1914. szeptember 16.

Úgy alhattam, mint egy darab fa, de az ébresztő annál keservesebb. A napos harsány „Alarm" kiáltására egyszerre messze fut tőlem az álom. Azt sem tudom hirtelenjében, hol is vagyok, mert még teljes a sötétség. Az „alarm" nem tréfa, az percek alatti készenlétet jelent. Annyit is jelenthet, hogy már nyakunkon az ellenség, annyit is, hogy sürgős szükség van reánk valahol, egy másodpercet sem veszthetünk.

Pillanat alatt az előbb még mozdulatlan terem megélénkül, kapkodva keresi mindenki a dolgait. „Lámpát, lámpát!"  − hangzik mind sürgetőbben, s végre néhány kis petróleumlámpa pislogni kezd. A bakancs kutyafuttában befűzve kerül lábunkra, felrántjuk a borjút, és már kifelé menet tapogatom végig patrontáskáimat s igazgatom meg vállszíjaimat. „Kiállni, kiállni!"  − sürgeti a napos. Az udvaron csendben sorakozunk. Még néhány elkésett alak lohol kifelé, végre mind együtt vagyunk. Csend. Fülelek, de a várt ágyúszót nem hallom. Indulás. A következő utcában menetelő ezredünkhöz érünk, s a többi századhoz csatlakozunk. Elhagyjuk az alvó várost, melynek kiürítése állítólag holnapra elrendeltetett. Ezután már a muszka lesz itt az úr. Nem folytatjuk a visszavonulást, hanem az országúton visszafordulunk, elébe az orosznak. Ma úgy látszik, ismét elővesznek bennünket, hiszen pihent erővel vagyunk. Már az első lépéseknél, amint Sambor utcáin megindulunk, a talpam határozott tiltakozást jelent be mindennemű marsolások ellen, de sajnos nem segíthetek rajta. Amint továbbmegyünk, mind kutyábbul égetnek a hólyagok. Hol a sarkamon, hol lábujjhegyen, hol oldalt próbálom a lelépést, de mindez nem segít. Néha olyat nyilallik a talpam, mintha bicskát vagy tüzes tűt vágtak volna bele. Szívom a fogam, és neki kell eresztenem pár jóféle bakamondást, ez egy kicsit könnyít a bajon. Alig indultunk el és ily komiszul vagyok, mi lesz estig, sóhajtom.

Ha ismét egy egész napi mars következik, azoknak a lába is feltörik, akik most még jól vannak, hát még az enyém. Vagy hat keserves kilométert teszünk az országúton, közben lassan kivilágosodik. Aztán letérünk a sáros dűlőútra. Az idő kitisztult, süt a nap. Egy domb alján megállunk. Nem messze előttünk a vasúti töltés halad, s egy bakterház fái alól ezredes úr és kísérete látcsövezi a terepet. Hadnagyunk egy onnét érkező parancsra az első szakasz egy részét hírszerző járőrnek küldi előre, mikor látja, hogy elinduló patrouillunkban igen sokan erősen sántítanak, összeszid bennünket, hogy „Nem szégyenlítek magatokat", és azzal futólépést parancsol. Ez kellett még éppen, hogy az eget bőgőnek nézzem, de mert a paranccsal nem lehet tréfálni, kivált itt a harctéren, elindulok csendes ügetésben, de szaporább káromkodással ezredesünk felé. Több irányban küld szét bennünket. Az én rajom, melynek parancsnoka Zugsführer úr Szily, helyettese pedig szerénységem, azt a parancsot kapja, hogy egy innét jó néhány kilométerre látszó dombra menjen kikémlelni az ellenséget. Az erdővel borított domb oly messze van – az zárja el a látóhatárt –, hogy először azt hiszem, ezredes úr a közelebbi kisebb dombra gondol, de ő aztán minden kétséget kizárólag jelöli meg a távolabbit. „Ha az ezred közben visszavonulna, a cél Chyrow városa" − mondja még az öregúr, s a város nevét fel is íratja a parancsnok jegyzőkönyvébe.

Csatárláncba fejlődve indulunk el. Tízen vagyunk. Hamarosan eljutunk az első faluig. Lakói mit sem sejtve, nyugodtan végzik napi teendőiket, erre még nem láttak oroszt. Az ágyúk azonban már dörögnek abban az irányban, amerre tartunk, és ezt a hangot a falu túlsó szélén táborozó menekültek már jobban ismerik. Ezek már lázasan csomagolnak, hogy mielőbb folytathassák a futást tovább. Odaérünk a domb aljához. Eddig réteken, szántókon és egy kis patakon jöttünk át. A parasztföldek felnyúlnak a domb derekáig, honnét erdő borítja tovább annak tetejét. Jobbra az erdőből egy falu kéményei kandikálnak, az erdőszéli út oda vezet. Erősebben kémlelve kezdünk felfelé kapaszkodni. Visszanézve az ezredet már nem is látjuk, ők valahol a vasúti töltés mögött bújtak meg. Az erdőben levő falu első házáig baj nélkül eljutunk. A faluból jövő úton is egy menekülő karaván jön velünk szembe. Az innét már jóval erősebben hangzó ágyúszó sietésre ösztökéli őket. Folytonosan ostorozzák marháikat, és nagyon gyakran tekingetnek hátrafelé. Előveszem tót tudományomat, de csak nagyon szűkszavú értesüléseket tudok szerezni, annyit, hogy az ágyúzás mindig közelebb jön, tehát az orosz előrenyomulóban van most is. A nap már régóta erősen tűz, köpenyem lemelegedik rólam. Az erdő szélén ledobom a borjút, a köpenyt gyorsan összecsavarom, felcsatolom rá, és most már vígabban megyek a többiek után, akik a szélső háznál megállnak.

Eközben az oroszok felől repülőgép közeledik s Sambor felé húz tova a kék égen. Az erdő fái alól szemléljük, de hogy saját gépünk-e vagy ellenséges, azt nem tudjuk kisütni. A szélső házban magános fiatalasszony lakik egy egész csomó gyerekkel. Kétségbeesetten szaladgál, mint egy megrémült kotlós, futna is, maradna is. A gyerekeket nem viheti a hátán, s az ágyúk szólnak. Tejet kérünk tőle, s pénzt mutatok érte. Óriási sopánkodással felel, hogy az ura szintén katona, és ő egymagában maradt itt ezzel a sereg apró kölyökkel. Megnyugtatom, hogy maradjon csak nyugodtan a házban. Nehezen értjük meg egymást. Hálás a jó szóért és elég tejet ad, még kulacsomba is kerül belőle. A bőgő rajkókkal is folyton dolga akad. Otthagyjuk szegényt a nyomorúságával.

Parancsnokunk szeretne „kémlelni", azonban innét semerre sincs kilátás. Szétmegyünk tehát több irányban, a hegy csúcsa felé, hogy egy jó kilátópontot fedezzünk fel. Én két emberemmel az erdőszélén indulok el, amely egészen a falu kertjeivel határos, és egynéhány udvaron, kiskerten át, pajták közt, boglyák, ólak kerülgetésével végre feljutunk a tetőre. A sok sövénykerítés és bokor között egészen észrevétlenül haladhatunk. Csendben is megyünk, mert nem tudjuk, mi van előttünk. Fegyver a kézben. Így történhetett, hogy egy kertben egészen pár lépésre megközelítünk egy ásással foglalatoskodó atyafit, aki annyira belemelegedik munkájába, hogy csak akkor vesz észre, amikor közvetlen előtte álok meg. Ijed is egy akkorát, hogy csaknem beleesik abba a gödörbe, amelyet éppen megásott. Rettenetesen zavart és buta képet vág. Kezdem megérteni, miben sántikál, amikor a gödör mellett álló vaspántos ládára esik tekintetem. A jámbor ember vagyonát akarja a föld alá menteni most, hogy az ágyúk olyan közelről fenyegetőznek, s ebben a munkájában nem óhajtja a mi segítségünket. Azért úgy teszek, mintha semmit sem láttam volna, és egy jó kilátóhely után érdeklődöm. Érthető készséggel mutogat egy irányba. Legszívesebben valószínűleg a pokol fenekére irányítana bennünket. Visszatérünk aztán oda, ahonnét kiindultunk, a falu szélére, mert a kilátást nem sikerült megtalálni. Parancsnokunkat azonban figyelmeztetem, hogy messzebb balra láttunk üres térséget, s így abban az irányban indul neki az egész csapat.

Közben visszatér az ezredtől az az emberünk, ki első jelentésünket vitte. „Jelentem, hogy semmit sem jelenthetek" volt kb. a zugsführer úr szövege, s azt a parancsot hozza, hogy maradjunk továbbra is a helyünkön. Egy kupolás, csinos kis görögkeleti kápolna mellett jutunk fel a tetőre, ahol egy major fekszik. A majortól tovább szántóföldek húzódnak le a túlsó völgynek. Jobbra az erdő miatt nem látunk messze, de előttünk a zöld pázsitos völgyre nagyon jó kilátásunk van. Sőt ebben az irányban roppant messze látunk el az alant sárguló gabonatarlók fölött, melyek szinte vakítóan ragyognak az erős napsütésben. Balra a csupasz hegyhát továbbhúzódik, és a szomszédos csúcson egy másik, ugyancsak tíz emberből álló járőrünket látjuk. Ők is a messzi völgyet figyelik, de ott semmi mozgás. A major szélén egy kis kazal tövében telepedünk le pár rönkre s szekéroldalra, két emberünket oldalt állítjuk fel figyelőnek.

A béreseket nem igen izgatja az ágyúszó. Egy öregebb egész nyugodtan beszélget velünk, mintha csak valami manőver folyna a közelben. Még nem kóstolták meg szegény emberek a háborút, s fogalmuk sincs róla, mi az egy ütközet. Megértetjük vele, hogy jó pénzt adnánk valami, illetve bármi harapnivalóért. Az eddig tapasztaltak után állandóan éltünk a gyanúperrel, hogy napokig nem lakhatunk jól, és ahol csak tehetjük, eszünk. Egy ily külön kiküldetés az ezredtől ebből a szempontból igen jó valami, de ma nem éppen örvendünk neki, mert a többiek biztosan ebédelnek, míg mi aligha. A béres nemsokára pár sült krumplival és tejjel tér vissza. Jó étvággyal, de sietve kebelezzük be, mert már élénk fegyverropogás kíséri az ágyúszót, és ez is mindig közelebb és közelebb hallatszik, pedig olyan pompás ülés esik a kazal árnyas tövében és égő, viszkető, sebes talpamnak olyan kellemes pihenő, hogy nagyon kedvetlenül gondolok a továbbmenésre. Méghozzá, ha az esetleg laufschrittban történne – gondolom magamban. Erre hirtelen elhatározással lerúgom az egyik öreg bakancsot, hogy egy gyors bakaoperációval segítsek a bajon. Sapkámból előveszem varrótűmet egy szál fehér cérnával (Ez egy „öreg csont"-nál mindig ott van a „mici"-ben.), és talpam összes vízhólyagjain keresztül egy darabka cérnát fűzök keresztül, melyben a nedv kiszivároghat. Először csak az egyik talpamat merem sorra venni, s csak mikor már ez készen van, és bakancsomat felhúztam, kerül sor a másikra, nehogy egy váratlan fordulat esetén esetleg két bakanccsal a kézben kelljen szaladnom. (A majorbeli teheneket itt előttünk legeltették. Szép gulya volt, s azután sokszor sopánkodtam, hogy nem jutott eszébe senkinek ezeket a szép állatokat a muszka elől megmenteni.)

Alig végzem el ezt az operációt, s megkönnyebbülve konstatálom, hogy könnyebben lépek, mikor lent a völgyben, az alattunk zöldellő széles, üde réten kis fekete alakok sora jelenik meg. Hosszú csatárlánc vonul ki az erdőből és a réten továbbhalad egy vízér felé, mely annak közepén folyik. Majd hátrább négyes sorban is nagyobb tömeg jön utánuk (kb. két ezred?). Kisvártatva a völgy másik oldalát szegélyző erdőből ugyancsak hosszú csatárlánc bontakozik elő, és az előbbivel éppen szemben halad előre. A nagy távolság miatt nem tudjuk az uniformisok színét megállapítani, s így nem tudjuk, kiket látunk, jóllehet az egész felvonulást és minden egyes embert a legpontosabban kiveszünk. Hátunk mögül egyszerre egy tisztünk jön siető léptekkel. Utána az erdőből egy gépfegyverosztag emberei és lovai bújnak elő. A főhadnagy hozzánk jön, s megtudjuk, hogy a 96. ezredhez tartozik, mely az orosszal harcban állott, de most lassú visszavonulásban vannak. Jelentem neki, hogy nem tudjuk megállapítani a lent látható rajvonalat. Binoklijával odatekintve a balról jövőket a mieinknek, a jobb felől azokkal szemben haladókat oroszoknak mondja. A 96-osokat az orosz ágyútűzzel üldözi, és lóról leszállott kozákok lövik őket, beszéli tovább, de a gyalogsági tűz gyenge. Azzal a főhadnagy úr igyekszik tovább. Kérdi, nem tartunk-e vele, mi azonban még maradunk. Nagyon érdekes a helyzet. Innét a két fél összecsapását nagyszerűen lehetne páholyból szemlélni, ha addig kitarthatnánk ezen a helyen. Azonban a muszka rajvonalnak az erdőben levő folytatása hamarosan elénk toppanhat onnan, honnét az előbb gépfegyverosztagunk jött. Zugsführer úrnak erről sejtelme sincs, mert nyugodtan kezdi el írni a jelentését, a főhadnagytól hallottakat, és lelki szemei előtt nyilván egy kitüntetés lebeg a nagyszerű felderítés fejében, mert hasztalan mondom neki, hogy hiszen a jelentést most már magunk is elvihetjük, fölösleges azt hosszan és bután leírni, nem tágít. Sőt, mikor azzal érvelek, hogy mire ákombákom betűit sorra lerója, addig éppen itt lesznek a kozákok, még valamit beijedésről is beszél. Hagyom hát írni.

Kb. tíz percnyi szarkalábgyártás után a jelentés elkészül, és azt egy emberrel elküldi az ezrednek, azzal, hogy gyorsan menjen, mert tudniillik mi egyidejűleg indulunk, s ha a küldönc nem siet, úgy előtte érhetnénk az ezredhez. A völgyben a csatárláncok régen lőhetik egymást, ezt innen tisztán kivenni nem tudjuk. Legfőbb ideje volt, hogy elinduljunk. Egy huszárpatrouillunk gyors ügetésben halad el mellettünk Sambor felé. A 96. ezredet menetoszlopba egyesülve már jóval előbb láttuk elvonulni hátunk mögött, most már messze járnak, valahol a mi ezredünk felé. Körülöttünk már semmiféle csukaszürke katonaság nincs, a levegő gyanúsan csendes, amit most a szakaszvezető úr is észrevesz, és a dombról lefelé olyan iramot diktál, hogy meg nem állhatom emlékezetébe idézni, amit az előbb a majorban mondott. Erre némileg lassít. Talpam − dacára minden veszélynek − nem akar a rohanáshoz hozzájárulni. A bicskaszúrások megismétlődnek minden lépésnél, bár korántsem úgy, mint azelőtt. Sikerül másik járőrünket utolérni, akik mellettünk voltak a tetőn. Így húszan lévén, elég tekintélyes erőt képviselünk, s egy kozák járőrtől már nem ijednénk meg. Pár kilométerrel odább, egy dombhullám tetejére érve pont szembe találjuk magunkat egy lövésre kész ütegünkkel.

Az ágyúcsövek felénk tátonganak, úgyhogy sietve iszkolunk odébb. A tüzérek mind az ágyúk körül állnak, minden percben készen arra, hogy megsiketítsenek bennünket, de különben sem kellemes érzés, ha az ember feje körül igen közel jár az ágyúgolyó. Az üteg azonban néma marad. Visszanézve látom, hogy ismét felszedelőzködnek, és ők is tovaügetnek az elvonult gyalogság után. Patrouillunk egy embere azzal a jelentéssel tér vissza az ezredtől, hogy a mieink ezelőtt másfél órával már elvonult. Tehát a célunk Chyrow városa. Utolérünk egy ezredet, mely a 7. hadtesthez tartozik, s több kisebb járőrrel is találkozunk, azonban a 4. hadtestnek semmi nyoma, ezek mind a 7.-hez tartoznak. Az utolért ezred iránya szintén Chyrow. Egy darabig együtt marsolunk velük, de a visszavonulás lassabban történik, mint a mi tempónk, jóllehet a sok sántikáló bajtárssal nem valami gyorsan megyünk. Az ezred megáll, s mi egymagunkban menetelünk tovább az országúton. Annyit konstatálok, hogy visszavonulásunk teljes rendben megy. Egyik ezred vagy üteg pontosan váltja le a másikat, a tartalékok a helyükön vannak, úgy tetszik, minden percnyi pontossággal történik. Igaz, hogy az orosz nem valami erősen igyekszik megzavarni a „rükkcungot" (ahogyan azt szép bakanyelven mondjuk). A menekülők serege messze előttünk jár, csak itt-ott találkozunk egy-egy elmaradt szekérrel, melyet valami baj ért, és most nagyon igyekszik utolérni a többieket. Útkereszteződéshez érünk, és senkivel sem találkozunk, aki a Chyrow felé vezető utat megmutathatná. Így ismét meg kell várnunk az előbb elhagyott ezredet.

Egy kapitánytól elkérve a térképet, látom, hogy még hatalmas út vár reánk, s mindenütt a Sambor-Chyrow vasútvonalat kell követnünk, melynek töltése az országúttal párhuzamosan, tőlünk balra halad. Fáradtak vagyunk, s ha arra gondolok, mit teljesítettünk az előző napok alatt, csodálkoznom kell, hogy még egyáltalán bírjuk a gyaloglást. Sőt, talpunk belefásulva a folytonos szúrásokba, mintha most már nem volna oly érzékeny, kevésbé számítunk, mint előbb. Egy uradalmi gyümölcsöskert mellett visz el utunk, és remek almákkal rogyásig megrakott fák mosolyognak onnét felénk. Nem kell biztatás a kompániának, egy perc alatt zsebek, kenyérzsák tömve van. Jó is az Isten, hogy az idén ilyen nagyszerű almatermést adott. Másként igazán nem tudom, hogyan húztuk volna ki a böjtös napokat. Az alma tartotta bennünk eddig is a lelket. Több falun megyünk át, de a lakosság nem mindenütt menekült el, jóllehet az átvonuló menekülőkaravánok elég ijesztő dolgokat mesélhettek nekik. Egy majorudvar mellett elhaladva a tiszti lak verandáján egy fiatal kollégámat látom családjával nyugodt békességben üldögélni, felesége könnyű nyári pongyolában, mellettük egy bölcső. Nem is sejtik, hogy holnap kormos gerendák lehetnek a békés otthon helyén, de talán igazuk van. Lehetetlen, hogy erre harcok nem lesznek, s egészen épségben marad a barátságos ház és a virágos kertecske, míg ha elmenekülnek, mindenüket itt hagyva, úgy visszatérve biztosan puszta falakat találnak. Gépiesen, erős tempóban marsolunk tovább. Utolérjük több menekülő szekerét. Nehezen cammognak, bár erre nem olyan nagy a sár, csak egyes helyeken. Az eső után üde zöld a táj, a nap tiszta kék égről tűz alá, homlokunkról csorog a verejték.

Egy magasabb partról úgy néz ki az országút, mintha nagy vásárra sietne a környék népe. Beláthatatlan hosszú kocsikaraván húzódik előttünk, és egy-egy falunak az országút melletti legelőjén a megpihenő szekerek egész tábort képeznek. Nagy itt a sürgés-forgás, tüzek mellett foglalatoskodnak az asszonyok, valami meleget igyekeznek főzni hamarosan, míg marháikat megetetik s kipihentetik. Folyton új szekerek érkeznek, és a megpihentek pedig sietnek tovább. Senki sem akar nagyon hátramaradni. A legutolsók – pedig ilyennek is mindig kell lenni – persze a legkétségbeesettebbek. Délután egy helyen tarka tábor mellett pihenünk meg. Egy asszonytól sikerül pár főtt tojást meg almákat vennünk. Délelőtti almaszerzeményünket már menet közben bekebeleztük. Jelenlétünket nagyon szívesen veszik, körülállnak s élénken érdeklődnek, hogy hol az orosz és hogy maradunk-e még vagy egy óráig ezen a helyen. Jó darabot marsolunk azután egyfolytában. Egy faluban Chyrow távolsága után érdeklődve, azt egy paraszt félórának mondja. Sajnos azonban amerikai trapperekkel mérhette a fél órát, mert egy óra is elmúlik, de a várost sehol sem látjuk. Megkérdezünk egy lengyel zsidót is. Kisül, hogy innét még jó nyolc kilométer. Ott fekszik valahol az előttünk emelkedő Kárpátok tövében. Addig pihenő nélkül nem bírjuk. A legénység úgyis folyton morog, szakaszvezetőnk is könnyen megállna minden fél órában, csak az én erélyes fellépésemre szorítja jobban a marsot. Látom is az arcokról, hogy a pokolba kívánnak. Egymagukban eddig a fele utat sem tették volna meg. Az, hogy az ezredet utolérjük nekik nem fontos, mikor így szabadon annyira a maga ura a baka. Egy kolostorféle épületnél megállunk hát, és az előtte zöldellő pázsiton végignyúlva előszedjük a megmaradt harapnivalókat.

Esteledik. Szép, csöndes nyári alkony száll alá, az ég kiszínesedik, hosszú árnyékok, mély, meleg színek borulnak az országút menti rétekre, fákra, bokrokra, melyek mind mintha frissebben pihegnének a kellemesen hűs levegőben. Messze a Kárpátok lánca kékes ködön át sötétlik felénk, de a lábait ölelő kisebb dombok itt vannak nem messze előttünk. Porlepte tüzérek vonulnak el az úton és vidám arccal integetnek az ágyúkról. Pár almát hajítanak hozzánk. Könnyű nekik, ők az ágyúra többet felpakolhatnak, mint egy szegény baka. „Indulás, fiúk!" − mondom, mert a parancsnokságot észrevétlenül én vettem át, a többieknek fogalmuk se lévén róla, hogy merre járunk, s az ezredet merre kell keresnünk. Amint felállunk, érzem, hogy a borjúm nagyon vissza akar nyomni. Mintha fából lennének a lábszáraim. A többiek is csak így vannak, nagyon nehezen kelnek fel, de egy félóra múlva mégis a régi erős tempóban haladunk.

Már a délután folyamán feltűnt nekem a menekülők között egy igen intelligens arcú, de nagyon különösen öltözött, magas, sovány, fekete szakállas, sápadt képű férfi, aki sehova sem látszott tartozni, mert mindig maga járt. Fekete szalonruhája valami uraságoktól levetett darab volt, de ismeretlen típusú arca és a ruha között valami különös ellentét volt, mely a sok ezer ember közül is szembetűnővé tette. A menekülők parasztok és zsidók voltak, de ez egyik fajtához sem tartozott. Egyszer már meg is szólítottam, hogy kicsoda, de németül nem látszott jól érteni, s a tóttal sem boldogultam nála. Akkor otthagytam, de egyre fúrja az oldalamat, hogy ennek a fickónak milyen spicliképe van. A ruhája züllött, de az arca, a kezei nem úgy néznek ki. Most ismét belebotlunk. Teljesen egymagában ácsorog az üres országúton, s visszafelé nézeget. Mikor meglát bennünket, csak úgy, tessék-lássék elindul: egyetlen menekülőnek szekere sem jár most erre. Hozzáérve ismét megszólítom, hogy mi az ördögöt vár itt. Megint valami érthetetlenséget makog. Türelmemet vesztve mondom neki, hogy lóduljon, mert ha még egyszer meglátom, hogy a nyakát hátrafelé tekergeti ahelyett, hogy az orra után igyekezne, lefülelem. A pasas aztán erre tényleg eltűnik a színről. (Ma is sajnálom, hogy le nem csíptem, mert azok után, amit később az oroszok kémrendszeréről hallottam, biztosra veszem, hogy egy spiclit szalasztottam el.)

Bakáim egészen rám bízzák magukat, de mert Chyrowot csak nem látjuk, türelmük gyorsan fogy és nagy káromkodásokat eresztenek meg. Néhányan már alig másznak, ránk is sötétedik, s így azt határozzuk, hogy a legelső megfelelő helyen éjjeli szállást keresünk. Még némi világosság van, mikor egy majorhoz érünk. Befordulunk az udvarra, s a kapuban egy lóháton ülő kapitányunkkal találkozunk. Ennek jelentem dolgunkat. Azt ajánlja, hogy tegyünk még három kilométert, akkor elsáncolt védővonalunk mögé érkezünk, ahol biztosabban tölthetjük el az éjszakát, mint itt a front előtti majorban. Három kilométert megér az, hogy nyugodtabban alhassunk, tehát még egyszer elindulunk, s miután most már koromsötétben átvergődünk néhány tábori őrsön, végre egy faluhoz érünk, és a legelső ezrednél, melyet itt találunk jelentkezünk. Igen szívesen, szokatlanul szívesen fogadnak a tisztek. Regimentünket ismerik, tudják, hogy József főherceg kedvencei vagyunk, és nem csekély büszkeséggel halljuk, hogy a legutóbbi dolgaink is eljutottak fülükhöz.

Éppen jókor érkezünk, hogy a nagyszerű cukros feketekávé-vacsorát még megkapjuk. A mieink nem győzik dicsérni azt, s nem győzik szidni a mi manipulánsainkat, mert ilyen fekete nálunk nem létezik. Vendéglátónk egy oláh fiúkból álló ezred, s mikor egy kevés szalmát szerezve a szilvafák alatt leheveredünk, mellettünk egy tilinkó szólal meg. Mélabúsan szállnak a hangok a csöndes csillagos éjszakában. Egy másik fiú halk énekszóval kíséri, ahogyan a szép Erdélyország bércei közt nótáznak a pásztorok holdas éjszakákon. Szép altatódalunk nekünk.