1914. szeptember 14.

Hajnalig heverek így, valami különös, félig önkívületi állapotban, mint egy fakír. A hangokat hallom, de csak félálomban, az öntudatom szunyókál. Ha egy percre talán elnyom az álom, az arcomra ereszkedő átázott sátorlap menten felébreszt. Lábaim zsibbadtak, a hátam fáj, de mozdulni lehetetlen, csupán a fejemet fordíthatom kissé jobbra-balra, de csupán úgy, hogy a sapkámat az előbbi állásban hagyom, lévén az a sátor egyik csúcsa. Lehunyt pilláimmal is észreveszem, hogy világosodik, s az álom fokozatosan elszáll rólam. A hajnal hűvössége átborzongat. Kinyitom szemeimet, és háromujjnyira fölöttük átdereng a sátorlapon a külső világosság halovány fénye. Érzem, hogy térdeim nedvesek. Az átázott vásznon az esővíz a bőrömig hatolt. Egy nagy elhatározással s nagy sóhajtással felülök, magammal emelve nem egészen vízáthatlan takarómat, és egy sártengerben találom magamat, melyben az én kis magánszigetem az egyedüli száraz pont.

Micsoda ébredés! Ólomszürke reggel van. Vigasztalan, komor az égbolt. Árkunkban áll a víz. Fegyveremen sárga rozsdafoltok virágoztak ki az éjjel, de egy ruhával könnyen letörölhetők. Sapkám csúcsa is átázott, de a fejemet érő része száraz maradt. Nyirkos a levegő, de az eső elállt. Előttünk a ködös látóhatárig semmi mozgás. A faluból pár paraszt bámul bennünket. Nagyokat ásítunk és nagyokat hallgatunk. Csak az ólmos égre kell pillantanunk, hogy a jókedv csírája is kihaljon belőlünk. A térdem fázik, borzongok, a lábam, melyről a bakancs rég nem került le, sajog. Egy varázsszó ráz fel bennünket ebből az életunt hangulatból: „Itt a konyha!"  Lelkendezve megyünk ki az útra, és íme, igaz. Végre megkapjuk a tegnapi vacsorát, pompás forró levest, mely úgy árad szét bensőmben, mint valami csodálatos életelixír. A csajka fenekére érve már nem érzem, hogy fázok, az ereimben kellemes meleg árad szét, erőt és bizalmat érzek magamban, és így van mindegyikünk.

Indulás. Az országúton bokáig ér a sár. Eleinte szokatlan, és a nagyobb pocsolyákat kerülni próbálom, de aztán megadom magamat a sorsnak és mindenen átúszom, ami elém kerül. Kilométer kilométer után marad el. Egyszerre ismerős lesz a tájék, s beérünk Rudkiba. Óriási sárban tocsogunk át a városon. Lakói a közeli harcok dacára kitartottak helyükön, s úgy látszik, még nem sejtik, hogy nemsokára a muszka lesz itt az úr.

Tovább, tovább! Egész délután gyúrjuk a sarat szakadatlanul. Gépies, állati öntudatlanságban emelgetem lábamat. Csak az előttem menőnek sáros bakancsát figyelem, melynek pontosan a nyomába lépek, mielőtt abban összefutna a sár. Néha fel-felnézek, de semmi érdekes nincs az ég alatt, vagyis semmi sem érdekel. Egyszerre csak ráismerek az erdőre, melyen szeptember 7-én átgyalogoltunk. Ezeken a bokrokon húzták akkor a távírászok a telefonhuzalt, itt kell lenni a letarolt és tüskedróttal átszőtt folyóparti erdőnek. Nemsokára tényleg előttünk a Dnyeszter. Visszamegyünk a széles fahídon, melyen éppen egy héttel ezelőtt keltünk át. Megfogyva bár, de törve nem! Azóta a folyóparti erődítményeket még jobban kiépítették, még jobban össze-vissza drótozták, most is dolgoznak rajta, úgyhogy szinte sajnálom itt hagyni ezt a pompás védelmi állást. Egyszer már szeretnők mi is valami jó fedezékből fogadni a muszkát. Az sokkal kellemesebb valami lehet, mint állandóan egy teljesen elrejtőzött ellenséget rohamozni. Eddig egyetlen lövést se tettem, és egyetlen eleven muszkát láttam csupán, akire lőhettem volna.

A sár mind nagyobb lesz. A Dnyeszter körül vizenyős a vidék, és az országút is magas töltésen megy egy jó darabon. Mégis le kell térnünk a rétre, mert az úton annyi szekér tolong, hogy azt egészen elzárja. Már nem rendben megyünk, hanem úgy, ahogy éppen lehet, néha csaknem libasorban, az országút mély árkába torkolló vízelvezető keresztárkokat nem könnyűszerrel mászva át, mert azok is mélyek, s oldalaik síkosak a sártól. Így sem jó! Ismét felkapaszkodunk tehát az országútra, és a menekülő lakosság és a mi trénünk szekerei közé elegyedve cammogunk Sambor felé, egymást akadályozva az előrehaladásban és folytonos kerülőkkel kígyózva előre a kocsik sorai között. A szekerek tudniillik sokkal lassabban mennek, mint mi, mert heringmódra összezsúfolva egyik sem előzheti meg a másikat, az elöl menők pedig csigalépésben haladnak. A szerencsétlen menekülők ugyanis mindenüket magukkal akarják hozni, s úgy agyonterhelik a szekereket, hogy az apró rutén lovak a feneketlen sárban sehogy sem képesek előrejutni. Folytonosan megállnak meg elindulnak, az ostorok csattognak, dühös, elkeseredett káromkodások hangzanak, a kis gebék lihegő oldalakkal állnak meg, hogy rövid fújtatás után párszori hasztalan próbálkozással végre megint néhány méterrel előbbre vigyék a terhet. Trénünket is visszatartja a sok idegen szekér, s a kocsisok az összes szenteket lehívták már az egekből, de csak nem nyílik előttük egy rés, amelyen gyorsabban előrejuthatnának. Ha egy paraszt vagy zsidó kocsija megáll előttük, azzal biztatják az amúgy is halálra ijedt népséget, hogy rögtön lerakják holmijukat vagy az árokba fordítják szekerüket, ha rögtön tovább nem mennek. Nekiállnak hát mind, még az asszonyok is leszállnak a feneketlen sárba, és tolni segítik a szekeret, vagy a gyerekeket veszik nyakukba, s úgy baktatnak előre, minden erejüket megfeszítve és rémült arccal.

Mögöttünk dörögnek az ágyúk, utóvédünk tartja ott az oroszt, és ez az asszonyi fülnek rettenetes muzsika. A végsőkig sarkallja ez a szerencsétlen páriákat, némelyik egészen őrültnek néz ki, de talán az is már, de főleg a zsidók a menekülők, s ezek a vézna, se szekérhez, se lóval bánáshoz nem értő emberek olyan tehetetlenek, olyan ügyetlenek ebben a helyzetben, hogy az embernek mosolyogni kellene, ha nem lenne oly végtelen tragikus a sorsuk. Türelmünket a csigalépés alaposan próbára teszi. Óránként talán egy-két kilométert haladunk csak. Már jól besötétedik, s még mindig nem értük el azt a helyet, ahol kiszálltunk a vonatból. A legénység abban bizakodik, hogy megint abban a faluban fogunk éjjelezni, ahol a szénapajtákban egyszer már elég jól aludtunk. Már nem lehet messze.

Figyelmeztetnek, hogy váratlanul ne érjen, hogy a bal oldalunkon pár száz lépésre tőlünk futó vasútvonal hídjait a mieink felrobbantják. Gyorsan mozgó fénypontokat látunk ott a sötétben, úgy látszik egy huszárpatrouill végzi ezt a dolgot, a robbanás azonban nem következik be. Sötét este lett. Csak mögöttünk a látóhatáron piroslik pár égő falu fénye, arrafelé, honnét az ágyúszó száll utánunk. Nincs pihenés. Szakadatlanul „tovább!" a jelszó, de folytonos megállásokkal. Innét egészen Samborig három-négy kocsisor is tolong egymás mellett, és mi azok között keressük az egérutat, néha csaknem odaszorulva két szekér közé. Egyszer mi állunk meg, egyszer a trén torlódik össze, s így még az a segítségünk sincsen, hogy a kocsikba kapaszkodva húzathassuk magunkat előre. Ez csak néha sikerül egy-egy rövid darabon, de fáradtak vagyunk, mint a kutyák. Tegnapelőtt a krumpliföldön, tegnap az országút mentén esőben virrasztottunk, ma a harmadik éjszaka nem alszunk. Rendes menetben már réges-régen Samboron túl lennénk, de minden percben meg-megállunk, sőt mindig gyakrabban, mindig hosszabban, úgyhogy az idegeim reszketnek már a magamba fojtott dühtől. Boldogok vagyunk, ha egyfolytában 50 métert megtehetünk, de ebben az örömben vajmi ritkán van részünk. A szemeim már csaknem leragadnak. Balra lefordul az országút Kalinov felé, de mi továbbkecmergünk Sambor felé. Ez a reményünk is füstbe ment. Jobbra a kalinovi állomáson katonaság száll be. Reménykedünk, talán mi is vonatra ülünk itt, de ebben is csalódunk. A borjú három napja nem került le a vállainkról, s úgy tetszik, százmázsásra hízott. Két szíja úgy vágja vállamat, hogy néha azt hiszem, leszakad. És így meneteljük át az egész éjszakát, emberfeletti erőmegfeszítéssel vonszolva magunkat tovább. A rossz nem jár magában. Éjjel tíz óra tájban megered az eső, és attól fogva szüntelen paskol bennünket. De ezt talán már nem is veszem észre. Álomban járok, félig lehunyt szemekkel, melyeket a legteljesebb fizikai megerőltetéssel sem vagyok képes egészen kinyitni. Öntudatom alszik, gondolataim nincsenek, és ez igen jó. Amint egy fél percre megállunk, fegyveremet a borjúm alá támasztva rádőlök, pilláim lecsukódnak, és már alszom is. Hogy meddig, nem tudom. Lehet öt másodperc, lehet egész perc is; több nemigen, mert ha így öt percig is alhatnék, úgy olyan mély álomba merülnék, hogy azt egy órai rázással sem vernék ki a szemeimből. A hátulról meginduló tömeg előrelök, félálomban továbbtámolygok, a fegyvert magam után húzva a sárban. Tíz vagy tizenöt méterrel odább ismét megállás, ismét egy szempillantásnyi bóbiskolás következik. Gépiesen dülöngélünk előre, egy rossz álomnak tetszik az egész.

Az irgalmatlan eső lassan átáztatja ruhánkat, a borjúról lefolyó víz két vállam között sár hátgerincemre szivárog, erős, hideg szél kezd fúni, s amint egy kissé hosszabb ideig állunk, fázni kezdünk, didergünk. Ez egy kissé felráz. Hallom, hogy vacog, nyög és káromkodik a legénység. Hadnagyunk, aki könnyen van borjú nélkül, megpróbál pár szóval valami vigasztalót mondani, de ez nemigen sikerül neki. Kilométereket teszünk meg úgy, hogy minden húsz, tíz, de minden öt méteren megállunk. Néha másfél-két órát állunk egy helyen, ázva-fázva, félig döglötten, beleragadva a sárba, küzdve a széllel, az álommal és a rettenetes fáradtsággal. Lehet, hogy Kalinovtól Samborig falukon is átmentünk, én nem emlékszem egyáltalán semmire.