, s érdeklődéssel tekintek utunk elé. A lábam dagadt, és befűzetlen bakancsban sántikálok a csapatban, de nagyon jó kedéllyel s vidám szívvel viselem sorsomat. Elismétlem magamban sokszor a hihetetlent, hogy szerencsésen kerültem ki a poklok tüzéből, és hálás szívvel gondolok a Mindenhatóra a szabadulásért.

Hogyan tudnék életjelt adni az enyéimnek? Hogyan tudnám megnyugtatni őket mielőbb? Ez a gondolat foglalkoztat, s mikor egy kis pihenőt tartunk egy falucskában, egy előre megírt, Pécsre címzett lapomat átadom egy öreg zsidó házaspárnak, kik nem menekültek el a muszka elől. Az öreg zsidó először értetlenül bámul rám, s mikor megérti, hogy mit akarok tőle, roppant ijedtséggel sandít az udvaron foglalatoskodó orosz katonák felé, de sikerül rávennem, hogy a markába nyomott lapot zsebre vágja. „A mieink nemsokára megint visszajönnek, biztosan visszajönnek, akkor adja át ezt a mi tábori postánknak" − biztatom az öreget. Nem nagyon bízom azonban a sikerben, mert az öreg úgy meg van ijedve, hogy talán nem is érti, mit akarok. Tovább Turzse községen megyünk át. Egy csapat orosz katona táborozik az udvarokon, s egyszerre nagy örömmel ugrik fel közülük egy csukaszürke bakánk, aki, mint meséli, egymagában került fogságba, s nagyon árvának érezte már magát. Így megszaporodunk még egy 17-es és két 24-es honvéddel.

Egy idő óta a fogfájás kínoz. A huzatos kárpáti völgyek, az átdidergett éjszakák, az átkozott testen száradt ruhák következménye. Megelégednék nagyon, ha csak ennyivel szabadulhatnék. A vesémmel sem vagyok rendben, de abban reménykedem, hogy az ezutáni „rendes" életmód helyrehozza a hideg anyaföld ölén szerzett nyavalyáimat. Jobb kezemen a kisujjam teljesen érzéketlen, a gyűrűsujjam félig, s erősen ökölbe szorítani képtelen vagyok. Esőben, fagyban ezzel a kezemmel fogtam a puskaszíjat, s inaim máig is gémberedettek. No de ezek mind csak kis bajok. Emlékek. Katonadolog. Ezek nélkül aligha szabadult közülünk egy is, ha pár hetet töltött is csak a fronton. A falun kívül egy magányosan álló ház előtt megáll csapatunk. Orosz tisztek laknak itt. Vezetőnk valamit jelent nekik, s ők is udvariasan fogadnak. Kézfogás, bemutatkozás, cigarettakínálás. Betessékelnek egy szobába, s az egyik tiszt ott egy kenyeret is szétoszt köztünk. Mást ők sem tudtak adni. No meg némi útbaigazítást. Mentegetőzve beszélik, hogy a közelben két magyar sebesült fekszik súlyos gránátsebbel s nagy seblázban, de nem tudnak nekik semmi segítséget nyújtani, mert itt hátul nincsenek orvosaik. Szegény fiúk, itt szenvednek mindenkitől elhagyottan, és sajnos mi sem vagyunk képesek segíteni rajtuk. Őreink indulásra hívnak. Nekivágunk ismét a sártengernek, mely mind mélyebbé válik. Teveszőr lábszárvédőm csupa latyak már.

Egyszerre ismerősnek tetszik a táj, s jobban körülnézve rájövök, hogy abba a völgybe kerültünk, melyben már egyszer Lehoczkyval patrulliroztunk. Bal felől szájadzik be az a völgy, melyen át Nedjelnáról idejutottunk, míg a ma megtett úton tüzéreink vonultak fel akkor Smolna felé. Ugyanezen a sártengeren kellett visszavonulniuk pár hét múlva, s ennek a rettenetes visszavonulásnak történetét leolvashatjuk arról, amit látunk. Bele van írva ide a sárba. Megrekedt és az árokba fordult k.u.k. muníciós kocsikat látunk, valamivel odébb, az árok megülepedett s kitisztult vizének fenekén fényes, karcsú gránátok csillognak egy halomban. Még arra sem volt idő, hogy ezeket a muszkára hajigálták volna a honvédágyúk? Szomorú. Az úton képtelenség járni, s azzal párhuzamosan a hegyoldali réten megyünk tovább. Egy a hegyekről lefutó és megáradt vizű mély szakadék mégis arra kényszerít bennünket, hogy az országúti hídon keljünk át rajta. Nekivágunk. Kinek kevesebb a szerencséje, térdig kerül a sárba, mint előttem is néhány bécsi landsturm. Térdig érő köpenyük sepri a sarat, s bakancsuk csaknem lemarad a szurkos moszatban. A híd karfája hiányzik, s mikor letekintek az emeletnyi magasból az alant elzuhogó vízbe, ott látom annak összetört darabjait és egy kerekeivel az ég felé fordult vöröskeresztes sebesültszállító kocsinkat lent a szakadékban. Több mint valószínű, hogy csomó szerencsétlen sebesülttel együtt fordult le innen. A mieink ugyancsak rohanhattak itt visszafelé, s ugyanakkor mi a szomszédos völgyek valamelyikében, innen alig pár kilométernyire álltunk, és fogalmunk sem volt minderről. Jócskán érthetetlen dolgok ezek. A muszkának sem könnyű most az előrevonulás, de segítettek magukon. Kétkerekű könnyű kordékba egymás mögé három lovat fogtak, s ezeken szállítják a muníciót, éktelen ordítással biztatva a csaknem megszakadó állatokat. Egyik kordéban három szürke erőlködik. Csak a gerincükről látni, hogy szürkék, még a bordáik is sárral borítottak, sőt az egyik szerencsétlen pára valószínűleg meghengergőzött a sárban, mert csak a fülei maradtak tisztán. Srapneltöltények, töltényládák, kilőtt hüvelyek hevernek szanaszéjjel. Egy sárgaréz srapnelhüvelyt felveszek az árokpartról. Talpán az emlékezetes 1914. évszám. Azzal a gondolattal csúsztatom a borjúmba, hogy majd hazaviszem emlékül. Íróasztalomon egészen jól venné ki magát mint tollszártartó.

Nagy vargabetűkkel kerülgetjük a vizenyős helyeket, a hegyoldalban járunk, zöld pázsiton, de ezen is millió lábnyom van már, s néhol méteres karmolások jelzik, hogy valami muszka alól itt kiszaladt a földgolyóbis. Mintha a hegy gyomra vízzel volna tele, s a fű között izzadná ki, egész puhára van ázva a talaj, és nagyokat cuppan a bakancs. Smolna egy irgalmatlan hosszú, vagy 4 kilométernyire nyúló falu. Fatemploma érdekes festői képet ad az őszi verőfényben, s örvendek, hogy ezt már észreveszem, mert ezt már a pihentség s egészség jelének tartom. Igaz, kényelmesen marsolunk, sétálunk csak inkább. Semmi rendet nem tart a banda, s vagy fél kilométerre széthúzódik csapatunk. Legelöl a nemrég érkezett pihentebb bakák, hátul a megviseltebbek. Régebben harcoló bajtársak, a betegek, sánták, akárcsak a falu csordájában. Mint öreg és rendhez szokott baka, sehogy sem tudok jó képet vágni ehhez a karavánszerű vandlizáshoz. Az előrefutókat visszatartani, az elmaradókat siettetni szeretném, hogy ne egészen csordamódra járjunk, de itt senki sem parancsol már. Hadnagyunk úgy tesz, mintha nem látná az egészen felbomlott rendet, nyilván nincs tisztában vele, hogy van-e még parancsolási joga vagy sem. Egy háznál megállunk. Valami élelemraktár van itt, s a tiszteknek egy kenyeret, a legénységnek pedig két zsák fekete cvibakot adnak. Az utóbbinak szétosztásánál először hallok olyan hangokat, melyek eddig katonáéknál ismeretlenek voltak előttem. A banda néhány tagja szemtelen, és az utasításokra nem reagál, sőt visszabeszél. Nyilvánvalóan abban a hitben vannak, hogy a fogságba jutással megszűnt minden rangkülönbség, s mindenki a maga ura. Lehet, hogy így is van, de a tiszteletlenség és pökhendiség az, amely rosszul esik, azoktól, akikkel mindig barátságosan bántam. De hát 136 baka között akad elég bugris. Götz egy másik kenyeret eltesz hátizsákjába útravalónak.

Valamivel odébb egy parasztházban kapunk szállást. Különös stílusú faépület ez, tornác futja körül, mely szintén fából készült. Vacsoránk krumplileves. Ízlik. A földön alszunk, szalmán. Nagyon rossz éjszakám van, a fekhely kemény és hideg. Alig alszom valamit, s van időm megfigyelni, hogy zsidó vezetőnk mily kétségbeesett vakarózást művel reggelig. Úgy látszik, vendégei vannak. Mi is elkészülhetünk rá ebben a társaságban.