Tíz kevésbé közismert tény az Öbölháborúról

Az Öbölháború – azaz, hogy pontosan fogalmazzunk, a Sivatagi Pajzs és a Sivatagi Vihar névre keresztelt hadműveletek – kitörése annak köszönhető, hogy az iraki szárazföldi hadsereg 1990. augusztus 2-án, a hajnali órákban három harckocsihadosztállyal és alig valamivel több mint százezer katonával lerohanta a szomszédos államot, Kuvaitot. Szaddám Huszein ugyanis azzal vádolta meg szomszédját, hogy a két ország által közösen birtokolt olajmezőkön a kvótán felül kitermelt olajmennyiséggel alacsonyan tartja az olaj világpiaci árát. Emellett Irak soha nem fogadta el azt a britek által megrajzolt határvonalat, amellyel létrehozták Kuvaitot, és az államot mindig is saját országa részeként tekintette. A mindössze kétmilliós lakosú Kuvait 1961-ben vált függetlenné Iraktól.

Harminc az egy ellen

Az iraki akciót az ENSZ Biztonsági Tanácsa az agresszió napján meghozott 661-es számú határozatában elítélte és súlyos szankciókkal sújtotta a Szaddám Huszein vezette országot. Aztán hosszas, sikertelen diplomáciai tárgyalások után a világszervezet 1991. január 15-éig adott határidőt Iraknak, hogy vonja ki a csapatait Kuvaitból. Egyben felhatalmazta az időközben összeállt nemzetközi koalíciót, hogy „bármilyen szükséges eszközzel" kényszerítsék ki az irakiakból az együttműködést. E nemzetközi koalíció huszonkilenc ország katonáiból állt. A legnagyobb létszámmal az Amerikai Egyesült Államok vett részt a koalícióban, de küldött katonát Ausztrália, Banglades, az Arab Emírségek, az Egyesült Királyság, Egyiptom, Franciaország, Hollandia, Kanada, Katar, Marokkó, Olaszország, Omán, Pakisztán, Szaúd-Arábia, Szíria, Új-Zéland, Csehszlovákia, Dánia, Görögország, Dél-Korea, Lengyelország, Szenegál, Sierra Leone, Niger, Banglades, Argentína, Belgium és Spanyolország is. Kuvaittal együtt így összesen harminc ország katonái álltak szemben az iraki hadsereggel. Beszédesek a létszámadatok is, a szövetségesek hadereje 956 ezer katonából állt, ezzel szemben az iraki hadsereg mindössze 260 ezerből. Ami a haditechnikai eszközöket illeti, 3318 harckocsi, 8 repülőgép-hordozó, 20-20 cirkáló és romboló, valamint öt tengeralattjáró tartozott Norman Schwarzkopf tábornok alárendeltségébe, míg az irakiak legfeljebb kétezer harckocsival rendelkeztek.

Az ENSZ-határidő lejárta után, 1991. január 17-én megkezdődött a második világháború utáni legnagyobb katonai akció, a Sivatagi Vihar (Desert Storm) névre keresztelt légi és szárazföldi hadművelet Irak ellen. Elsőként a légierő lépett akcióba. A február 24-ig tartó hat hét alatt a repülőgépek több mint 116 ezer bevetésen vettek részt, s közel 85 ezer tonna bombát dobtak le iraki katonai bázisokra, repterekre, hidakra, kormányzati épületekre, erőművekre és kommunikációs központokra. Érdekesség, hogy a ledobott bombák mintegy tíz százaléka úgynevezett intelligens bomba volt, azaz egy olyan robbanószerkezet, amit egy másik gépről irányítottak. Ezek az intelligens bombák a korábban használtakhoz képest nagyobb pontossággal rendelkeztek, azaz precízebb légicsapásokat lehetett a segítségükkel végrehajtani. A légicsapások során ugyancsak nagy számban vetették be a robotrepülőgépeket, amelyeket elsősorban a Perzsa-öbölben úszó hadihajókról indítottak.

A szövetségesek légitámadásai, majd az azt követő szárazföldi és tengeri támadás óriási veszteséget okozott az iraki hadseregnek. Az áldozatok pontos számáról a mai napig ellentétes adatok forognak közszájon, ezek szerint a halottak száma 20 ezer és 200 ezer között mozog, a harcokban 75 ezren sebesültek meg, 63 ezren pedig hadifogságba estek. Az amerikaiak becslése szerint nagyjából 150 ezer iraki katona dezertált a háború ideje alatt. A jelentések szerint csak a szárazföldi hadműveletek három napja alatt 25-30 ezer iraki vesztette életét. A szövetségesek soraiból összesen 358-an veszették életüket, mellettük 776 volt a sebesültek, 41 pedig a hadifoglyok száma. Sajnos mint minden háborúban, ebben a konfliktusban is számos civil esett áldozatul a harcoknak. A legsúlyosabb tragédia 1991. február 13-án történt, amikor is az amerikaiak lebombáztak egy gyermektápszer-üzemet. A gyár rendeltetéséről ellentmondásos információk voltak, Colin Powell, aki akkoriban a Vezérkari Főnökök Egyesített Tanácsának elnöke volt, úgy nyilatkozott, hogy az üzemben bizonyíthatóan biológiai fegyvereket állítottak elő. Valójában azonban a civil lakosság használta óvóhelyként, így a bombázásban 315-en − köztük 130 gyerek − vesztették életüket.

A legnagyobb amerikai veszteség

A koalíciós csapatok legnagyobb veszteségüket 1991. február 25-én − a szárazföldi támadás megindulásának másnapján − szenvedték el. Ám ekkor sem a harctéren, hanem a Szaúd-Arábiában fekvő dahrani amerikai bázison. A hivatalos jelentés szerint február 25-én az esti órákban egy iraki Scud rakéta csapódott az amerikai katonák által használt táborba. A támadás során 28-an (25-en azonnal, 3-an pedig később haltak bele a sérüléseikbe) vesztették életüket és 110-en kerültek kórházba.

A „halál sztrádája"

A január 17-én kezdődött légitámadásokat követően a szövetségesek február 24-én egy összehangolt légi, szárazföldi és tengeri támadást indítottak Irak ellen. A szárazföldi csapatok több ponton kezdték meg az inváziót a szaúdi határon. A Bászrát Kuvaittal összekötő autópályát pedig lezárták, hogy elvágják az iraki hadsereg utánpótlását. A támadásban szaúdi csapatok is részt vettek. A szövetségesek lebombázták az autópályán menekülő páncélosokat. A támadásban több ezer ember vesztette életét, ezért ez a hely a „halál sztrádájaként" vonult be a történelembe. Az iraki hadsereg alig száz órán belül vereséget szenvedett. Irak február 26-án bejelentette, hogy kivonja csapatait Kuvaitból, de továbbra sem fogadta el az ENSZ-határozatokat.

Az intelligens bombák és a robotrepülőgépek mellett más haditechnikai újításokat is az Öbölháborúban vetettek be első alkalommal. Az egyik ilyen jelentős újítás a szegényített uránt tartalmazó lövedékek alkalmazása volt. A szegényített urán az urándúsítás melléktermékeként jön létre. Mivel 67 százalékkal nagyobb a sűrűsége, mint az ólomnak, ideális a lövedékek anyagának, mivel a nagyobb sűrűsége miatt egyenesebb röppályán repül. Bár a radioaktív sugárzása nem jelentős, erősen mérgező hatású, mivel becsapódáskor a lövedék gyakran meggyullad és a mérgező égéstermékek nagy területen szóródnak szét. Az Öbölháborúban az A–10 Thunderbolt II típusú, „varacskos disznó"-nak is becézett csatarepülőgépek és az M1 Abrams harckocsik használtak szegényített uránt tartalmazó lőszereket: a repülőgépek 30 milliméteres harckocsi-elhárító lövedékeket, az Abramsek pedig 120 milliméteres páncéltörő lövedékeket.

Öbölháborús szindróma − így hívják azt a titokzatos betegséget, amelyet a becslések szerint százezer, az Irak elleni légi és szárazföldi támadásban részt vevő egykori brit, amerikai és katonai katonánál diagnosztizáltak. A betegség alig néhány nappal a hazaérkezésük után jelentkezett rajtuk. A veteránok fejfájásról, fáradékonyságról, alvászavarról, ízületi fájdalmakról, mellkasi fájdalmakról, bőrkiütésről, hasmenésről panaszkodtak. Mindezek mellett memória-, gondolkodási, koncentráció- és figyelemzavar, elalvási nehézségek, depresszió, fáradékonyság, fejfájás, zavartság, szédülés, impotencia, izomfájdalom és izomgyengeség is előfordulhat a tünetek között. Az Öböl-háború-szindróma oka egyelőre ismeretlen. A háborús veteránok számos lehetséges mérgező anyaggal kerültek érintkezésbe a Sivatagi Vihar hadművelet ideje alatt; beleértve a vegyi, biológiai, valamint hasadófejes fegyvereket, rovarirtókat, illetve az égő olajmezők füstjét. Ki voltak téve a petróleum-termékeknek, a fertőtlenítő oldatoknak, és egy sor levegőben terjedő anyagnak, amelyek allergiát okozhattak. Az anthrax elleni védőoltás − amit minden amerikai katona megkapott, hogy a biológiai fegyverrel szemben védettségük legyen − szintén felmerült okként, bár ez az oltás sem előtt, sem pedig később nem okozott a szindrómához hasonló tüneteket. A kémiai fegyverek halálos hatását kivédő piridosztigmin-tabletták használata is szóba került lehetséges okként. Bizonyítani azonban ezek egyikéről sem sikerült, hogy a betegség kiváltója lenne.

Élő, egyenes adásban

A Cable News Network, azaz a CNN jelenleg az egyik legismertebb amerikai hírcsatorna. Ismertségét az 1991-es Öbölháborúban alapozta meg, mivel a televízió élő, egyenes adásban közvetítette mind a légi hadműveleteket, mind pedig a szárazföldi támadást. Emiatt az Öbölháború fontos médiatörténeti pillanat volt: ez volt az első olyan hadművelet, amelyről a média (jelesül a CNN) egyenes adásban számolt be. A tévések az amerikai harcoló csapatokkal együtt mozogva, első kézből tudósítottak az eseményekről.

Az Öbölháború szörnyű mementója volt a Kuvaitból visszavonuló irakiak által felgyújtott lángoló olajkutak tucatjainak látványa. A tüzek megfékezése sokáig lehetetlennek tűnt, ám végül egy magyar találmány is segített eloltani a lángokat. Ez a technikai fejlesztés a Magyarországon csak „birodalmi lépegető"-ként ismert tűzoltó berendezés volt. A hivatalosan Big Wind (nagy szél) elnevezésű szerkezetet „tűzfaló sárkány"-nak is becézték, és 1989. március 2-án − tehát még jóval az Öbölháború előtt − kezdték el összerakni Kecskeméten, a mai MH Légijármű Javítóüzem jogelődjénél, az MN Központi Repülőgép-javító Üzemben. A magyar csodaszörnyet egy T−34-es közepes harckocsi alvázának és egy MiG−21F13-as vadászrepülőgép hajtóművének összeszerelésével alkották meg a magyar katonák és mérnökök. A hatalmas gépet 1991. szeptember 13-án egy An−124-es típusú szállító-repülőgéppel vitték Kuvaitba. A magyar csapat − amiben a gép tervezői közül is többen jelen voltak − összesen kilenc olajkutat oltott el.

(Korábbi Top 10-es összeállításainkat ide kattintva olvashatják!)