1914. szeptember 21.

Hosszú alvás után egészen felfrissülve ébredek. Tegnap a mars kissé rövidebb volt a rendesnél, nem tartott késő estig, s ezt a pár elmaradt kilométert lábaim rögtön kellemesen érzik. A töltények fölös részét visszarakják a muníciós lovakra, ez is nagy könnyebbség. A nap kisüt. Ma minden jól indul. Bekebelezzük a meleg kávét, és indulunk vissza az országútra. Nagy örömömre a talpam egészen rendbe jött. Az országút erősen emelkedik, remek erdő szegte friss rétek kísérnek, köztük a völgy közepén patakocska fut. Tegnap is szép vidéken járhattunk, de nem volt érzékem a Természet szépségei iránt. Erre kevesebb eső lehetett, mert bár óriási a sár, de nem olyan hígan folyó, mint a tegnapi. Igaz, hogy előttünk nagyszámú gyalogság, tüzérség és trén vonul s ezek alaposan kidagasztják azt. Ebben a jó napocska is erősen segédkezik nekik. Egyszer csak megint belekeveredünk a sok trénkocsi és ágyú közé, s mert négyes sorokban nem férünk el köztük, párosan, majd libasorban haladunk előre velük együtt. A bataillon széthúzódik, összekavarodik, előfordul, hogy az út egyik felén egészen más század jár, egymás után lépkedve az előtte menő kitaposott nyomába, mint a másik oldalon, aszerint, amint egyik vagy másik század tud előbb egérutat kapni a sok kerék között, s a vége az a dolognak, hogy a rend meglehetősen felbomlik. Néha szabad országutat találunk, s ilyenkor rohanva igyekszünk utolérni a bataillon pár kilométerrel előbb járó elejét. Még hegyre föl is rohanva kell mennünk, majd ismét megakad valahol a csapat eleje, s megint állunk egy helyben, míg újból egyes sorokban, szakadozva, lassan előrébb juthatunk. Az út szerpentineken kanyarodik mind feljebb, az esővízzel átitatott hegyoldalból lépten-nyomon finoman csörgedező források pergetik alá kristálytiszta erecskéiket, körülmossák a vén fenyők lábait, s összegyűlve az országút árkában futnak le a völgy felé.

A nap tiszta kék égről mosolyog alá, sugaraiban csillog az egész megfürdetett hegyoldal, mintha millió gyémánt ragyogna a zöld pázsit alól. Minden újraéled a napfürdőben, a fűszálak felemelik fejüket, az emberek ezreinek sápadt arca kipirul, s csillognak a szemek. Még az izmos tüzérlovaknak is jobb kedvük támad. Ha megáll egy-egy percre az ágyúk sora, belenyihognak az üde hegyi levegőbe, s aztán újult erővel feküsznek bele a hámba. Belekapaszkodom egy mellettem haladó ágyúba és húzatom magamat felfelé a hegynek. Az a négy muraközi csikó, amelyik ott liheg az ágyú előtt, meg nem érzi ezt. Egyszer csak azon veszem észre magamat, hogy a hátam mögött marad a lassabban járó század, majd a bataillon is, és már csak magam vagyok elöl a tüzérek között. A csigalépés úgyis az idegeimre ment, és bár furdalja lelkiismeretemet, hogy mi lesz ebből a rettenetesen forschriftellenes magaviseletemből, most már a szó szoros értelmében nem akarok megállni félúton. Sőt, ha már előre kerültem, igazán előre akarok jutni. Egy bűvös-bájos kép lebeg lelki szemeim előtt. Hátha elérhetek egy falut, ahol még lakókat találok, és egy darab kenyérhez tudnék jutni. Ez a gondolat felvillanyozza minden idegszálamat. Elértük a legmagasabb pontot.

Az országút lefelé fordul, és letekintve a magasból, alattam látom kanyarogni a szerpentineket, s messzebb, a széles réten a most már kedvére nyújtózó egyenes országutat. Előttünk nem látok semmiféle katonaságot. Nekivágok egy kis gyalogösvénynek, mely keresztülvágva az út lépcsőit, egyenesen lefelé fut, és alig pár perc alatt lent vagyok a hegy tövében. Az ágyúsor még fent cammog valahol a magasban. Nekieresztem lábaimat és friss tempóban, jókedvvel vágok neki a völgynek. A nap csak úgy ontja az életet. Hetek óta gémberedett tagjaimban újból lüktetni érzem a meleg vért, a halántékaim verítékesek lesznek, a köpenyt is feleslegesnek érzem, s egy pázsitos helyen a borjút lelököm vállamról és a füvön szépen összehajtom, a köpenyt hosszú idők után ismét felcsatolom rá. Előttem egy falu látszik, fütyörészve indulok meg feléje. A lakosok egy része elmenekült, pár üzletet találok, de azok mind zárva, és amint az ablakokon át megállapítom, üresek. Hogy az üzletemberek mind elmenekültek, az érthető, lévén ők itt is kivétel nélkül zsidók. Egy csomó trénszekér áll itt-ott az udvarokon s az utcákon. A falu bejáratánál és a kutaknál a kolerát jelző táblák fogadnak. Inni tilos. A posta előtt két magas rangú katonaorvos és egy vöröskeresztes úriasszony beszélgetnek. Utóbbi észreveszi, hogy a postaládát meglátva egy régen megírt tábori lapot kotorászok elő, és magyarul figyelmeztet, hogy a posta nem működik. Női szájból olyan régen nem hallottam magyar szót, hogy valami egészen különös jó érzéssel fogadom a jóakaratú figyelmeztetést.

Csaknem minden házba betérek, ahol élőlényeket sejtek, de teljesen eredmény nélkül járok mindenütt. Kenyér az nincs. Végre éppen az utolsó előtti házból egy bakát látok kijönni, markában egy szép cipóval. Mint az őrült rohanok be, és egy harmincfilléres cipót sikerül is szereznem egy koronáért. Közben a század utolér, s amikor boldogságtól dobogó szívemre szorítva a cipót, éppen ki akarok lépni a kapun, előttem a jól ismert bakatársaság marsol tova. Éppen kapóra! Az én helyem a század végén van, mert a visszavonulás megkezdése óta olyan pontos „Kehrt Euch"-ot csináltunk, hogy a század is folyton megfordulva masíroz, azaz a kicsinyek járnak elöl. Mikor az én sorom a kapu elé lép, szépen belépek hát a helyemre. A Sors azonban nem szokott túl sok jót juttatni egy embernek. Most a cipó által nyújtott rózsát a hadnagyunkkal fűszerezi meg, mint tüskével. Pechemre ő a század végén lovagol, és amikor a kapu alól kilépek, már tudom, hogy a cipót drágán vásároltam. Igen rövid, de velős eszmecserét folytatunk, melyet ő a következő szavakkal fejez be: „Majd adok én előléptetést! Kikötést, azt igen. Őrmester, jegyezze fel, két óra kikötés!"

Ilyen lóhátról beszél velem a ló hátáról. Megtudom tehát, hogy dacára a reám irányuló örökösen haragos pillantásoknak, az a gondolata volt, hogy előléptet, s most ehelyett a már korábban előjegyzett két órai kikötéshez újabb két órát kaptam. El kell ismernem, hogy igaza van, mert az már mégiscsak disznóság, hogy valaki csak úgy szó nélkül faképnél hagyja a századot, de viszont a hónom alatt szorongó cipó mindeneknél erősebben igazolja, hogy nekem is igazam van. Mivelhogy az is egy nagyon régi paragrafus, hogy „enni muszáj".

A cipóba fojtom bánatomat. Még meleg a drága, és a szomszédos bajtársaknak majd a szemük ugrik ki, látva, hogy milyen étvággyal fogok hozzá. Muszáj nekik is juttatni belőle, de nem is tart, csak pár másodpercig, és a cipó már csak volt. Gyenge elégtétel, hogy remek bukéjával a mögöttem lovagló hadnagy úr orrát kissé megcsiklandozhattam. Azt hiszem, egy jó harapásért elengedte volna mind a négy órát. Szóval a cipónak vége, a kikötés azonban megmaradt. Kissé lehangoltabban ballagok tovább. Az út emelkedik, lassan, de mindig felfelé tartunk. Egy gondolat izgat már egész nap. Hiszen elég régen kószálunk már a Kárpátok völgyeiben, talán egyszer csak elérjük megint a hazai határt. És most csakugyan végigfutja a sorokat egy hír, mely pírt hajt minden arcra. „Ott fenn, a hegygerincen van a határ."  Mind úgy megyünk fel odáig, mintha szárnyunk nőtt volna. Valami vad öröm robog végig a lelkemben, s utána mélységes meghatottság. Az Úr megengedte tehát, hogy újból meglássam a magyar földet. Sokan ottmaradtak, odalent mögöttünk Galícia véres porondján. Visszanézek hozzájuk. A délutáni nap meleg verőfénye ömlik el a messze húzódó dércsípett, sárga-piros erdők fölött, de üdén zöldell pár völgyi rétnek síkja, mintha a természet azt zúgná utánunk: „nincs halál". Egy nagy fehérre meszelt kő emelkedik előttünk az országút bal oldalán. A szívem össze-vissza kalapál. Minden szem előre van szegezve, mély fohászok reszketnek a levegőben.

Odaérünk. A fehér szikla mellett egy tábla. Hangosan olvassuk le a magyar felírást: „Zemplén megye, szinnai járás, Zemplénoroszi község". Még egy lépés, és magyar föld van a talpunk alatt, legyen érte áldott az Úr. Boldog öröm bizsereg az ereinkben. A fiúk vidáman ugrándoznak lefelé a lejtőn, honnan széles panoráma terül el szemeink előtt, egy gyönyörű darabja a mi gyönyörű hazánknak. Feszty „Honfoglalás"-ajut eszembe, az a táj, melyen a Kárpátok ormairól lezúduló magyarságot festi. Mintha csak azt látnám. Egy festő bajtársunk a vérbeli művészember extázisával valóságos himnuszokat zengedez a Magyarok Istenéhez. Még a nap is mintha szeretőbben ontaná reánk áldását, itt, a déli lejtőn sokkal melegebben tűz, mint a túlsó oldalon. A táj óriási medencéhez hasonlít. A környező hegyeket rőtbarna erdők szőnyege fedi, mely a látóhatár felé kékes-hamvassá tompul, lejjebb a szántóföldek tarka csíkjai, s a síkon zöldellő rétek, egy-egy kis falu, gyümölcsfák alul, kikandikáló fehér falai, pár kanyargó patak, melyeknek vize itt ered a magasban. A szerpentinekben lefelé kanyargó országutat keresztülvágva toronyiránt vágunk neki az alant mosolygó kis falunak. A pázsitos hegyoldalban számtalan vízerecske fakad lábunk alatt, és velünk versenyt fut lefelé a fű között, sikamlóssá téve a meredek lejtőt, úgyhogy sokan valósággal szánkózva siklanak lefelé, és nem mindig a talpukon. Aki kissé nagyobb lendületet vesz, az sehogy sem tud megállni. Nekilódul egy másiknak, s azt is megindítja, úgyhogy a végén úgy zúdulunk alá kacagva, nagyokat rikkantva, mint egy lavina. Annál hamarabb érünk le. Fent a szerpentineken lassú mozgással kígyóznak alá a trén szekerei. Szegény lovak is könnyebben ballagnak már. Nekik is kijutott a megpróbáltatásokból, útközben itt is ott is egy-egy agyoncsigázott pára teteme hevert az árokban. Oroszi községbe érünk. Elszállásolnak bennünket a gazdák házaiba. Szakaszom egy tót menyecske portájára kerül, aki magányosan maradt ott 4 éves kislányával, az ura katonának ment. Nagyon ellenséges szemeket vet ránk, és lassan megnyugszik, amikor látja, hogy nem vesszük el semmijét, sőt, estére krumplilevessel vendégeli meg a szakaszt, miután pár krumpli hámozását örömmel vállaltuk. A ház végében rőzsefonásos falakkal bíró fészer van, az a hálószobánk. Huzatos, de volt már rosszabb helyünk is. A felaggatott sátorlapokkal iparkodunk kissé elzárni a légvonatot, s az elterített szalmán térünk nyugovóra.