1914. szeptember 13.

(Vasárnap?) Még csak pirkad, és az őszi hajnal hűvös párája ül a hallgató földeken, mikor egy bakamarok belekapaszkodik bakancsomba és egy goromba „Auf" hangzik el ezzel egy időben. Mondanom sem kell, hogy éppen legjobb álmomat szakította félbe ez a marok, mely sorba rángatja a szalmából kinyúló lábakat. A kévék alól életunt képpel bújik ki a század. Szó nem esik. Micsoda mondanivalója lenne ilyenkor az embernek. Az öltözés abból áll, hogy az ember befűzi agyonnyomorgatott, hólyagos lábán a bakancsszíjat, amit este megeresztett és megrázza magát, hogy a szalma lepotyogjon róla. Mosakodni nincs idő. A legnagyobb csendben összeállva elindulunk. A kint levő rajok is csatlakoznak hozzánk, és ismét megkezdődik a tegnap abbahagyott gyaloglás. A borjút megint elvisszük egynapi járófölddel tovább, ha ugyan a muszka bele nem szól.

Dombok, völgyek, szántások, tarlók, rétek, poros utak, ismét tarlók és megint szántások, pár major, nagy krumpliföldek, néma faluk, körbe egy-egy erdő, ritkás fasorok. Nem nagyon élveztem volna a táj szépségét autón sem, de a borjú jármában éppen nem érdekel. Vonszolom előre magamat a többiekkel együtt, egyik kilométert a másik után morzsolva le. Erről az útszakaszról alig maradt emlékem.

Délután Komarnó városkán haladunk át. Itt valahol a közelben vívtuk első ütközetünket. Tipikus lengyel város. Az ember valami különös émelygést érez benne, olyasfélét, mint amit egy piszkos szemetesláda vált ki belőlünk. Nagyon fáradt vagyok, de ezt az érzést mégis érzem. A városon túl pár kilométerre megállunk, és ott azt az örvendetes hírt halljuk, hogy ma éjjel megint csak mi adunk őrséget. Hogy ez mint lehetséges, nem értjük. Csendes káromkodás kél a sorokban, mert minden ember egyet érez, hogy itt nem olyan emberek rendelkeznek felettünk, akik értenék a dolgukat. Eddig evés nélkül marsoltunk és harcoltunk, de most már evés és alvás nélkül kell egész nap kutyagolnunk és esetleg harcolnunk. Ez egy kicsit sok egy embernek. Azt a bizonyos „hazafiúi lelkesedést" legalábbis fagypontra szállítja feljebbvalóinknak ez az ész nélküli beosztása.

Szakaszom a Feldpost No. 3. Mi visszamegyünk a város felé és annak bejáratánál, az országút jobb oldalán beássuk magunkat. Qatter kapitány úrral a második század halad el mellettünk a város felől jőve, azután az országút kihal. Éhes vagyok, mint egy farkas és a közelben házakat látok, sőt füstölgő kéményeket. Jelentem parancsnokunknak, hogy portyázni szeretnék, mire kész örömmel ad engedélyt. Mikor beesteledik, besétálok egymagamban a szélső házakhoz és minden tót tudományomat elővéve, kezemet-lábamat nemkülönben, magyarázom a jámbor lengyel parasztoknak, hogy bármiféle harapnivalóért jó árat fizetek. Krumplit és forralt tejet akarok csak, s tízszer megesküszöm nekik, hogy megfizetek. Végre vállalják a dolgot. A krumplit egy óriási fazékban a tűzre teszik, fejéshez fognak, egy jószívű menyecske pedig valami lángosfélét készít részemre a tűzhelyen. Nem olyan, mint a hazai, de szeretném látni, mit nem ennék én meg ma. Kint hűvös már az este, és itt olyan barátságos a kemence körül, hogy egy padkán ülve megvárom, amíg minden elkészül, aztán egy legényke segítségével kicipelem a hatalmas fazekat a fedezékhez. Van is öröm a bakák között. Egyszerre nagy emberük lettem. Hát még mikor fél óra múlva a forralt tejet is kihozzák. Az országút másik felén, egy nagy kőkereszt tövében a szakaszparancsnokunk, Kovács hadnagy alszik, de arra a szóra, hogy forralt tej, rögtön ébren van. Megkínálom őt is, és szó nélkül nyújtja felém kulacsát.

Az eső szemerkélni kezd. Az első cseppek ezek, mióta az Isten szabad ege alatt hálunk, és meghökkenve gondolok arra, hogyan fog ez a nomád élet folytatódni, ha beállnak a vég nélküli őszi esőzések, sarak, fagyok. Egészen beborult. Pokoli sötét van. A fedezék szélén egy kevés szalmán ülve, lábainkat az árokba lógatjuk és szunyókálunk. Mindegyikünk gondolata hazafelé száll, és elábrándozunk egy meleg szobáról, puha ágyról, jó vacsoráról, szerető környezetről. Az a pár krumpli, amit hoztam, a kielégült gyomor megkönnyíti az őrködést, mert egy bizonyos fizikai jól érzést idéznek elő. Nagy jót tettem a bajtársaknak ezzel a kis ajándékkal.

A csendet semmi sem zavarja. Az utolsó csapatok rég elmentek, s úgy tetszik, köztünk és az orosz között nincs már saját hadseregünkből senki. Egyszerre egy óvatosan, de sietve jövő társaságot veszünk észre. Postunk harsányan meghaltolja őket, s ezzel úgy rájuk ijeszt, hogy alig tudják kidadogni, hogy ők nem tudom hová tartozó orvosok és medikusok. Roppant aggódó kérdezősködéseikből megértem, hogy valahol ott felejtették magukat a városban, s egy kissé későn vették észre, hogy ők maradtak leghátul, és így legközelebb az oroszhoz. Most is azt vitatják hevesen, hogy ki is volt ennek az oka. Ajánlom nekik, hogy az eső elől menjenek be a mögöttünk pár lépésre levő üres házba. A tanácsot meg is fogadják, de nem sokáig maradnak ott.

Egy távolabbi őrszemünk lövést ad le valamire, aztán még egy lövés dördül bele a néma éjbe másik irányból, s ez elég az imént érkezett bakaszerető társaságnak, hogy az eső dacára nekivágjanak a sötét országútnak. Olyan csendesen gubbasztunk, mint a nyúl a szántáson. Ha kozák patrouill jönne, innen valóban passzióval lehetne őket puskavégre kapni, de ez az óhajtásunk nem teljesül. Ellenben hátunk mögül halk lépésben megérkezik hadnagyunk a századdal, aztán bennünket is magához véve továbbindul a város felé. Engem azonban ismét külön feladattal tisztel meg. Egymagamban itt hagy az úton azzal, hogy az utánunk jövő B. Feldwachét útba igazítsam. (Bíró önkéntes, Kálmán, Csizmadia).

Odavonulok a kőkrisztushoz, és további egy órán át várok türelemmel, álmos szemmel, de csak nem jönnek. Mindössze egy káplárunk jön valahonnan, azt elirányítom, aztán ismét magam maradok. Már attól kezdek tartani, hogy megint nem tudok majd a század nyomára jutni, amikor végre visszatér a csapat, és továbbmegyünk ismét abba az irányba, ahonnan előrejöttünk, azaz a visszavonulás irányában a várostól eltávozunk. Álmosan, fáradtan, szótlan, mogorván bandukolunk a monoton susogással szitáló esőben pár kilométert, és egy falu közelében megint megállunk. A tábori őrsök ismét felállíttatnak. Én 8-10 emberrel az országúttól jobbra, egy szántóföldre kerülök. Ott ismét árkot ásunk, egy közeli boglya szénájával kibéleljük, nehogy a sárban kelljen ülnünk, és tovább őrködünk a muszka felé, felváltva egymást a figyelésben. A vízhatlan sátorlapokat előszedjük. Fejünkre borítva egy keveset véd az eső ellen. A borjú rettenetesen húzza vállamat. Az idő éjfél felé jár, és hajnali szürkületben vettem fel. Úgy érzem, mintha már belém nőtt volna.

A szénát elterítem magam mögött, egy olyan darabon, melyen elférek. Ásómmal köröskörül kis vízlevezető barázdát húzok, hogy az esővíz ne folyjon, és a borjúval együtt hanyatt fekve ezen a szigetecskén, térdeimet felhúzom és a sátorlapot két térdemre és a sapkám csúcsára feszítve ki, ez alatt az esőmentes sátor alatt elalszom. Az egyhangúan, szakadatlan folytonossággal csurgó eső lefolyik valahogy rólam a körülhúzott árokba, de sem fordulnom, sem lábaimat kinyújtani nem szabad, mert a sátornak akkor rögtön vége, és az esőlé rést talál az ágyamba.

És ma vasárnap volt.