1914. szeptember 18.

Az előzmények után nem csoda, hogy nagyot alszunk és meglehetős későn szedjük fel a sátort, itt hagyva vendéglátóinkat. Az idő borús, a sár nagy, és tömérdek kocsikerék gyúrja mind mélyebbre. A következő faluban megtaláljuk ezredünk 7. századát, a többiek azonban már elmentek. Örömmel üdvözlök itt pár régi ismerőst (Solti), kikkel Slavoniában találkoztam utoljára. Nem valami lelkesen fogadnak. Ők is agyongyalogolták magukat, és soványak, mint az agár. A tekintetük fáradt és kedvetlen, úgy néznek reám, mint valami idegenre, a régi kedélyességnek vége. Valami sötét gondolat rejtőzik mindegyik agyában.

A századdal együtt megyünk tovább. Még erősen sántítok, de már bízom benne, hogy a talpam rendbe jön. A szürke ég könnyezni kezd. Eleinte csak lassan, aztán mind erősebben zuhog az eső. Csak ez kellett még! „Uram Isten, mi lesz ennek a vége" − így sóhajtok magamban, és tudom, ez a gondolat jár a bajtársak fejében is. Éppen elérjük még a következő falut, mikor úgy megered a zápor, mintha dézsából öntenék. Vagy száz lépést kell futva megtennünk az első házakig, de ez a távolság is elég, hogy csuromvizesen érhessünk csak oda.

Az egész század szétszalad, 20-30 ember egy-egy házba. Egy lengyel zsidó kocsmáros házába jutok. A különben tágas konyhát úgy megtöltjük, hogy mozogni sem lehet benne. Első kérdésünk, hogy tud-e valami enni- vagy legalább innivalót adni. Azzal felel, hogy nincs semmije, ő is menekülni akar, és a kemencében útravaló sül. Legalább a fűtött kemence melegét élvezzük, és átázott ruhánk egy keveset szárad, mert hosszú idő múlik el, de az eső lankadatlan kitartással zuhog.

Egy századunkbeli bakát is találunk a korcsmában és tőle megtudjuk, hogy a század innét csak kb. 200 lépésnyire, sátrak alatt táborozik. Mikor az eső szűnni kezd, és az ég is egy keveset kivilágosodik, otthagyjuk a korcsmát, s a jelzett helyen végre megtaláljuk a 13. századot. Hadnagy úr szívesen fogad, a legénység éppenséggel nagy kurjongatással, mert amint mesélik, huszárpatrouillt küldtek utánunk, akik azonban nem tudtak bennünket megtalálni s így már muszka foglyoknak gondoltak. Azt tán mondanom se kell, hogy az ebédet a legpontosabban lekéstük, pedig átázottan, libabőrösen, de sokat érne most egy forró leves. Feketekávét akarok főzni magamnak. Érzem, hogy az most valami nagyszerű lenne, nem a kávé, hanem a meleg. Mindenféle gallyacskákat szedek össze, azonban mind nedves az esőtől, és vagy félóráig eltart míg nagyon nehezen tüzet tudok gerjeszteni, és csajkámat vízzel tele odaállíthatom. Közben az eső még egynéhányszor megered, azonban nem olyan erősen, mint az előbb, és rendületlen kitartással fújva, legyezve, igazgatva a tüzet és hordva a gallyakat, végre a víz felforr, s a konzervkávét beledobhatom. Annyi haszna különben is van már fáradozásomnak, hogy belemelegszem a dologba és elfeledem a fázást. A kávé isteni. (Kétségtelenül valódi Cuba?!)

Nemsokára parancsot kapunk a sátrak felszedésére, s elindulunk tovább a völgyi úton, mely friss zöldre mosott rétek közt kanyarog tova, míg a hegyek tetejét kétoldalt sötét fenyvesek koronázzák. Az esővíztől folyóvá dagadt hegyi patak zuhog az út mentén, piszkos vize sárga habot ver. Vasút is fut velünk párhuzamosan a völgyben, hídjaira postok vigyáznak. Óriási híg sárban mászunk előre. Az órák múlnak, s a fáradtság fásulttá tesz minden természeti szépség iránt. Az országút a kanyargó folyóvölgyet követi, s egy idő múlva így már az irányt sem tudom, délnek haladunk-e vagy északnak. Az eső feloldotta a félig már letaposott utat, s híg, szürke lében tocsog a bakancs. Ott, ahol a víz meg-megtorlódott, néha 8-10 méteres darabon bokán jóval felül érő sáron úszunk keresztül, és éppen egy hajszál hiányzik csak, hogy a bakancson felül folyjon be a sár. Sok bajtársnál meg is történik az, amint egy kissé vigyázatlanul lépnek. Beledűlve a hámba, mint jó ló, húzom tovább a borjút, nem nézve jobbra-balra, a táj már nem érdekel, csak azt nézem, hova lépjek, hogy el ne süllyedjen a bakancsom.

Egy városkát érünk, s azon megállás nélkül haladunk át, és így sajnos semmit sem vehetünk, bár az üzletek itt nem olyan üresek, mint Chyrowban voltak. Hadnagy úr azonban elküldi Vagyovszkyt, hogy vásároljon neki egyet-mást, s az teasüteménnyel, rummal, borokkal megrakodva ér később utánunk.

A városból kimenet egy ásós-kapás munkásosztaggal találkozunk. Sok a földi köztük, és így persze van nagy rikoltozás, üdvözlés, parolázás, mikor elkerüljük őket. Lent a völgyben egy nagyobb folyó hömpölyög. Veszett gyors és örvényes az árja. Ez is felduzzadt a sok esőtől. Nagy fahíd vezet át rajta, de mi innen maradunk, s a folyóparton továbbmenő országúton egy darab ideig haladva a bosnyákok egy csapatát kerüljük el, kik valamire várnak. Ők is igen megviselteknek látszanak. Előttünk menő századokból páran kidőlnek. Egy út menti kavicsrakáson egy fegyvergyakorlatom idejéből szerzett ismerősöm ül sápadtan, keserves képpel. Pesti fiú, s emlékszem, mindig a sporteredményeivel hencegett, itt azonban feladta a további küzdelmet. Utolérjük marschbataillonunkat, melynek tegnap vendégei voltunk, s amely ki tudja, milyen utakon került elénk. Az út menténk várnak reánk, s itt most megismétlődik velük az, ami velünk Golubicnin történt (Be rég is volt már ez.). Az egész társaságot szétosztják az ezred megfogyatkozott századai között. Ez már a második kiegészítése az ezrednek, meglehetős rövid időn belül. Hova lettek a többiek? A mieink már hallottak a stryi futásról, amit különben is rögtön meg kell gyónni az új embereknek, mert az első kérdés hozzájuk, hogy „hát a borjútok hova lett?"  Pirulnak is és igyekeznek menteni magukat. „Nem volt tüzérségünk." „Nem voltak ott a tiszt urak!" „Azt hittük, hogy, hogy, pedig dehogy stb."

A régiek is előadják persze viselt dolgaikat, és lesajnálólag jelentik ki, hogy nohát, az nálunk nem úgy megy, és hogy itt másként kell viselkedni, amit aztán az újak közül többen ígérnek is, akik állítólag csakis azért szaladtak el, mert mindenki futott. Az újak közül sokan igen rossz bőrben vannak, általában nagyon harmadrendű emberanyagot kaptunk. Sok vézna, gyenge és idősebb férfit. Elég hosszú marsot vágunk még ki, és jól össze kell szednem az erőmet. Egy csomó ember ismét kidől, s ezek egyikét úgy hozzák be utánunk teljesen tehetetlen állapotban. Még világossal letáborozunk az úttól jobbra egy domboldali heretáblán. Sátrainkat felállítjuk. Eközben halljuk, hogy az a bajtárs, akit az imént behoztak, meghalt. Már ássák is a sírját a mellettünk húzódó fenyves szélén. Szép helyen fog pihenni. Mögötte hatalmas fenyőkből álló erdő, mely felhúzódik a hegyre, előtte alant a széles folyó, s a túlsó parton is vén fenyves, szemben velünk egy kis révházféle a fák alatt. (Csak jóval később tudom meg, hogy ez a fiú volt az első kolerás halottunk, és hogy a marschbataillonnal egy sárga vendég is csatlakozott hozzánk, mely ettől kezdve naponta szedte áldozatait.)

Megengedik, hogy tüzet rakjunk. Fa van elég hozzá a fenyvesben. Körülüljük a barátságos tüzet, és szárítgatjuk magunkat míg a vacsora ideje nem jön. A konyha végre egyszer megint itt füstöl a közelben. Felkeresem pár jó pajtásomat. Egész napon összeszorított fogakkal, szó nélkül marsoltunk. Most úgy felüdíti a lelket egy félórai diskurzus, mint a testet az áldott pihenő. Szegény bajtársat közben csak úgy suttyomban elföldelik. Észre sem veszi senki, s többet szót sem ejt róla senki. Estefelé hatalmas köd száll alá, majd esni kezd. Ennek már nem lesz vége. Bebújunk fenyőgallyakkal megágyazott sátrainkba, melynek falát egész éjjel paskolja az eső, míg gulyában levő fegyvereink kint áznak. A köpenygallért felhajtjuk, a sapkánkat fülünkbe húzzuk. Jó éjszakát!