1914. szeptember 6.

(Vasárnap?) Chyrow előtt ébredünk. Nagyobb városnak látszik, vasúti csomópont. Egy vonat menekülőkkel, egy másik sebesültekkel fut mellettünk. Az állomáson vöröskeresztes sebesültszállító kocsikkal megrakott vonat áll. A kocsikban tegnap Stanislau felől hoztak sebesülteket. Itt is beszélik, hogy tegnap mennyi katonavonat ment felfelé. A peronon pár könnyű sebesült ácsorog. Vértől-sártól piszkos egyenruhájuk sok viszontagságról regél. A pár hét előtt még vadonatúj csukaszürkére ráismerni is alig lehet.

Egy tudós vasutas meséli, hogy Lemberg előtt szállunk le, mert tovább már nem megy vonat. Balra két sínpár is fut, de mi jobbra kanyarodunk. A városszéli sorompónál egy döglött ló hever. Az első hulla! Ugyancsak megszoríthatta szegény párát egy megijedt menekülő, de megtette kötelességét. Dombos táj, emlékeztet a hazaira. Az erdők elmaradtak, a Kárpátok csúcsai már a messzeségben magaslanak. Csinos városkának látszik, itt van hadtestünk parancsnoksága. Alig hagyjuk el, ezt a parancsot avizálják: „Kiszálláshoz készülődni."„Glück auf!"  − sóhajtom, míg az öreg borjút a nyakamba rázom. Kalinow (Kaisersdorf) állomáson kiszállunk.

Egy búcsúpillantás vagonjainkra, melyeket már kezdtünk megszokni, és indulunk a falu felé. Csak egy ugrásnyira van ide, éppen annyira, hogy összezsugorodott inaink a kis séta alatt némileg rendbe jöhetnek. Lembergtől kb. 65–70 kilométerre vagyunk, az ellenségtől pedig vagy 50 kilométerre, mert kozákcsapatok már Lembergen innen is megjelentek. (Ezt valahogy úgy képzeltük, hogy a kozákok a várost megkerülve, portyázva jutottak oda. Összefüggő frontról fogalmunk sem volt, s hogy Lemberg rég elesett, azt álmodni sem mertük volna, legföljebb körülzárását tartottuk lehetségesnek.)

Szétosztanak bennünket, és a gazdák szobáiban, istállóiban, csűrjeiben hamarosan elhelyezkedünk. A szobákba természetesen őrmester urak és zugsführer urak kerülnek, és esetleg közbakák, ha fenti nagyurak földijének lenni szerencséjük van. Igaz, nem is tolakodtam. Jó széna- vagy szalmafekhelyet egy lábszagtól terhes illatú szobánál többre becsültem. Így kerültem az udvar végén levő szénapajtába, ahol azonnal háziasan berendezkedtem vagy két négyzetméter területen. Fél 12-kor végre megkapjuk a reggeli kávét és délután 6 órakor az ebédet. Óriási mosakodást rendezünk, a kútágasokat mindenhol rángatják, alig marad víz a kutakban, de hisz még egy kis slavoniai por is volt a nyakunkban. Nagy lelki gyönyörűséggel szedem elő a borjúmból zsilettemet és a pajta melletti járgány rúdját használva toilettasztalnak, megszépítem magamat, hogy jobban tessem a muszkának. Azután a régi ismerősöknél próbálok vizitelni, és sikerül is néhányukat felfedezni.

Sétálgatunk Kalinow utcáin. Szép falu, elég vagyonos gazdái lehetnek. Menekülni eszük ágában sincs. Az utcákon ágyúink állnak. Egyiknél egy kis köztüzér tart előadást a körbegyűlt bakáknak. A mieink még Szerbiából ismerik a fiút, és szeretik hallgatni, mert rettentő önbizalommal szaval. Repülőgépek kóvályognak felettünk, majd eltűnnek Lemberg irányába. Délutánra ruhavizitet avizálnak és ruháinkat kell pucolni, ahelyett, hogy jót pihenhetnénk(!). Igen sok maródink van. A talpamat vizsgálgatom, amelyet a slavoniai marosok feltörtek, és nagy megnyugvással tapasztalom, hogy az az utazás alatt egészen rendbe jött, olyan kéreg van rajta, hogy egy rinocérosznak is becsületére válnék. Most már egy akármilyen nehéz cakumpak nyomását ki fogja bírni. Aki már próbált sebes talppal marsolni, az tudja csak, mennyire fontos kérdés ez.

Az esti parancsban a kozákok éjjeli rajtaütéseiről van szó. Figyelmeztetés ez, nehogy egy váratlan támadás esetén pánik támadjon. Továbbá a srapnelről kapunk egy kis kioktatást. Mikor besötétedik, a tőlünk harmadik ház kigyullad és nagy lánggal ég. Egy századunkat rendelik ki oltani, és a tűznek hamarosan vége. (Akkor mit sem sejtettünk, de ma biztosra veszem, hogy az orosz kémei voltak a gyújtogatók, akik azzal valami jelzést adtak le. Hasonló eseteket ugyanis később másoktól is hallottam.)