1914. szeptember 5.

Nowy Lupkow állomásán ébredek. Friss a reggel és nyirkos a levegő, finom eső szitál. A távolból a ködfüggönyön át kéklenek az erdők. Vonatunk másik része még nem ért utol bennünket, bár eleget várakozunk. A Kárpátok északi lejtőjén futunk alá Galícia síkjai felé. A fenyvesek között elszórtan még lábon álló sárga zabtáblák hullámzanak. Csodálkoznak is a bakáink, hogy itt még nem dolgozott a kasza. Oly hűvös van, hogy köpenyünket fel kellett vennünk. Elmúlt a nyár, pedig az esős ősz nem a mi barátunk. Csaknem minden állomáson sokat várunk. Végre utolér zászlóaljunk elmaradt része is. Ma délig még napos vagyok, azonban első szereplésem nem jól végződött ebben a hivatalban. A naposnak tudniillik előírás szerint állandóan készenlétben kell lenni, tehát hivatali jelvényével, a két patrontáskával felszerelve szabad csak léteznie. Én azonban elkövettem azt a hallatlan merényletet, hogy éjjel, a robogó vonaton semmiféle parancsra nem számítva, lecsatoltam derékszíjamat a két bőrtáskával együtt és így próbáltam szundikálni. A szíj valahogy leesett helyéről, és a sötétben botorkálók a pad alá rúgták.

Ez volt a stratégiai helyzet, mikor reggel egy állomáson megállva hadnagy úr bősz kiáltására ébredek: „Napos!". Felugrom. A szíj sehol. „Napos!"  − hangzik újra, és egy-két szent is csatoltatik hozzá. A szíj még mindig sehol. „Naaapooos!"  − bőg odakint a hadnagy úr, az összes még hiányzó szenteket sem felejtve el. A szíj most már valóban és véglegesen sehol sem lévén, megadom magam sorsomnak. „Hier!" − bőgöm én is még bőszebben és kiugrom az ajtón, haptákba vágom magam forsriftosan hadnagy úr előtt, és úgy nézek rá ugyancsak forsriftosan, mintha menten le akarnám gyilkolni vagy a beleit kigázolni, közben egy kicsit reménykedve, hátha nem veszi észre. De, hogy nem vette volna észre, hisz talán arról is álmodott, hogy a naposon nincs patrontáska. Mentség nincs. „Őrmester, jegyezze fel magának."

Kicsit elhűlök. Soha büntetve nem voltam katonáéknál, tudtam mindig a kötelességemet, és most ez a kölyök ezt az állati büntetést méri rám egy semmiségért? Forog velem a világ, és pár esztendőt odaadnék életemből, ha belerúghatnék ebbe a tacskóba, de ki vagyok neki szolgáltatva teljesen, mukkannom se lehet. Egyet azonban tudok, ha ezt a büntetést tényleg végrehajtatja rajtam, úgy egy olyan adóst szerzett magának, aki hűségesen, és kamatostul fog fizetni. Nagyon keserű a szám íze, amikor visszatérek a kocsiba. Mindnyájan lelkesedéssel tele jöttünk el Fehérvárról, és igaz bár, hogy ennek részben az is volt az oka, hogy a dolgokat nem láttuk akkor oly feketének, mint ma, de igaz az is, hogy azóta férfi módra leszámoltunk ezzel a csalódásunkkal, és ma minden ember tisztában van vele, mi vár reá és minél intelligensebb, annál inkább tudja ezt.

Én leszámoltam vele, hogy ott maradok örökre, ahova most a kötelesség hív. A Drávától a Kárpátokig túlestem ezen a vajúdáson, és most csak egy gondolatom volt már: ha meg kell halni, méltón haljak meg. Ezt a gondolatot látom a bajtársak arcán, és nem egyszer jut kifejezésre szóbeszéd közt. Minden emberi gyengeségen igyekeztem túltenni magam, a szemem előre volt szegezve a szent cél felé, és a szívemet oly tisztának éreztem, mint egykor talán Krisztus tanítványai. Azt hittem, mindegyikünket ez a szent érzés melegíti, és íme éppen a parancsnokunk tesz tanúságot egy egészen más gondolatvilágról. Hogyan gyalázhatná meg különben egy bajtársát, aki vele együtt megy habozás nélkül az áldozati oltár felé? Szívesen hinném, hogy pillanatnyi gyengeségről van szó, ha nem éreztem volna már találkozásunk első percétől fogva hadnagyocskánk megmagyarázhatatlan antipátiáját. Talán meghunyászkodást várt tőlem, vagy észrevette, hogy tartom magam olyan embernek, mint ő, ha alája rendelt is a sors − nem sikerült kitalálnom. Tény, hogy minden parancsát eddig a legkifogástalanabbul teljesítettem, és már arra is gondoltam, hogy azért vagyok a begyében, mert nem képes valami szabálytalanságon megfogni. Mert hát furcsa teremtményei vannak az Úristennek. A kétórai kikötés különben nem csak engem sújtott, hull az boldog-boldogtalannak, és ha valahol alkalmas lesz az őrmester úrnak a kiszabott büntetéseket végre is hajtatni, szép számmal leszünk majd a kínpadra húzva.

Katonáéknál ezt nevezik a fegyelem fenntartásának, mikor a legbutább véletlen miatt vagy egyenesen a parancsnok miatt előállott hibákért az ártatlan legénységen verik el a port. Jobb parancsnok alá nem is kerülhettem volna, gondolom savanyú képpel. Micsoda derék fiúk voltak az eddigiek, és milyen kedvvel jöttünk volna ővelük. Pedig mostani hadnagyunk is nyilván kedvet akar csinálni nekünk a kétórai kikötésekkel a háborúsdihoz. Vagy el akarja venni tőle a kedvünket? Kettő közül csak egy eset lehetséges, de akármelyiket tegyük is fel, egy kicsit különös a feltevés. Azt kell hinnem, állapodom meg végre, hogy hadnagyocskánkat valami szoknya mellől vonta el a háború, és ezért van állandóan a legrosszabb hangulatban. Dühös. Ez rendben volna. De dühét rajtunk tölti ki. Ez piszkosság, ha így van, sőt korlátoltság, hisz százszor is reánk lehet még szorulva.

Egy állomáson egy vasúti hivatalnok szívességéből szeptember 3-i Pester Journalhoz jutok, de semmi különös nincs benne. Furcsa, hogy amikor itt fent ilyen rettenetes küzdelem folyik, odahaza a jámbor újságolvasók apró csetepatékról kapnak hírt. A vasutas szerint az orosz csapatok Lemberg előtt vannak, s a városból mindenki menekül. Az ottani lapok már nem is jelentek meg, ő nem kapta meg őket. Az a benyomásom, mintha többet is tudna mondani, ha akarna, mert szavait igen megfontolva ejti, valósággal úgy kell kihúzni belőle őket. Az eső elállt, délig fel is melegszik az idő, ismét zöld pázsiton ebédelünk. A völgy, amelyben haladunk mind szélesebb, a kis patak mind bővizűbb, az erdők lassan fogynak, s a szántóföldek szaporodnak. Délután nyílt pályán állunk sokáig egy káposztásföld mellett. Persze több sem kell a szakácsoknak, a káposzták a földről egyenesen az üstbe repülnek.

Estefelé nagyobb állomást érünk (úgy emlékszem, Sanok). Egy bútorral, szekerekkel, asszonyokkal, gyerekekkel megrakott vonat fut be mellénk. Menekülők Lembergből, Stanislauból és Stryjből. Szorongó, gondterhes arcuk bakáink vidám integetésére és apró nemzeti zászlóink veszett lobogtatására lassan felderül, és hálásan éljeneznek. Ezt már valahol megtanulták. Egy orosz tiszt is sétál szabadon a vonat mellett. Kíváncsian megyünk feléje, mire jó előre ő is éljenezni kezd, és lengyelül magyarázza, hogy ő nem orosz, hanem lengyel, és azért sétálhat így szabadon, mert önként adta meg magát. Két 18-20 éves lengyel fiút is találunk itt, cserkészöltözetben, búrkalapban, övszíjjal, s bemutatják őket mint a lengyel légió tagjait. Állítólag 200 000 ilyen önkéntes harcol velünk örök ellenségük, az orosz ellen. Hátrább egy kocsiban sok liszt, kávé, zab stb. Talán zsákmány, mert parancsot kaptunk, hogy amennyit csak lehet, dobáljunk át a mi vonatunkra. Bakáink nem kéretik magukat, és egy-kettőre alaposan megrakodunk. Sok kókuszzsír van, ez nagy kelendőségnek örvend, bakáink ráfogják, hogy vaj, és kenyérre kenve eszik. (Még hetek múlva is láttam belőle egyeseknél.)

Egy vasutas meséli, hogy Lemberg még áll. Őfelsége táviratban felszólította annak parancsnokát, Galgóczyt, hogy a várost az utolsó patronig védje, mert ma délig erősítést kap. Ment is előttünk a vasutas szerint vagy 40 vonat tüzér és gyalogos stb., és ez az oka a sok késésnek. Lemberg ide 160 km, tehát holnap már melegünk lehet. A menekülőknek is elénekeljük a lengyel himnuszt, majd egy csomó pattogó magyar nótát, és ez szemmel láthatólag felrázza őket, mosolyogva tapsolnak. Bakáink tört németséggel fogadkoznak, hogy csak bízzák ránk az oroszt, s ezt a naiv önbizalmat a szerencsétlenek végtelen hálásan fogadják. Nagyon összebarátkozunk, s amikor vonatunk elindul, mind meleg üdvözléssel és éljenzéssel búcsúznak. Sanoktól már gyorsabb tempóban haladunk.

Vacsorára megint csak tea. Sebesültekkel és menekülőkkel zsúfolt vonatok, később sok üres kocsi. A kemény fapadon keserves az alvás. Már négy napja utazunk, és minden porcikánk sajog. Néhányan a padok alatt a piszokban horkolnak, mi, többiek mellünkre lógatott fejjel ülve bóbiskolunk.