1914. szeptember 26.

Reggel korán Kassán vagyunk. Megint sikerül élelmiszereket vásárolnom. Visszatérve vonatunkhoz, mindenkit beparancsolnak, s szigorúan tiltják a kiszállást, mert egy kolerásvonat érkezik. Az állomásokon különben mindenütt erősen fertőtlenítenek, s a sínek közt mész- és karboltócsák illatoznak. A hosszú állások közben előveszem naplómat, s az elmúlt napokban elmulasztottakat van időm pótolni. A lapok hozzák, hogy Homonnán koleraesetet állapítottak meg. A legénység nagy része tényleg szenved valami koleraféle betegségben, de ennek oka inkább az, hogy a koplaláshoz szokott gyomor nem bírja el átmenet nélkül azokat a zsíros leveseket, melyekkel néha megtraktálnak, anélkül, hogy kenyeret is adnának hozzá. Mióta kenyeret vehetünk, és komiszkenyeret is jobban kapunk, ezen a bajon segítve van, de idő kell hozzá, míg egészen rendbe jövünk.

A vízivást megtiltják, helyette feketekávét kapunk, de olyan keveset, hogy dacára minden tilalomnak, mégis vízre fanyalodunk. Az állomásokon igen hosszú ideig várunk, néha órákig. Így Szentmihályon is, ahová este érünk. Megtudom, hogy Herceg Zoltán kollégám, aki itt gazdálkodik, s aki az első ütközetünkben pár ujját elvesztette, könnyű sebét idehaza kezeli. Pár sort írok neki. Irigylendő jó dolga van, az bizonyos. Egész éjjel ilyen csigamódon döcögünk.