1914. szeptember 8.

(Kisasszony napja?) Hajnalban kelünk. Szép, modern kőépületekkel bíró urasági majorban ébredek. Friss a levegő. A kútvályúnál megmosdunk, a forró feketekávét bekanalazzuk és visszaérünk Rudkiba. Itt csatlakozunk az ezredhez, mely már az utcán sorakozik. Egy darabig ácsorgunk, ezt az időt felhasználom arra, hogy köpenyzsebeimet körtével megtöltsem, melyet egy közeli házban árulnak. Idegen ezredek marsolnak el, az előttünk nyíló kis utcába kanyarodva. Brigadérosunk, József főherceg, fényes vezérkarával lóháton szintén abban az irányban vonul tova. Most megindul a mi ezredünk is, és hamarosan a szántóföldek között járunk. A dombos tájék emelkedettebb helyére érve körülnézek. Napfényes, szép idő van, és messze ellátni a tetőről. Jobbra-balra, egészen a messze látóhatárig óriási porfelhők emelkednek, és hosszan úsznak dél felé, mintha Lemberg felé futó vonatok füstuszályai volnának. Az egész hadtest vonul fel itt szemeim előtt a muszka fogadására, vagy talán még nagyobb erők. Az összes utakon, amelyek északnak visznek, hadoszlopok marsolnak, megkezdődött az első felvonás, itt vagyunk a színpadon.

Lázas izgalom szalad végig ereimben. Amit diákfantáziámban oly sokszor rajzoltam meg magamnak, egy hatalmas harctér képe itt fekszik előttem. Mit fognak hozni a következő órák! Az ezred hangulata kitűnő, a fiúknak meglehetős verekedő kedvük van. A szemeikben elszántság csillog, és mohó kíváncsisággal lesnek előre, de ott még semmi különös jele a harcnak. Hátrább egy dombtetőn tüzérségünket látom állni hosszú vonalban, de nem horgonyoztak le, csak várakoznak valamire. „Román tüzérek mentek erre automobilágyúkkal"  − mesélik menet közben a bakák. (Hogy honnan szedték ezt a hírt, ki tudná megmondani.)

Nagy a meleg, és 3 órával a marsolás után jólesik a 20 perces pihenő. Előszedem a körtéket, és hanyatt fekve az árokparton királyi élvezettel majszolgatom őket. Ezek most mindent feledtetnek. Ez a pillanat kellemes, hogy mi jöhet ezután, azt most nem keresem, a töprengés nem segít, lesz ahogy lesz, ez most a legjobb filozófia. Sajnos a lábam ismét feltört. Ez lehangol kissé, de itt nyögdécsel mellettem Hauptmann nevű infanteristánk, és ennek nagyobb baja van. Óriási, mahomed ember, nem találtak rá nadrágot az egész hadtest raktáraiban, és a köpenyét két közönséges köpenyből kellett kiszabni, amellett kövér is, és valami olyan nyavalyája van, mely a gyaloglásnál irtó kínokat okoz. Furcsa, hogy ennek nagyobb baja vigasztal engem hólyagos talpamért, de így van. Mellénk érkeznek pápaszemes orvos urak, egy egész csomó medikussal és szanitéccel, hordágyakkal és kis vöröskeresztes ládákkal. Mit tolakodtok, inkább bújjatok el, szólal meg bennem a bakahumor. A kis ládikókra nem éppen barátságosan nézünk, de úgy tetszik, ők sem miránk.

Bokrokkal szegett úton indulunk tovább. Mindjárt indulás után „Laden" a kommandó. Eddig üres fegyverekkel jártunk. Felettünk repülőink a kék égen, de a motorzúgást túlmorogja az ágyúszó, mely minden kilométer után erősebb lesz. Mikor ismét egy magasabb dombra érünk, a tisztán kéklő nyári égbolton megpillantjuk végre előttünk a srapnelek apró, fehér gomolyait. Mindig újabbak és újabbak pattannak elő az ég kárpitján. Kezdetben fénylő fehérek, aztán szétszállnak lassan és foszlányaik belesimulnak a végtelen kékségbe. Egy falu előtt ismét pihenő. Halljuk, hogy ott már kozákok jártak. Ebédelünk, közben tüzérség vonul el mellettünk az országúton, majd két idegen regiment és egy bosnyák ezred halad tova a tűzvonal felé. Mi még vagy két órát várunk, úgy látszik a tartalékot képezzük ma.

Csendesen heverészünk. Én hasra fekve a sorokat vetem papírra, melyeket holnap folytatni szeretnék. Három-négy kisírt szemű, halálra ijedt rutén parasztasszony jön futólépésben a falu felől, minduntalan visszatekingetve, mintha attól tartanának, hogy az orosz utoléri őket. Őrülteknek tartanók őket, ha nem tudnók, mi folyik ott, ahonnan ily merev, lélektelen nézéssel, ily tágult pupillákkal, ily állatian reszkető orrcimpákkal jönnek elénk az emberek, mint a halálra hajszolt vadak. Mezítláb vannak, minden batyujuk egy kis piszkos keszkenőbe kötve. Rohanva trappolnak el Rudki felé, reánk nem is hederítve, csak mindig a hátuk mögötti utat figyelve. Hozzátartozóik, férjük, gyerekeik vajon hol, merre maradtak?

Előttünk erdő borította domb, azon túl szüntelen dörög az ágyú, s a srapnelfelhőcskék, mint fehér lampionok, sűrűn függnek az erdő lombozata fölött. Az erdőszélen, egészen közel, kigyullad valamitől egy nagy kazal (Megint?), és nagy füsttel-lánggal ég. Még 20 patront kap mindegyikünk, összesen most 140 darabot cipelünk, úgy, hogy még a köpenyzsebbe is jut. Innét már biztosított menetben indulunk el, egy swarm mint Gefedhtspatouill elöl jár. Isten segítsen bennünket! Lassan, csaknem sétálva jutunk előre, minduntalan megállunk. Sebesült, 17-es honvédek jönnek szembe velünk. Gyalogosan ballagnak, egyesével, vagy ketten egymást támogatva. Két felkötött karú egy lábán sebesültet támogat, egy másik bekötött lábú fegyverét használva támaszul biceg előre fanyar képpel. Mind sűrűbben jönnek, mind csapatosabban, s akik könnyen kerültek ki a csávából, ragyogó szemmel, dicsekedve beszélik, hogy megkergették a muszkát. Azok, akiknek sajgóbb a sebük, nem sokat törődnek velünk. Szótlanul, lecsüggedt fejjel, nyögdécselve vonszolják tova magukat.

Egy teljesen elhagyott faluban ismét kb. egy órát pihenünk. A főherceg itt autójával elénk kerül. Az udvarok gyümölcsfái jól megrakva állanak és a pihenőt fel is használjuk egy kis uzsonnára, lévén a baka mindig éhes. (Szerbiában gépfegyvertűzben rázták a szilvát.) Annak a háznak az udvarán, amelyen jómagam szedem az almát, oly kitűnően elrejtett fedezékeket készítettek a mieink, hogy csak akkor veszem észre azokat, amikor az udvarra lépek. Hogy azonban védeni ki fogja ezeket, nem tudom, mert éppoly elhagyatottak, mint az egész falu. A tornácon egy árva kerékpár. Gumija kilyukadt, s így a gazdája megvált tőle. Elindulunk. Egy kis bundás kölyökkutya szegődik hozzánk, melyet tulajdonosa itt hagyott az elnémult faluban, kosztolását rábízva arra, ki az ég madarait táplálja. Egy elhajított csont vagy szalonnabőrke volt talán, ami szívét felénk hajlította, és most nem akar sehogy sem tágítani mellőlünk. Alázatos farkcsóválással felel, ha vissza akarjuk hajtani, sőt egy-egy kisebb ütést sem vesz fel. „Üssétek agyon szegényt, úgyis éhen vész!" − mondja az egyik baka. De kinek volna kedve hozzá. Nekünk csak embert szabad ölni. Egyszer aztán belekeveredik szegény feje a marsoló sorokba, s pár goromba bakanccsal kerül összeütközésbe. Vonítva sántikál hátrább, de pár perc múlva ismét mellettünk lohol, míg egy puskatus kemény ütése végleg ki nem ábrándítja belőlünk. Eredj vissza, mert még meglőnek – tudom, hogy ezt gondolta az, aki az ütést adta.

Alkonyat után érünk a következő faluhoz, ahol nehéz sebesültekkel megrakott parasztszekerekkel találkozunk. Jajgatás, nyögés, nehéz sóhajok, sírva könyörgő férfiszó hangzik felénk a szekerekről, melyek egyikén egy ezredes is fekszik. Sötét este van, mikor kiérünk a faluból, de a hold feljön, s az országúton hosszú fekete tömeget világít meg előttünk. Odaérve kiderül, hogy tüzéreink vesztegelnek ott hosszú sorokban. A lovak lógó fejjel bóbiskolnak az ágyúk előtt, a tüzérek ugyanezt teszik az ágyúkon ülve. Kerékpáron két fiatal lengyel önkéntes jön hozzánk, és németül ezredünk számát kérdezik, azzal megint elkerekeznek.

A tüzéreket elkerülve, századunk parancsot kap, hogy egymagában menjen előre. Egy akácsövény mentén, puha gyepen, csendesen kiballagunk egy országútra, hol hatalmas kőfeszület mellett dús koronájú vén fa emelkedik. A hold már erősen süt, a fa lombja éles árnyékot vet az országút ezüstös porára. Csend… Fülledt csend. Hátul az ezred meg sem mukkan. A beszéd tilos. A fa árnyában hadnagyunk tompított hangon tanácskozik néhány magasabb rangú tiszttel. Előremutogatnak, ahol a fekete szántóföldeken túl egy falu körvonalai rajzolódnak ki a sötét háttérből. Fák árnyában lapuló barna háztetők, itt-ott fehéren kivillanó, holdsütötte falrészek… A falu előtt sűrű bokrok vonala. Szántó-vető ember létemre innét is tudom, hogy fűzfák és fűzbokrok azok, s hogy ott egy pataknak kell folynia. A keresztnél egy patrouillunk várt, kitől megtudjuk, hogy ezen a területen folyt ma a harc, s azt állítják, hogy egy pillanattal érkezésünk előtt kozákokat láttak a faluból kijönni. A hold hol jobban kisüt, hol elhomályosul kissé, és így a fény és árnyék mozgása az előttünk elterülő terepen könnyen megcsalja a szemet.

Egy bakánk egyszer csak megkapja a karomat, és határozottan előremutatva izgatottan suttogja „Ott, ott kozákok". Magyarázza a helyet és nézek is, ahogy csak nézni lehet, azonban semmit sem látok, bár kitűnő szemem van. A szuggeszciónak most könnyen áldozata lehetne az, aki nem ismeri az alkonyi félhomály és holdfény csalóka játékait. Azonban, mint vadászember, nem hagyom magam megtéveszteni. „Semmi sincs ott"  − mondom ki a szentenciát, és most már a baka sem olyan biztos a dologban. Századunk az ezred Vorpostja, azaz azt elölről biztosítja, illetve annak előrehaladását az előterep átkutatásával segíti. Hadnagyunk most ezt a parancsot adja ki „Első svarm mint Vorpatrouill előre". Tehát a mi kis csapatunknak kell a század előtt ugyanazt a feladatot teljesíteni, mint századunknak az ezred előtt. Erre jön a másik kommandó, „Első Gefechtspatrouill mint Spitze előre". Ez a halk kommandó nekem szól, az első Gefechtspatrouill parancsnokának.

Az ördögbe is, gondolom egy kissé kelletlenül, „éppen nekem kellett kihúzni a lutrit". „Jöjjön, öreg cimbora", mondom Kovácsnak, akit a sors úgy látszik, minden nehéz pillanatban mellém rendelt, fegyvereinket lövésre készen tartva megindulunk az árnyékból a holdsütötte országútra, és azon előre a falu felé, Kovács az országút bal, én a jobb oldalán. Mögöttünk vagy 25-30 lépésre jön a swarmunk (raj), a mögött hátrább a századunk, és még jóval a mögött az ezred többi századai, még mindig négyes sorban. Azonban nagy bámulatomra az ezredparancsnok őrnagy úr (a nevét mi, bakák bizony nem is tudjuk) közvetlen Kovács és énmögöttem csatlakozik, és még a bennünket követő rajnál is előrébb jár. Még az adjutánsát is valahol hátrább hagyta. Mi lesz, ha most egy sortüzet kapunk onnét, és az ezredes úr elnyúlik itt a porban, magára hagyván az ezredét, villan meg fejemben. Szép a bátorság, de az okosság itt mást parancsolna, de nincs se időm, se kedvem most ezzel törődni. Sok függ a kettőnk jó szemétől, meresztem is előre, hogy áthatoljak vele a homályon és élesebben lássam az elmosódó vonalakat, úgyannyira, hogy néha káprázni kezd, csillagok ugrálnak előttem, s le kell hunynom őket, hogy megint rendesen lássak.

Óvatosan lopózunk előre, görcsösen markolva a fegyvert. A puha porban lépéseinknek nincs zaja, úgy járunk, mint az árnyék. Halotti a csönd, még a szellő se lebben a holt levegőben, csak a szívemet hallom kalapálni a zubbonyom alatt. Szemem, fülem, minden idegem lázas feszültségben. Talán 1-2 km-t tehettünk meg, de lehet, hogy csak pár lépést, ki tudná most az utat, időt számon tartani. Egyszerre, mintha halk korgást hallanék. Kovács is megáll egy pillanatra, és mögöttünk a többiek szintén. Most semmi zaj. Megindulok megint, de pár lépés után most már egészen tisztán kiveszem az előbbi hangot. Hortyogás. Ejnye, hát valakinek kedve és mersze lenne itt a két tűz közt nyugodtan aludni? Kicsit bosszant, hogy egy álmos ember így magára vonta figyelmünket. Az ezredparancsnok úr is halk hangon megkérdi, észrevéve megtorpanásunkat: „Mi az?"„Valaki horkol" − felelem. „Csak előre" − mondja.

Most már kíváncsian megyek tovább, s hamarosan ráakadok emberemre, az országút jobb oldali árkában. De nem horkol szegény, hanem hörög, vérében fetrengve és talán már nem sokáig. Egy orosz közlegény, az első muszka. Sápadt, véres arcába belevilágít a hold, úgyhogy nem feledem el egyhamar ezt a képet. „Orosz sebesült" − jelentem hátra halkan. „Tovább"  − hangzik rögtön a válasz. A jobb felőli árkot valószínűleg fedezékül használta az orosz, mert odább minden lépésnél egy-egy súlyos sebesültre vagy halottra bukkanunk. A legtöbb mozdulatlanul hever, kinyúlva vagy groteszkül, különös összegörnyedésben, néhány még meg-megvonaglik egyszer-egyszer, de mind lehunyt szemmel, teljesen önkívületi állapotban. Csúnya munkát végeztek itt a mieink. Egy szuronyharc eredménye ez, vagy gépfegyverünk kaszált itt, avagy srapneljeink dolgoztak-e ilyen pontosan, nem tudom, még tanoncok vagyunk a háború mesterségében. Nem is érünk rá sokat vizsgálódni, ezeket is csak előhaladás közben, úgyszólván fél szemmel látjuk, mert fő figyelmünk előre irányul.

A muszkák közt azonban itt egy csukaszürke is fekszik, hanyatt dőlve és köpenye sarkával letakart arccal. Nem tudom megállni, hogy szuronyommal félre ne hajtsam a köpenyt, és egy magyar fiú megdermedt vonásaira esik pillantásom. „Az első magyar" − sóhajtom. Nincs magában. Még néhány honvéd fekszik ott az oroszok közé keveredve és immár örökre megbékülve velük. Az országúton és az árokparton tömérdek elszórt orosz muníció. Fegyverek, ruhadarabok és egyéb felszerelési tárgyak. A muszka ugyancsak rohanva hátrált itt, a jelekből ítélve. Egy, a porban heverő fejszébe botlik lábam. Kézi harcban nem is utolsó fegyver, fordul meg a fejemben, és az övszíjamba dugom. Közel járunk már a faluhoz. A szélső ház fehér fala egyenesen felénk néz sötét ablakaival. Remélem, nem fog onnan gépfegyver fogadni. Jobbra valami furcsa sötét tömeg látszik összeolvadva a szántóföld rögeivel. Jelentem az ezredes úrnak és letérek az országútról, hogy azt közelebbről megnézzem. 25-30 lépés után látom, hogy valami trágyakupac, és éppen visszafordulok, amikor a falunak már közeli kijárata felől fahídon átdübörgő lovasság szapora patkócsattogásai peregnek bele a mély csöndbe. Mát át is keltek, mire ennek tudatára ébredek, és frissen kocognak felénk az országúton. „Lovasság" − kiáltom halkan hátra. Az útról ugyanakkor az ezredes úr fojtott „Nieder"   kommandóját hallom. A század az országút porában hasalva vár, jómagam pedig a szántás egyik barázdájában nyúlok végig. Nagyon szeretnék vagy egy méterrel mélyebben lenni, mert biztosra veszem, hogy a közeledők kozákok, és hogy tüzelésre kerül sor, márpedig a lovasok most már nem az országúton járnak, hanem arról lekanyarodva a szántáson vágnak keresztül, pontosan előttem vagy 30 lépéssel, és ha századom mögöttem ebben az irányban tüzelni kezd, egy alacsonyan járó golyót könnyen kifoghatok. Azonban ők még kevesebbet látnak, mint én, és bizonyára éppoly lélegzetfojtva lesik, hogy a hold egy csöppet jobban kisüssön.

A földön hasalva elég jól látom a közeledők tömegét a világosabb égre rajzolódni, és annyit már kiveszek, hogy egy erősebb lovaspatrull az, és hogy magasabb lovakon ülnek, mint az ismert kis kozáklovak. De hát az orosznak is vannak magasabb lovai. Egy villamos zseblámpa után sóhajtok. Milyen gyönyörű célt tudnék vele adni a századnak. A csapat egyenesen felém tart, már azt hiszem, arra kerül a sor, hogy-hogy, de mire is kerülhet sor. Villámgyorsan cikázik át mindenféle a fejemen. Meghaltoljam őket? Lőjek rájuk? Hagyjam őket elmenni fölöttem, hogy a századnál annál illendőbb fogadásban részesüljenek? A dilemmából nem tudom, hogy kerültem volna ki, de nem jut a dolog ennyire. Már látom a sötétlő tömeg egyes részeit is, az ég hátterén egymás mellett le-felugráló fejeket, az első lovak fel-felhúzott fejét, lobogó sörényét, hegyezett füleit, és úgy tetszik, mintha a mieinkre hasonlítanának. Pár szót hallok. Számat kitátva fülelek, és mintha azt hallanám a fegyverek csörgése s a nyergek nyikorgása közt: „Csak semmivel sem törődni!". A szók annyira illenek az adott helyzethez, hogy el kell hinnem, hogy jól hallottam. Tehát huszárok és nem kozákok. Alig ocsúdok fel, már el is tűntek éppen olyan gyorsan, mint ahogy jöttek.

Az ideges feszültség egyszerre feloldódik bennünk, az országútra visszatérőben hallom ismét a halk parancsot: „Tovább". „A mieink voltak?"  − mondja félig kérdő hangon ezredparancsnokunk. Ebben ugyan még mindig nem vagyok egészen biztos, de mert katonáéknál az embernek mindig biztosnak muszáj lenni a dolgában, a leghatározottabb határozottsággal vágom rá, hogy „Igen". Az első házhoz érünk. Udvarán összevisszaságban egy csomó halott hever, az árokban szintén halottak tömege, és kihalt az egész falu. Sehol egy élőlény, sehol egy moccanás, egy mukkanás. Soha ilyen néma, ilyen mesebeli elátkozott falut még nem láttam. Még a kutyák is megszöktek innen, és mintha még az útszél sem fű, sem fa sövényei is megdermedtek volna, még a levelük sem mozdul. Csipkerózsika várában lehetett ilyen tökéletes csend és mozdulatlanság.

Hadnagyunk, aki most az első rajjal közvetlen mögöttem jön (Őrnagy úr még elmaradt valahol) így szól: „Jobbra". Betérek Kováccsal a jobb oldali utcába. Ki kell lépni az árnyékból, mert ez az utca teljes holdfényben ragyog. Csaknem nappali világításban megyünk tovább. Nem éppen kellemes az a tudat, hogy a muszka jó messziről megláthat bennünket, míg jómagunknak fogalmunk sincs róla, hogy ő merre rejtőzik. Lehet 1-2 kilométerre, de lehetne előttünk 15 lépésre is. Még fokozottabb óvatossággal haladunk, mert az utca keskeny dűlőúttá szűkül össze, mely kivezet a földekre. Balra előttünk sűrű sövény, jobbra pedig egy gyümölcsös erdőszerű sűrű fái meglehetős bizalmatlansággal töltenek el. Amint a sövényhez érünk, egyszerre olyan óriási horkanás riad bele a süket csöndbe, hogy Kováccsal együtt, mintegy villamos ütésre kapjuk arra a fegyvert. Egy coca vágtat tova rémült röffenésekkel, mely a sövény alatt nem vette észre zajtalan közeledésünket, és talán még jobban megijedt, mint mi. „A fene essék a dögbe" − mondja Kovács, és mosolyognom kell a helyzet komikumán, dacára annak, hogy az egy pillanat múlva tragikusra is fordulhat. Kint vagyunk a szélső háznál. Innét fűvel benőtt csapássá válik a ritkán használt dűlőút, melyen két keréknyom mély barázdát húzott.

A század megáll egy percre, szakaszparancsnokunk, Kovács hadnagy még egy embert ad mellém s megbíz, hogy mint Spitze vagy 200 méterre előre menjünk és további parancsig ott állva maradva, a századot minden elölről jövő meglepetés ellen biztosítsuk. Alig indulok meg, két emberemmel közvetlen előttünk, az út közepén valami mozgó, hentergő dolgot veszünk észre. Egy muszka hever ott hanyatt fekve, magával tehetetlenül. Egyik lába kinyújtva, a másikkal szünet nélkül kapálózik, közben orosz szavakat hadarva. Jelentésünkre hadnagyunk oda jön a többiekkel, és szakszerűen magyarázni kezdi, hogy az előttünk heverő „példány" a kozákok rendjébe tartozik. Felismerhető erről a nagy, fehéres tarisznyáról, amely itt hever mellette. A szerencsétlen félig-meddig öntudatánál lehet, mert amint hallja, hogy többször emlegetik a kozák szót, ő maga is megismétli azt párszor, más orosz szavakkal keverve, melyekből természetesen egyet sem értünk. Bakáink kérdéseket intéznek hozzá magyarul, abban a szent hitben, hogy magyarul mindenki tud a világon, és a kozák mond is reá megint valamit, de bizony lehet, hogy egy orosz sem értené meg, mert félig lehunyt szemmel, önkívületben beszél, lábával folyton tovább is rúgkapálózva. (Hogy mi lett a haldokló muszkával, nem tudom. Másnap valamelyik baka beszélte, hogy hadnagyunk keresztülszúratta, amit a többiek igen természetesnek találtak.)

200 méterrel odébb megállunk. Balra keskeny parasztföldek terülnek el, csalamádé, kukorica, kender, melyeken nemigen lehet keresztüllátni, azért két emberemet balra állítom fel, magam kint maradok az úton, melytől jobbra nagyobb burgonyaföld húzódik, belenyúlva a sötét terepbe. Előttünk a vidék síknak látszik, egészen látóhatárig, melyet egy kb. 2-3 kilométerre levő erdő zár el. Úgy tetszik, mintha az erdő jobb felől közelebb kanyarodna hozzánk, de ez optikai csalódás is lehet. A hold tisztán süt, de a távolban elmosódik a tárgyak körvonala. Azt jól látom, hogy az erdő sarka kissé balra, csaknem egyenesen előttünk van, és mintha ott mellette valami házcsoport is lenne, vagy néhány kazal. A hátunk mögött a faluba bevonuló ezred némi zajt csinál, de ez hamarosan elül, s ismét csend telepedik a tájra. De ez már nem az előbbi abszolút csend. Valami susogás van a levegőben, valami távolról jövő kivehetetlen zaj, mely arra készteti az embert, hogy mind jobban füleljen. Végre, mikor a szellő kissé feltámad és ez a különös zaj parányit erősbödik, rájövök, hogy csak a kukorica levelei köszörülődnek, csókolóznak a langyos esti szélben. Lovagló helyzetben üldögélek a dűlőúton, két lábammal a mély kerékcsapában, hű. Mannlicheremet ölelgetve, majd meg állva figyelek előre, míg meg nem unom.

Csendesen átsétálok két emberemhez is, hogy nem alusznak-e, mert az órák múlnak, és jól benne vagyunk már az éjszakában. Visszatérek aztán s bakterkodom tovább. Jobbról már rég figyelek egy sötétebb tömeget. Izgat, mert fogalmam sincs róla, hogy mi az, s hogy egészen előttem van-e, vagy odébb akár egy fél kilométerre. Elszánom magam és nekiindulok szép csendesen. Nem kell messze mennem, és már szétoszlik a kép. Csak a holdfény játszik az árnnyal. Annyit értem el, hogy egy lónerföldön sétálva keresztül a dús éjjeli harmat lemosta bakancsom porát. Az erdő felől hosszan elnyúló lónyerítés hangzik, de jó messziről, azt hiszem ez már orosz lónyelven volt mondva. Néha kezd elfogni az unalom, majd meg minden idegemet megfeszítve figyelek, mert valami határozatlan hang jut el hozzám, és hol suttogást, hol csendes lépések zaját, hol meg fegyverzörejt vélek hallani. Könnyen hallucinálhat az ember ilyen körülmények közt, de mert ezt jól tudom, nem hiszek egykönnyen a fülemnek. Ilyenformán azt se tudom, hallok e tényleg valamit vagy csak képzelődöm.

Egyszerre azonban összerezzenek. Ez már valóban nem a képzelet játéka. Hosszú, fájdalommal telt jajszó veri fel az éj csendjét. Balról, kissé mögöttünk kél a jaj, és most megismétlődik. „Szanitécek" − hallom ugyanazt a hangot: „Vizet!" − hangzik egy tikkadt torokból. És mintha ennek az egynek a szava felkeltené a többieket, megszólal egy másik, azután a harmadik, negyedik, tizedik, úgy, hogy megremeg bennem valami és összeszorulni érzem a szívemet. A hűs éjjeli levegőben az eddig eszméletlenül heverő sebesültek egy része magához tért, és a csatatér megszólal, nyög és sír, könyörög, imádkozik és átkozódik egyszerre.

Megdöbbenve jut eszembe a Sasfiók egy jelenete, melyet Budapesten láttam, és amelyben hajszálnyi hűséggel ezeket a hangokat hallottam. Akkor a jelenetet költői túlzásnak tartottam, és íme, itt az élet tárja elém szakasztott mását annak. Az eleinte bágyadt hangok lassan megerősödnek, mintha erőt nyernének egymástól. Feltámad az imént még halott mező, és szünet nélkül hangzik közel-távol a rettenetes kórus. Egy utolsó, kétségbeesett erőlködés sír az egyik hangjából, energikus és kitartóan követelőző a másik, pogányul szitkozódó a harmadik. Már ismerem, melyik merre fekszik, s észreveszem, ha egyik-másik elhallgat. Mert lassan bár, de fogynak a hangok. Egyik-másik tán örökre elnémul. A szanitécek is elvittek egypárat, de sokan órákon át meg-megújuló erővel, sőt némelyik csaknem szakadatlan kitartással sír és könyörög, úgy, hogy az ember idegeinek már elviselhetetlen. Átkozom a szanitécek lassúságát, akik órák óta nem képesek segítséget nyújtani, és arra gondolok önkéntelenül, vajon ezek a szerencsétlenek fogják-e még valaha éltetni a háborút? Végre megérkezik leváltásunkra három ember.

Hátramegyünk a századhoz, mely a falu előtt egy kb. méternyi mély árkot ásott a homokos földben, és a padkaformára ásott árokban leülve aludni próbálok. Félig-meddig már sikerült volna – bár az éjjel hideg −, de csakhamar valamennyiünket felráznak azzal, hogy itt a konyha a vacsorával. Pár száz lépésre kell érte mennünk, és párolgó bablevessel a csajkában térünk vissza. A manipuláns őrmester úr ugyancsak be van gyulladva a konyhánál, folyton csendre int és kapkod, mint Bernát a mennykőhöz. Nem győzi hangoztatni, hogy siessünk, mert siessünk, mert ő nem ér rá. (Később is sokszor „nem ért rá" vacsorát adni.) A meleg leves jólesett. Utána boldogan szunyókálok egyet, de úgy tetszik, alig aludtam, már ismét felköltenek. Vissza kell mennem két emberemmel előbbi helyünkre, leváltani az ott levőket. A helyzet nem változott, de lassan pirkad, és szemünk előtt a sötét függöny kezd felgördülni, amit nem csekély kíváncsisággal várunk. A bizonytalanságból nemsokára bizonyosság lesz. Bíró önkéntestársam egy raj erősségű patrouille-val bizonyos a feladattal megbízva, de más irányítással. Mind jobban látjuk az erdőt, úgyhogy magunkat is jobban takarni kell. Én is a kukoricásba húzódom. Kivesszük már, hogy az erdő sarkánál egy ház van, és azon innen egy szalmakazal. Mellette ferdén a földbe szúrt hosszú pikán egy kozáksipka lóg, jelezve, hogy tegnap addig kergették a mieink a muszkát. A túlsó oldalról tán ugyanily távolságból ők is látják a pikát, mely csúfondárosan rajzolódik az ég világos hátterére, a magyar huszár rendíthetetlen tréfás kedvéről tanúskodva. Nemsokára mindhármunkat visszahívnak. Már oly világos van, hogy az utat helyenként kúszva kell megtennünk. Ledőlök a fedezék homokos földjére, és mint a legpompásabb ágyban, alszom vagy egy óra hosszat.