1914. szeptember 9.

A komárnói ütközet napja. Talán legválságosabb napja életemnek. Ágyúdörgésre rezzenek föl. Fényes reggel van, a világosság szinte égeti az álmosságomat. Talán 4-5 óra lehet. Az előttünk fekvő terepet tisztán látjuk egészen az erdőig. Teljesen kihalt az, és igen békésen néz ki. Néhány bakánk telt vizeskulaccsal tér vissza a faluból, ez eszembe juttatja, hogy szomjas vagyok, s visszalopózom az első házig. Itt már egy csomó baka szorgalmasan meregeti a gémeskút vödrét és töltögeti a kulacsokat. Egy galambősz rutén paraszt, aki az elmúlt éjjelt bizonyára imádkozva töltötte valahol padláson vagy pincében, most elő mert bújni és iparkodik a kedvünkben járni. Esküdözik, hogy a vize jó, és az udvar rogyásig megrakott almafáit meg-megrázva, hibátlan példányokat keresgél számunkra a földön. A bakának azonban nem kell az ilyesmit kínálni, anélkül is megtölti mindegyik a zsebeit. Jómagam nemkülönben. Még a kenyérzsákomba is annyit tömök, amennyi csak belefér a sok patron mellé. Pár garast adok értök az öregnek, amit a bajtársak szemmel láthatólag rosszallnak. A tekintetük azt látszik mondani: micsoda új divat ez, fizetni? Mert biz ők a magyaron kívül mindenféle nációt ellenségnek tekintenek, ezeket a rusznyákokat meg elsősorban. (Azok is voltak a legtöbben, mint később sokszor bebizonyult.)

Visszatérve a fedezékbe, fejedelmi élvezettel kebelezek be néhány piros almát, de nem sokáig lakmározhatok ily zavartalanul. Az ágyúk folyton szólnak, de valahol távolabb, s felénk eddig nem járt az orosz srapnelja és gránátja. Most figyelmeztetnek, hogy saját tüzérségünk lőni fog. Ágyúink a szélső udvar gyümölcsfái alatt rejtőznek, egészen közel, sőt kellemetlen közel a hátunk mögött. Óriási bődüléssel dörren el szabályos egymásutánban vagy négy ágyúnk, úgyhogy azt hisszük, az ég szakadt ránk. Se idegeink, se dobhártyánk nem lévén berendezve ilyen koncertre, nem csoda, ha egypár regrutát, sőt öreg bakát is kicsit sápadtnak látok. A második sortűz azonban már nem okoz olyan megrökönyödést.

A muszka rögtön keresni kezdi ágyúinkat és egészen jól tapogatózik, mert az első srapneljei pontosan mifölöttünk zúgnak el, azonban messzebb, hátul robbannak. Egynéhány másik pedig előttünk félbalra csap le, csak úgy porzik ott a szántás. Ezt sem vaktában lőtték. Éppen egy századunktól kiküldött patrouill jár ott (a zügsführer vezetésével), kiket az orosz nyilván észrevett. A robbanásokra a fiúk nyakuk közé szedik lábukat, és jobbra egy kis dombhajlásba futnak le, mely jobban rejti őket, de továbbmennek előre, nem sebesült meg egyikük sem. Az erdő átkutatására kaptak parancsot, de ezt huszáraink nyilván elvégezték már, és üresnek találták. Különben az a fiatal tüzértiszt, aki a faluból jövet most üget el fedezékünk vonala mellett, aligha tartana oly nyugodt biztonsággal az erdő felé. Csodálkozó képpel kérdezi, hogy miért nem megyünk előre. Nincs rá parancs, feleljük. A fejét csóválja. Lehet, hogy a katonai gépezet valamelyik kereke nem egészen kifogástalanul működik, és már előrébb kellene járnunk, valahol kényelmetlenebb helyeken. Ráérünk még.

Homokzsöllyémben egészen jól érzem magamat, és elég nyugodt megfigyeléseket tehetek. Igyekszem kitanulni a srapnel hangját. Erről még Golubícnin beszélt egy öreg bakánk, aki Sabác alatt esett át a tűzkeresztségen. Ha jó fedezéke van az embernek, nem is látszik olyan veszedelmesnek, mint hittük. Jó előre lehet hallani, amint sípolva közeledik, és egészen nyugodtan lesheti az ember a hangját. Ha egyenletes, erőteljes zúgással jön, biztos, hogy fölöttünk süvít el és nem veszélyes reánk. Ez olyannyira érezhető a hangból, hogy egy idő múlva nem is búvok le a fedezékbe, ha így hallom szólni. De kapunk egynéhány gonoszabb löveget is. Ezek erőtlenebb, határozatlanabb búgással jönnek, és elénk érve egyszer csak elkezdenek csuklani, gurgulázni, korrogni, mint egy kotlóstyúk. Ezekre a vészjósló kluk, kluk-kluk hangokra már lekapjuk a fejünket, és igyekszünk az árok fenekén olyan kicsivé lapulni, amilyenné csak képesek vagyunk. Mikor végre elrobban fölöttünk a löveg, nem kis megkönnyebbüléssel dugjuk ki a fejünket, de biz néha abban a szempillantásban ismét le kell azt kapnunk, mert máris jön a másik halálmadár.

Általában a srapnelt elég jól ki lehet „tempózni" (akár diákkorunkban a labdát), ha mindig jól résen van az ember s nem veszti el a hidegvérét, és van hova rejteni az irháját. Van azonban sok bakánk, akinek nem kenyere a megfigyelés. Ezek rendületlenül lent hasalnak az árok fenekén, akárhogy szól is a srapnel, úgy okoskodva, hogy ami biztos, az biztos, és a kapanyél is elsülhet, hát még egy felénk száguldó ágyúgolyó. Sohasem láttam azt a sokat emlegetett struccszokást – a homokba rejtett fejet – szó szerintibb módon illusztrálva, mint ezeknél. Van, amelyik még moccanni sem mer, fekszik, mint egy hulla. Néhány restelli egy kicsit a dolgot, és igyekszik egy-egy szélcsendesebb pillanatban kikukkantani az árokból, de nagyon szorongó képpel és csak nagyon vigyázva. Ha „A"-t kérdek tőlük, „B"-t felelnek, és ha az ismert visító hangot meghallják, úgy tűnnek el, mint a villámgyors ürge a lyukban.

Kíváncsi voltam magamra, hogy állom ki a vizsgát, s most megelégedéssel állapítom meg, hogy a flegmámat eddig sikerült tökéletesen megőriznem. Az előbb látott tüzértisztecske ugyanazzal a nyugodt arccal és nyugodt ügetéssel, mint az előbb, rövid idő múlva visszatér. „Még mindig nem indultok?" − kérdi hadnagyunkat. Olyasmit értek, hogy a 32. ezredet várjuk, melynek bal szárnyunkhoz kell felfejlődni. Közben sebesültvivőink még mindig az egész éjjelt átkínlódott sebesültek hátraszállításával vesződnek, akik ugyan eddig el nem késtek vele. Ha egy-egy srapnel jön, ugyancsak igyekeznek a hordággyal, behúzva nyakukat vállaik közé.

Reggel 7 óra tájban egy patrouillunk azzal a jelentéssel tér vissza, hogy az erdő túlsó feléhez orosz gyalogság közeledik. Úgy látszik, a 32. ezred (különben csak úgy hívtuk őket: „a csibészek") szintén elfoglalta helyét, mert elhangzik a kommandó: „Előre!". Csatárláncban indulunk meg az erdő felé. Tőlünk jobbra csatlakoznak századunkhoz a többi századok, mi az ezrednek bal szárnyát képezzük. Tőlünk balra egyelőre senki. Az ágyúszó nem szünetel, de a srapnelek most szerencsénkre másfelé járnak. Nyugodtan ballagva elérjük Bíró önkéntestársam földön hasaló csapatát, kik csatlakoznak hozzánk. Előttünk az erdő. Ez is az oroszhoz szít, mert a szélén olyan élősövényszerű sűrű bozót állja utunkat, hogy a továbbjutás csak a csatárlánc meglehetős megzavarásával lehetséges. Csak egyes szűk nyílásokon tudunk bebújni, 8-10 ember libasorban egymás után. Tegnap talált orosz fejszémnek igen jó hasznát veszem. Vele török utat magamnak egy csomó kökénybokron keresztül. Bent már könnyebb a járás. Az erdő itt egész keskeny sávot képez, hamar átjutunk a túlsó felére, különösen a mi szélső bal szárnyon haladó rajunk, mely az erdőnek bal sarkán átvágva, egy erdei útra ér ki. Az út túlsó felén már egy 5-6 házból álló falucska fonott sövénykerítései húzódnak, valamivel hátrább pedig a fedezékünkből már reggel látott kazlak állnak, mellettük a földbe szúrt pika. A kazal körül pár halott kozák nyújtózik.

A falu teljesen elhagyatott. Előremegyünk a szélső házig, ahonnan már szabad kilátás nyílik előre. Egy hatalmas lejtő kezdődik itt. Messze ellátni a dombos táj fölött, de a várt közeledő orosz rajvonalat sehol sem látjuk. Megállunk, lehasalunk. Az első raj Vagyóczki szakaszvezető parancsnoksága alatt képezi a 13. század, tehát egyúttal az ezred szélső bal szárnyát. Ez a legszélső ház udvarától balra húzódó kukoricásba jutott. Mellette fekszik a mi rajunk a szélső háznak csak egynéhány fával szegett udvarán. A ház túlsó felén kell lenni a többieknek, kiket ismét nem látunk. Ezredünktől jobbra a bosnyák „sógorok", balra a „csibészezred" (32.) és ezen túl a 44. kaposvári „rossebezred" áll. Erről csak úgy fél füllel hallunk valamit, tudni csupán annyit tudunk, hogy a harminckettesek bal oldalon elfoglalták helyüket, mert ezt szomszédjuk, a mi első rajunk jelenti.

Az én rajomnak kitűnő helyet juttatott a véletlen. Az udvar felét tudniillik egy kis tó foglalja el, mely a nyári melegben úgy kiszáradt, hogy a víz szintje jó méterrel mélyebbre süllyedt, mint az udvar felszíne, és csak a fenekén maradt egy kis pocsolya. A kiszáradt mély tómeder pompás természetes fedezéket szolgáltat, sőt a tavacskát környező fák kimosott gyökerei alatt egész üregecskék vannak, hova az ember – ha már a struccmódszerre valóban szükség van – a fejét elhelyezheti, fölötte a fagyökerek tartanak vagy kétaraszos földréteget. Elölről ez igen jó védelmet ad, baj pedig csak onnan jöhet. Csupán akkor nem használna semmit mindez, ha hátunk mögé csapna le vagy 20 méteren belül egy gránát, egy messzebb esőtől már ismét a mögöttünk emelkedő szomszéd ház védene meg. A tó partján pár gyümölcsfa és bokrok. Felkönyökölve a partra, ezek alatt kilátunk – akár egy páholyból – a mai csatatérre (Horozsanna-Vielka). Pár bokor és egy szénaboglya van előttem, s ezek miatt nem sokat látok, jóllehet nagyon fúrja az oldalamat, hogy mi történik ott elöl. A lázas nyugtalanság nem hagy nyugton. Végül is felkapaszkodom a partra, és hason csúszva a boglya mögé mászom. Onnan óvatosan előredugom a fejemet, mert a muszka hollétéről még semmit sem tudunk, és ismét nem látok semmit. Illetve gyönyörűen látom az alattunk elterülő egész hatalmas völgyteknőt, mely tőlünk egyenletesen ereszkedik alá vagy 3-4 kilométernyi darabon, és lent a fenekén egy házcsoport, falu vagy major látszik, egy csomó fa között.

Addig egészen szabad a kilátás, mert csupa szántóföld terül el előttünk, erdő csak jobb felől látható, hol a hátunk mögötti erdőnek folytatása húzódik tova. Ott rejtőznek valahol a bosnyák sógorok. Balra és előttünk, a völgyelés túlsó oldalán, ahol már ismét emelkedik a terep, csupa szántóföld, zöld és barna szalagok és kockák váltakoznak, és enyhe hullámzással mennek át a látóhatár apró dombjaiba, itt-ott egy-egy liget által megszakítva. Félbalra lent szintén egy major látszik, és a dombhajlásokban is több helyen falvak húzódnak meg, mert itt is, ott is kikandikál egy-egy facsoport közül néhány kémény és barna szalmatető. Ott lent a völgyelés fenekén, vagy azon túl valahol bújt meg az orosz, de látni mit sem lehet. A vidék teljesen kihalt és mozdulatlan. Végigkutatom szememmel az egész tájat, de sehol a legparányibb mozgást nem vagyok képes felfedezni. Csak a szálló felhők árnya sétál át egy-egy domboldalról a másikra, és szanaszéjjel a srapneljeink füstpamatkái pattannak elő a hallgató földek felett, velünk egy magasságban a kék levegőben vagy alantabb a házak fölött. És onnan is szorgalmasan felel a muszka, de sejtelmem sincs, hogy hol bújhatnak meg ágyúi.

A dolog szinte unalmas lenne, ha nem várná az ember oly feszülten ennek a néma képnek megmozdulását, aminek előbb-utóbb be kell következnie. Felállok a boglya mögött, és beledűlve a szénába, kinyújtott nyakkal jobbra-balra kémlelődöm, de nem több eredménnyel, mint az előbb. A szemem pár kilométernyi távolságban keres látnivalót, és mindenhova nézek, csak éppen közvetlen magam elé nem. Egyszer azonban véletlenül lepillantok a boglya túlsó oldalára, és ugyancsak nagyot dobban a szívem. Egy méternyire a lábam előtt felénk irányított orosz fegyver csöve csillog, és az agyát egy durva kéz markolja. A másik percben már az villan meg a fejemben, miért nem lő hát ez a fickó, ha ilyen harcra készen fekszik. Ha megmozdulna a fegyvercső, mely most nincs lövésre emelve, hanem egészen a földön fekszik, egy lépéssel visszateperhetném a földbe. Azzal ösztönszerűleg tisztában vagyok, hogy a muszka csak egyedül van, azért most már nyugodtabban nyújtom előrébb nyakamat. Egy kinyújtott kar következik, azután egy szőke hajzat, az arc földre borulva, odébb a sapka, majd szanaszét szórva mindenféle fölszerelés, szíjak, zacskók, kézi ásó stb.

Ez a muszka már nem veszedelmes. Még a tegnap esti járőrharcok áldozata lehet, mert nem messze innét fekszenek az elesett kozákok is. Borzongás fut át rajtam, tudatára ébredek annak, hogy már jó ideje egy hulla társaságában vagyok, de ez hamar elmúlik s már csak egy dolog érdekel, az orosz ásója, a spátni. Annyit tudok, hogy a modern háború állítólag jórészben árkokban folyik. Már tegnap este is árkokban éjjeleztünk, s reggel ott kerültük el az orosznak néhány veszedelmes srapneljét. Mindazáltal egész rajunkban két, mondd kettő embernek van csak ásója. Hogy ez kinek a hibája, nem tudom, de bátran fel lehetne kötni az illető generális urat. Csákány, amit sohasem használtunk több volt, mint ásó. Minden baka tehát egy spátnira lesett, s íme most itt csillog egy a szemem előtt gazdátlanul. Ez fölért egy főnyereménnyel. (Különösek a véletlen útjai. Ennek a spátnis orosznak pont itt kellett elesnie, a mi rajunknak pont itt kellett állást foglalnia, és pont nekem kellett eszembe ötleni annak, hogy a boglya mögé kússzak, hogy így az ásó tulajdonomba kerüljön, amely egy óra múlva egy golyót hárított el felőlem.)

Négykézláb megyek el érte, és roppant megelégedéssel csípem el a fényes hadizsákmányt. Mosolyogva mutatom hátra, és a bakapajtások irigykedő fejcsóválással meresztik rá szemüket. Egy élelmesebb rögtön azt kérdi, hogy van-e ott még valami. Egy csomó szíj, felelem. Egyszerre hat is kéri, hogy neki éppen arra lenne szüksége. Hátrahajítom szegény muszka hagyatékát, sapkarózsáját és letépett vállparoliját pedig − melyet talán a mi huszáraink szedtek le róla, hogy aztán mégis itt hagyják − zsebembe teszem. (Később tudtam meg, hogy a vállparolira pingált olajfestékes szám egy kijevi lövészezredé volt.)

A srapnelek eközben szakadatlanul sípolnak és már közelebb járnak hozzánk. Jobbra-balra és mögöttünk robbannak, úgyhogy tanácsosabbnak látom ismét visszatérni a tómeder biztosabb védőfala mögé, úgysem látok semmit. Itt is jól le kell húzni néha a fülünket, mert néhány srapnel nagyon közel szórja golyóinak záporát. Eddig azonban nem történt semmi baj. Saját tüzérségünk eközben közelebb jön mögénk, és valahol az erdőben áll fel, mert egyszer csak ismét rángatózni kezdenek dobhártyáink, és hátunk mögül sivítva száguldanak tova az ágyúlövedékek a muszka felé. Ez igen kellemes érzés, az embert határozott megnyugvás tölti el arra a tudatra, hogy ilyen erős szavú, vaskezű bajtárs áll a háta mögött. Nagyon szívesen hallgatjuk és a természetes fedezék földfala mögül ki-kikukkantva lessük a hatást. Az orosz sem hagyja magát, s néha olyan csomó srapnel és gránát zúg felénk, hogy ugyancsak drukkolunk. Öt-tíz percig még lélegzeni is alig merünk, s szó sem lehet róla, hogy felálljunk. A puha, iszapos partban mély nyomot hagy a térdünk, sőt némelyeknek odébb a sárba kell beletérdelniük. Nem irigyeljük azokat, akik tőlünk jobbra-balra minden fedezék nélkül állják ezt a táncot.

Aztán egyik kicsit szűnik orosz részről az ágyúk erőfeszítése, de a mieink annál dühösebben dolgoznak. A perc nagyszerű szépsége magával ragad. Nem tudom megállni, hogy állandóan előre ne figyeljek. Minden lövegünknek jól látom odalent a robbanását, a házak fölött fel-fellobbanó füstfellegeket. Azután gránátokkal kezdi tüzérségünk az oroszt traktálni. A völgyelés fenekén levő házaktól balra valami tisztás van, oda vág le egymás után egypár gránátunk, és mintha óriási szökőkutak törnének elő a föld méhéből, egyenes, vastag sugárban szökik fel az ég felé a barázdák sötétbarna, sűrű vére, hogy aztán visszazuhanva még nagyobb porfelhőt kavarjon fel úgy, hogy néha az egész képet elfödi a lassan leszálló porfelhő. Lázas izgalom vesz erőt rajtam, s egyszerre csak azon veszem észre magamat, hogy megint ott vagyok a fedezéken kívül a szénaboglya mögött, ahonnan ezt a remek színjátékot egész szépségében élvezhetem. Mohó szemmel lesek előre. Odalent még mindig az előbbi mozdulatlanság, csak a gránátok gejzírjei táncolnak. Egyszerre azonban azok mögül őrülten vágtató lovas szökik elő, és egyenes vonalban egy terebélyes vén fa felé tart, mely egymagában áll odalent a szántóföld közepén. Valami küldött lehet, valószínűleg kozák. A lova innét zömök kozáklónak látszik, és úgy repül, akár egy telivér, szinte úszik a levegőben. Egy baljóslatú búgással közeledő orosz ágyúlövedék megzavar szemlélődésemben. Jó mélyen belefúrom magam a boglya tövébe, s mikor a srapnel valahol hátrább elpukkan és ismét előretekintek, a lovasból már nem látok semmit.

Tüzéreink állandóan egy aránylag kicsiny területre összpontosítják a tüzet. Figyelem ezt a helyet, de csupán egyszer tudok pár apró emberalakot kivenni, amint valami nehéz dolgot cipelnek hátrább a házak felé, nyilván egy sebesült társukat. „Mit lát?" − érdeklődik hadnagyunk, aki szintén ott térdel mögöttem a tómeder puha fenekén. Mikor a látottakat jelentem, átadja binokliját. Ezzel most már pompásan kiveszem az alattunk levő terepet, azonban hasztalanul kutatom végig azt, ismételten megint csak teljes mozdulatlanságot észlelhetek. Egyszerre azonban ismét az előbb vágtató lovas kerül a binokli lencséje elé. Már visszafelé igyekszik, oda, ahonnét jött, s hamarosan el is tűnik a házak mögött. Snájdigul csinálta a dolgát, ezt el kell ismernem. A mi ágyúink tüze is lankad egy keveset, s visszacsúszom megint a bajtársakhoz. Talán szerencsémre, mert rövid időre rá egy orosz gránát a tómeder túlsó partjára vág le, csupán 8-10 méterre mögénk és fülsiketítő explozícióval szórja nyakunk közé a felvert földet. Jól lerántottuk füleinket, s a vasdarabok, hála a mély tófenéknek, fölöttünk repültek szanaszéjjel, de az én boglyámban alighanem megakadt néhány éles szilánk. Az orosz ágyúk ismét dühösen kezdenek dolgozni, és jó darabig megint nem lehet moccannunk sem. Egyik lövedék a másikat éri, és mind veszedelmesen közel jár. Első rajunk, mely a mellettünk levő kukoricásban fekszik, jelenti is hamarosan, hogy egy emberüknek egy srapnelgolyó elvitte a sarkát. Szanitéceket kérnek, de hogy azokat hol kell keresni, azt úgy látszik, senki sem tudja, mert a szegény bajtárs mindvégig csak szomszédai ápolására volt utalva. Ettől a rajunktól balra a 32. ezrednek sincs jó állása, és mikor az orosz áldás egyszer nagyon is esőstül jön, csak felkerekedik közülük vagy félszáz ember, és sebesen iszkolnak el hátunk mögött az erdő felé.

Pár gúnyos, vaskos bakamondás azonban észre téríti őket. Szégyenkezve lassítanak, s úgy ballagnak át az udvarunkon, némelyik menet közben még igazolni is akarja magát, erősködve, hogy ott, ahol voltak, nem lehet kitartani. Tőlünk jobbra helyezkednek el, a mi ezredünk emberei között. Mind izzóbb lesz a levegő. Egy orosz ágyúlövedék átüti a mögöttünk levő ház szalmafedelét, és az szép lassan égni kezd. Mindig hevesebb lesz a tüzérségi párbaj. Újból a mieink veszik át a szót, s megint csak az előbbi helyet ostromolják − és sikerrel, mert az oroszok ágyúi csendesedni kezdenek. Megint kimászom a binoklival a boglya mögé, mert a tómederből mit sem látni, és egy lecsapó gránátunk porfelhőjében végre mozgó embereket látok, valamint muszka tüzéreket, akik egy helyéből kilódított ágyút iparkodnak visszagurítani állásába. Az ágyú kerekeinek küllőjébe kapaszkodva, erejük teljes megfeszítésével dolgoznak. A sűrű porfelhő el-eltakarja őket, s a mieink gondoskodnak róla, hogy munkájukat ne végezhessék egészen zavartalanul. Még sűrűbb egymásutánban látom levágódni gránátjainkat. Mintha egy óriási ostor paskolná irgalmatlanul az öreg Föld hátát.

A muszka tüzéreknek ugyancsak melegük lehet, akárcsak jómagunknak. Hátunk mögött a kigyulladt ház mind erősebb lánggal ég. A szellő a füstöt és meleget éppen felénk sodorja. A forróság mind tűrhetetlenebb, mind kilátástalanabb lesz. A tűz közeledik felénk, mert a szél irányát követve nemsokára átterjed az a közvetlen mellettünk levő házra is, úgyhogy a kis udvar két oldalán levő mindkét épület lobogó lánggal ég. Előrelátható, hogy a lángnyelvek közt nem sokáig tarthatjuk magunkat. A muszka kifüstölt bennünket jó fedezékünkből. Hadnagyunk parancsot ad, hogy a tómederből egyenként kússzunk ki előre az orosz felé. Szélső emberünknek, a kis századsuszternek kell megkezdeni ezt a műveletet. Előre is megy négykézláb egészen az én boglyám elé, de keserves képpel jelenti vissza, hogy ott még sokkal melegebb van, mert a szél az orosz felé fúj, és a forróság a fejünk fölött elhaladva éppen ott nyomódik le a földre. A szélnek egy kis fordulata nekünk is ízelítőt ad belőle. Egyszerre oly irtózatos hőség csap le reánk, hogy attól tartok, rögtön kigyúl rajtam a ruha. Ész nélkül ugrunk ki helyünkről, és az udvar két égő háza között teljes erővel rohanva át, igyekszünk szabadulni. Egy friss légáramlatból jó nagyot szippantva, lecsukott szemmel rohanok neki ennek a pokolnak. Úgy érzem, hogy fejemen kigyullad a haj, arcomról lesül a bőr, de végre friss levegőt érzek. Kint vagyunk a kemencéből. Pár magas rangú tisztünk áll a túlsó oldalon, az erdő szélén húzódó árok pedig bakáinkkal tömve. Az előbb erre loholt 32-esekkel már amúgy is megsűrített rajvonal a mi megjelenésünkkel oly tömötté vált volna, hogy a szó szoros értelmében ember ember hátán feküdt volna, ha mind odafurakodunk.

Azért ki-ki ott fekszik le, ahol helyet talált. Ennek az a következménye, hogy a beosztásokat nem lehet betartani, embereink nagyobbára szétszóródnak idegen rajok, sőt századok között. Hadnagyunk maga is valahova messzebb került. Magam hosszú keresgélés után belátom, hogy a heringek módjára szorongó bakák között nem találunk helyet, a rajvonal mögött húzódó erdő szélén keresek egy mélyedést. Rajomból alig pár ember maradt velem, köztük persze Kovács is, aki úgy látszik, sorsát az enyémhez kötötte. Talán délután két óra felé járhat az idő, de vajon ki tudná ezt megmondani. Hisz úgy tetszik, csak most nemrég érkeztünk ide, olyan lázas gyorsan futottak el az órák. Éhséget, szomjúságot nem érzek. Erre most nem gondol senki, bár ma még nem ettünk. Hangos, izgatott kiabálással keresi zászlóaljparancsnokunk hadnagyunkat, s hallom, hogy támadásra ad neki parancsot. Századunknak jut a dicsőség, elsőnek rohanni az oroszra. Előttünk balra az égő ház fekszik, jobbra pedig egy elég erős, fonott kertsövény húzódik. A kettő között meglehetős szűk kapu nyílik.

Mikor a hadnagyunk sápadtan, rekedten elrikkantja magát, hogy „13. század, előre!", a századkürtösök a rohamra hívót kezdik fúni, az árokból előrelóduló embertömeg mind ennek a nyílásnak tart. „Most segíts meg, Szűzanyám!" − fohászkodom egy nagyot. „Fiúk, rajta!" , kiáltom négy emberből álló rajomnak, és mi is a sövény nyílásának rohanunk neki. Az egészen előttünk fekszik, s így szerencsére előbb érjük el valamivel, mint a sereg zöme. Mint megvadult elefántcsorda, vágtat utánunk már száz ember, és a sövény bizonyára egy perc alatt a földre tiporva hever, de ebből mi már nem látunk semmit. Tudom, hogy első rajunk a kukoricásból tör előre, és hogy a helyünk mellette van, azért amint kiérek a kapun, félbalra kanyarodva száguldok tovább embereimmel, bele az égő házak füstjébe, amely velünk együtt gomolyog lefelé a völgynek, némileg elleplezve bennünket az orosz elől. Ez azonban nem sokat használ. A muszka már támadásunk első percében észreveszi szándékunkat, és minden ágyújának tüzét arra a helyre irányítja, ahonnan ezredünk előretör. 4-5 lövedék is sípol egyszerre a levegőben, a föld porzik a srapnelgolyók nyomán, egyik fülsiketítő pukkanás a másikat követi. Pár srapnel előttünk robban, de a legtöbb már a hátunk mögött. Ez annál őrültebb rohanásra biztat, mert érezzük, hogy az orosz inkább a mögöttünk levő és katonáinktól hemzsegő terepet lövi. A mellettem futók sorából páran felbuknak. Magam is egy hatalmas lökést kapok hátulról, úgy, hogy először azt hiszem, nekem esett vagy nekem szaladt valaki, de azután megértem, hogy egy lövedék légnyomása adta ezt a derekas lódítást. Mindez azonban csak valahogy homályosan dereng előttem. A perc nem alkalmas arra, hogy egészen világos képzetek támadjanak a zakatolva dolgozó agyvelőben. Nem is törődök semmivel, csak az ösztönömre hallgatok, mely ezt kiabálja a fülembe: előre, előre, mert itt közel jár a halál kaszája. (Régi jó pajtásomnak, Herceg Zoltánnak itt vitte el a keze fejét egy srapnelgolyó, Csákvári önkéntes pedig a gyomrára kapott valami fáradt golyótól vagy felröpített kavicstól egy olyan ütést, hogy fekve maradt, és sokan mások jártak még rosszabbul.)

Minden erőnket a lábszárainkba adjuk. Úgy rohanunk, ahogy az inaink bírják. Meddig tarthatott ez a galopp, azt alig tudná valaki közülünk megmondani. Végre lihegve vágódik le a megritkított csatárlánc, de szépen sorban úgy, pontosan úgy, ahogyan azt a gyakorlatokon ezerszer csináltuk. A később érkezők is betartják a rendet, melyet éveken át beléjük vertek. Amint kissé kifújom magamat, körülnézek. Négy emberemből már csak három van mellettem. Alig feküdtünk egy fél percig, valahol ismét „Vorwärter"  hangzik, és ismét kezdődik az előbbi vágtatás lefelé a meglehetősen erősen lejtő völgynek úgy, hogy néhol 2-3 méteres ugrásokban marad el alattunk a föld, és lábaink meg-megrogynak, hisz félmázsás felszereléssel a hátunkon kell röpülnünk (140 éles töltéssel és agyontömött borjúval). A veríték patakzik rólam. Ismét „Nieder" , s most egy kissé hosszabb ideig fekszünk, belezihálva a szántóföld barna porába. Hátranézek, s látom zászlóaljparancsnokunkat és századunk őrmesterét, meg egy főhadnagyunkat térdelve, a többi tisztek nyilván a rajvonalban fekszenek. Mögöttünk az ezred többi századának újabb és újabb rajvonalai fejlődnek fel, és az orosz főleg ezeket lövi. Mi is kapunk még egy csomó srapnelt, de ezekkel már az előzmények után nem sokat törődünk. A vezényszóra még mindig egyszerre pattanunk fel, mint a nyíl, de érzem, hogy ebben a tempóban nem sokáig bírom, jóllehet a futásban nemigen előztek meg diákpajtásaim. (Sajnos igaz, hogy ez már egy kicsit régen volt.)

Jobb szárnyunkon a bosnyákok erős fegyvertűzzel zavarják a muszkát a mi rohamunk alatt, azután ők is előretörnek az erdőből. Bal szárnyunkon a 32. regiment velünk együtt jön rohamra. Még van annyi energiám, hogy ezeket meg tudom figyelni, bár tátott szájjal lihegek, mint egy agyonhajszolt állat. Az orosz eddig fegyvertűzzel nem bántott bennünket, de amint közelebb kerülünk hozzá, elkezdenek sípolni kellemetlen, rosszindulatú éles füttyel ezek az ólomdarazsak is, és mind erősebben, mind tömegesebben, mind szemtelenebbül, mind közelebb a fülünkhöz, úgyhogy bizony elkapjuk néha a fejünket, és futás közben csak egy gondolatom van: minél hamarabb levágódni, ha ez a parancs, mert egy szempillantással tovább állva maradva talán már nem elevenen terülnék el a földön. A szántóföld apró hullámai, egy-egy mélyebb barázda vagy határmezsgye fekvés közben kitűnő védelmet nyújt, de finnyáskodni nem lehet, s néha úgy le kell húzni a fejet, hogy még az orrunk is a földet túrja. Egy lejtősebb helyen levágódva a borjú úgy a nyakamba csúszik, hogy alig tudom visszarángatni. Ruházatunk összezilálódik a sok hasra vágástól.

Egy szántáson kell niederelnünk. A szemembe folyó verítéket zubbonyom ujjával akarom letörölni, a rajta levő porral sáros keveréket mázolok homlokomra, és most az csurog a szemembe. Mellettem sápadtan lihegő, levegő után kapkodó bajtársak. Az orosz gépfegyverek is berregnek, és a golyók oly sűrűn járnak, hogy szinte hemzseg tőlük a levegő. Visító gellerek szállnak széjjel. Szakadatlan sípolás a fülünk körül, s szakadatlan egybefolyó kerepelés a harctér minden oldalán. Ezer és ezer fegyvernek egybeolvadó, s egy percre sem szűnő dörgő szava kiabál túl minden emberi hangot. Vezényszavakat már nem hallunk. Mikor társaim felugranak, felpattanunk mi is, mikor levágódnak, levágódunk mi is, mint egyazon rugóra járó gép részei. Vannak, akik lőnek. Én nem látok semmit, s mert vaktában nem szeretek pufogtatni, eddig egy lövést sem adtam le. Ott van valahol a muszka előttünk, a most már elég közel eső házakban, a körülötte futó árokban és a sövények bokrai alatt, de egy-egy újabb rohanás után oly halálos fáradtnak érzem magamat, hogy örülök, ha levegőhöz tudok jutni, nemhogy lövésre gondolnék. Mégis az a gondolat hajt bennünket, hogy mielőbb az orosz nyakán legyünk, mert tudjuk, hogy ennek a pokolnak csak akkor lesz vége. Hogy mi húzhatjuk a rövidebbet, arra pillanatig sem gondoltunk.

Erőmmel elkészültem. Ezt minden „Sprung" után jobban érzem. Eleinte az orosz ásóval még kotortam magam elé egy kis földet. Mire elkészültem vele rendesen, rohanni kellett tovább. Most már erre is csak akkor vagyok képes, ha előbb kifújtam magamat. Addig, mint egy hulla, heverek a földön, egészen kitéve a muszka golyóinak. De hisz a többiek is csak így vannak, ásója alig van valakinek, fedezékásásról szó sem lehet. Egy lóhereföldön terülök el a legközelebbi percben, és a tiszta zöld hajtások közé temetem lucskos, forró arcomat, azokkal törlöm le a verítéket magamról. A hűs, puha levélzet mint egy áldó kéz, úgy simogat. Kissé erőre kapok. Emlékszem egy repülőgépre, mely felettünk száll el. Látom, hogy embereim még mind a hárman itt vannak mellettem, agyonhajszolva, lihegve, de sebesületlenül, bár sok más bajtárs kibukott a sorból, mert a rajvonalunk igen meggyöngült. Eddig egyenesen a házaknak tartottunk, most azonban félbalra kezd húzni csatárláncunk. Az okot nem tudom, de a mellettünk levőkhöz kell tartanunk magunkat, s így irányunk az a térség lesz, ahol az orosz ágyúk állottak. „Az ágyúkra megyünk" − villan át agyamon, és utolsó erőm megfeszítésével ismét ott rohanok azokkal, akik még bírják szusszal, nem egyenesen előre az orosz gyalogságra, hanem az orosz rajvonal előtt el, az ágyúk felé. Az orosz így zavartalanul lőheti jobb felől csatárláncunkat, és él is az alkalommal. A gépfegyverek tüze is felénk húzódik. Mint hatalmas suhogó korbács zúg el párszor fejünk felett a gépfegyverek ólomsugara, de ezer szerencsénkre mindig magasan járnak a golyók. A gyalogsági fegyverek is mind vehemensebb tűzzel fogadnak, az orosz kezdi érezni, hogy nemsokára a nyakán leszünk. Állandóan az az érzésem, mintha közvetlen a fejem körül sípolnának a golyók. „Hogy lehetséges az, hogy még eddig egy sem talált bennünket?" − ez a kérdés villan fel bennem, és rögtön egy határozott tudat is, az, hogy ami késik, nem múlik, és itt sértetlennek maradni kész csuda lenne. A jobb oldalról érkező golyózápor ellen mintegy ösztönszerűleg fejem magasságába emelem orosz ásómat, míg fegyveremet a balomban viszem. Egyszerre ráeszmélek, hogy az ásót túl közel tartom arcomhoz, és ha golyó találná azt, úgy a fejemet csaphatná szét. Ezután távolabb és erősen kifeszített karizmokkal tartom azt.

Tény, hogy egy legközelebbi felugrás után egyszerre hatalmas csattanással vágódik valami az ásónak úgy, hogy a jobb fülem még sokáig zúg utána. (Ezt a nagyon Háry Jánosra emlékeztető históriát le kellett írnom, mert megesett velem, de mivel magamnak is valószínűtlennek tetszik, nem veszem rossz néven, ha a tisztelt olvasó kétkedő fejcsóválással fogadja.) Mióta tart a roham és mekkora az a távolság, amit hátrahagytunk − ki tudná… A fejem zakatol, halántékaimon a szétpattanásig lüktetnek az erek, mintha vaskalapáccsal vernék belülről, a tüdőm el-elfúl, tátott szájjal nyelem a levegőt, s a szívem szét akarja vetni zubbonyomat. Minden levágódás után azt hiszem, hogy soha fel nem tudok kelni, és pár percnyi pihenés megint csak ad annyi erőt, hogy kitartok az első sorban. A szégyen hajt. Soha ki nem dőltem öreg bakaságom alatt, és három emberem – mind irigylésre méltó szikár ember – íme még bírja. Én, a parancsnokuk ki kell, hogy tartsak velük. Egyedül az akarat tartja még bennem a lelket, az erőmmel régen kész vagyok. De végre is a természettel a szellem sem dacolhat. Még egyszer összeszedem minden energiámat, feltápászkodom. De már futni sem tudok. Csak támolygó poroszkálással követem a rajvonalat, és azok már jó ideje pihennek, amikor közéjük érkezem és félholtan ledőlök a meggyérült sorba. Úgy érzem, és nem is igen bánom, hogy hamarosan az utolsót lehelem. Alig jutok lélegzethez, mikor a sor ismét felkél (ők sem ugranak már, csak úgy kászálódnak összeszorított fogakkal, kidülledt szemekkel). De én fekve maradok, mint egy hulla. Moccanni sem vagyok képes. „Ledobom a borjút, ezt a marhának való terhet" − ötlik az eszembe, de erre is képtelen vagyok. Nem is szabad. Csak egy fáradt kézmozdulatot tudok tenni. Valami olyasfélét nyögök a fiúknak: „Menjetek, majd jövök". És a derék emberek habozás nélkül fogadják meg a parancsot, otthagyva engem, tán abban a hitben, hogy egy golyótól immár megkaptam a magamét. Karomra hajtott fejjel hápogok, mint a szárazra vetett hal. A muszka golyók fütyölve seprik körülöttem a földet. Mintegy cseppnyi erőm támad, az előttem domboruló barázda tetejére letűzöm ásómat a fejem irányába. És íme, egyszerre lecsappan az, mintha rugó rántotta volna le. Rövid nyele csaknem fejbe kólint. (Ma is abban a hitben vagyok, hogy másodszor is golyó ütötte le.) Éget a szégyen, és ahogy a rettenetes lüktetés kissé csillapodik a fejemben, szívemben, ahogy egy kissé tisztábban tudom megítélni a helyzetet, mind világosabban és parancsolóbban alakul ki bennem a kötelesség szava: „Előre!".

Várom a percet, a lélegzetem lassan csillapul, az eszem már higgadtan, nyugodtan dolgozik, ismét ura vagyok magamnak. Egy pillanatra úgy tetszik, hogy az orosz golyói sem zúgnak oly eszeveszetten, mintha csak nekem jönne ez a felhívás: „Rajta!"  − és már fenn is vagyok. Előttem éppen most ugrott fel megint a csatárlánc, beérni őket hiú remény, bár most ők is jóval hosszabb ideig pihentek. Az akarat hajt, de az izmaim már csak nagyon lanyhán engedelmeskednek. Összegyűjtött erőmmel megint elkészültem. Valahogy odaérek, ahol előbb a csatárlánc feküdt. Pár mozdulatlanul heverő bajtárs jelzi a helyet. Halott, sebesült, vagy erejével egészen elkészült, mint jómagam, nem tudom. Egyikük azonban felemeli a fejét és lelkendezve kiabál felém: „Önkéntes úr! Ide jöjjön." Csak amikor melléje zuhanok, ismerem meg Kovácsot. „Én már megkaptam a magamét, mind a két combomat átlőtte egy golyó"  − panaszolja. „Kösse be, önkéntes úr, az Isten is megáldja, mert elvérzek." „Majd jönnek a szanitécek mindjárt" − felelem. „Hogy jönnének azok most ide, addig én már rég halott vagyok. Önkéntes úr, csak nem hagy itt a bajban?" Oly kétségbeesett rimánkodással mondja ezeket, hogy többé nem ellenkezem. Hisz talán úgysem tudnék felkelni, de meg éppen a legkedvesebb emberemről van szó, a szanitécek csakugyan nem járnak ilyen puskaporos tájon. Előttünk egy arasznyi magas dombocska van. Kovácsot lehúzom valahogy mögéje, és féloldalt fekve zsebkésemmel felhasítom a véres nadrágszárakat s alsóruhákat, és a zsebünkben levő sebkötözővel keserves munkával bekötözöm. Közben állandóan a földön lapulunk, mert az orosznak folyton közvetlen közel fütyölő, csattanó, búgó golyói és a fölöttünk el-elzúgó gépfegyveráldás élénken intő jelek. Szegény Kovácsot és a mellette fekvőket is gépfegyver kaszálta le (később sokszor gondoltam rá, hogy ha még egy irammal tovább bírom Kovács mellett, biztosan engem is golyó talált volna. Hogy ezután ez nem lett-e volna jobb nekem, az megint más kérdés.)

Kovács mellett egy káplár fekszik, kinek szintén egyik combja van átlőve. Már sok vére elfolyt. Most ő kezd panaszkodni, hogy segítsek, mert elvérzik. Őt is bepólyálom. Közben csurog rólam a víz. Napos, meleg szeptemberi délután van, és már holtra fárasztott az előző rohanás, de valahogy keservesen, meg-megpihenve közben, ezt is elvégzem. Ezalatt a többi csatárláncok is utolérnek, vagyis kettő el is kerül, a harmadik akkor ér hozzánk, mikor második sebesültemmel is elkészülök. Némileg kipihentem magamat. Kovácstól nem kis irigységgel búcsút veszek. A derék ember azzal akarja meghálálni segítségemet, hogy kézzel-lábbal vissza akar tartani, mikor mondom, hogy ezzel a csatársorral továbbmegyek. „Hová gondol, önkéntes úr, hisz egy lépést sem tehet, hogy le ne lőjék". Belém csimpaszkodik és valósággal rimánkodik, hogy maradjak. Tényleg, az orosz mintha utolsó erejét adná ki, oly elkeseredett hevességgel dolgozik. Az a benyomásom, hogy a levegő millió golyótól hemzseg, és hogy mihelyt felkelek, egyszerre száz akad meg bennem − és íme mégsem.

Előrejutunk baj nélkül, sőt utolérjük a bennünket megelőző láncot, mely hosszabb pihenőkkel dolgozik, és már nem vagyunk messze az első vonaltól sem. Ez úgy tetszik, erősítésre vár, hisz nagyon megfogyott, az orosz pedig már egészen a közelünkben van. Most következik a végső haddelhadd, ahová pihent izmok kellenek. Az orosz ágyúk mintha egy idő óta nem dolgoznának, és egy pillanatra mintha a fegyvertűz is némileg alábbhagyna. Egyszerre felugrik előttünk rajvonalunk első sora és éktelen hurrázás között rohanja meg az oroszt. Rögtön utána a mi vonalunk is parancs nélkül lódul utána az elöl menőknek, hisz ott segítség kell a mieinknek. Egy gondolatunk van csak, leütni azt, aki fegyverét ellenünk emeli, mert csak így menekülhetünk. A trombiták, a dobok őrült zűrzavarban harsognak. Komikus, hogy ebben a válságos percben ez a furcsa gondolat szalad át fejemen: „Hogy kerül ide egyszerre ennyi trombitás?" Aztán már csak előre minden figyelmem. Látom az előttem robogók csillogó szuronyait, látom, hogy ott a házak előtti árokban, mely eddig oly kihaltnak látszott, megmozdul valami, néhány muszka az utolsó percben ész nélkül rohan el. Elvágtatunk az előttünk levő rajvonal állásai mellett, és itt egy képet látok, amely nem egyhamar megy ki a fejemből, bár egy szempillantást vethettem csak oda a perc lázas izgalmában. Megbarnított arcú, fekete bajuszkás, csinos, fiatal bakagyerek ül a földön, mozdulatlanul kinyújtott jobb karjára támaszkodva, és tágra nyílt, csodálkozó pillantással néz előre rohamozó társai után. Némileg eszméletlen lehet, mert még látom, felfogja tekintetemet. Bal szemében bámuló pillantás, jobb szeme azonban eltorzult, és szemöldöke fölött egy kis véres lyuk látszik, fölötte egy sötétpiros, alvadt vérszerű szarvacska. Ennyit láttam, talán rosszul is láttam, de valami volt az egészben, ami ott is megborzongatott, és ami ezt a képet folyton elém idézte akkor is, amikor már túl voltunk mindenen.

A fegyverropogás egyszerre csaknem teljesen elül. Néhány muszka lead még pár lövést, de aztán többre nem kerül sor. A muszkák fegyvereiket elhajigálva, feltartott, reszkető kezekkel adják meg magukat, és mint alázatos kutyák, úgy viselkednek. Mire odaérünk, az égő házak között hallatszik még pár lövés, amit a futók vaktában leadnak, és néhány ifjabb legényünk utána is veti magát azoknak. Az érkező és újabb rajvonalak azonban mind abbahagyják az orosz első állásánál a további előrenyomulást, abban a szent hitben, hogy dolgukat jól és egészen befejezték. Jómagamnak is az az első dolgom, hogy egy pázsitos helyen leheveredjek, mert a rengeteg fáradtságtól és izgalomtól egész testemben reszketek, és nagyon kóvályog körülöttem a világ. El-elsötétül a szemem. Az idegeim vibrálnak, és dacára annak, hogy a haláltáncnak vége, ott reszket annak minden rémsége a tagjaimban. Hiszen csak vissza kell néznem arra a hosszú lejtőre, ahonnét ide leszáguldtunk, holtak tetemei között, hogy újból átéljem s átborzongjam ennek a rettenetes színjátéknak minden idegölő rémségét. (Mögöttem pár lépésre ropogva, recsegve, hatalmas lángokkal ég az a ház, amelyet onnét a tetőről láttam még a roham előtt, és az irtózatos meleg a közelében levő orosz hullákat itt a szemem előtt süti pecsenyévé. Annyi itt a hulla, hogy ezeknek a szerencsétleneknek nagy része nyilván csak sebesült lehetett, s mint olyan sült itt szénné, tehetetlen magárahagyatottságában.)

Előttem a csatatér. Most érkezik az egyik rajvonallal az ezred zászlaja is. Egy idősebb vékony kis százados jön vele. Ott, ahol utoljára feküdtünk, még egy pihenőt tartanak, és a szórványosan kóválygó golyók elől egy kis mélyedésbe húzódva látom, amint a kis kapitány nagy hűhóval valami szónoklatot vág ki a bakáknak, kiknek ez a lelkesítés nyilván kicsit későn jön. Egyszerre mindenki a ház melletti agyongránátozott rét felé néz, sokan futni kezdenek arra, ahol az oroszok ágyúi álltak, s erősen integetnek hátrafelé. Felugrom, és még látom, hogy mint vágódik le saját tüzérségünknek pár lövege az ágyúk körül kószáló ezredtársaink közé. Mi rohamoztunk az ágyúkra, és csaknem mi maradtunk ott az orosz helyett. Tüzérségünk későn kapott észbe, hogy lövegeit már egy kissé hátrább kell küldenie. Szegény bakáink lengetik kendőiket, de amint a löveg jön, dekkolnak is, amíg végre a tüzelés megszűnik, s kiderül, hogy szerencsére nem esett bajom, már nem is először, mert valahogy különösen érzem magamat, és sehogy sem tudom megérteni, hogy valóban épen kerültem ki az ütközetből.

A rohamnak vége. A muszka foglyokat összeszedik, és hosszú oszlopban viszik hátra a mieink. Foghattunk vagy 250 embert. Két apró keréken járó gépfegyvert is tologatnak bakáink, melyek sok pusztítást tettek bennünk. Jobbról a bosnyákok rajvonala is utolérte ezalatt a falut, és most egy százados rászól kis zászlósunkra − aki, bár borjú nélkül és ifjú inakkal csinálta végig a rohamot, mégis olyan sápadt, mint a fal −, hogy sürgősen szedje össze az embereket. Szegény fiú alig tud pár szót nagy rikácsolva kiadni, pedig most erélyes fellépés kell, mert a bakák se látnak, se hallanak. Az égő ház előtt tudniillik egy kút van, melyet a szomjúságtól gyötört legénység a szó szoros értelmében életveszélyes tolongással lep körül, jóllehet az oly közel van a tűzhöz, hogy a forróság még tán a szomjúságnál is pokolibb kínokat okoz. Valahonnan előkerül a kürtös, és a gyülekezőre hívó hangokra a tolongók nagy nehezen mégis otthagyják a kutat. Valahogyan összeállunk, teljesen összekeveredve, mindenféle századok, aztán csatárláncba fejlődve tartunk az oroszok ágyúi felé. (Hogy miért ez a parádé, azt nem tudtam meg soha, de talán nem járok messze az igazságtól, ha így következtetek: Egyik rajunk, amely balra tőlem a tómeder melletti kukoricásból indult el, vitéz Vagyóczki szakaszvezetővel az élen, a megfutott oroszok után a faluba is behatolt, és néhány házon túljutva, balra kikanyarodott az orosz ágyúk mögé. Tüzérségünk ezt a hátulról jövő csatárláncot visszatérő oroszoknak nézve lőni kezdte, amint előbb leírtam, s valószínűleg ezt a tévedését parancsnokságunkkal is közölte, amely most a „visszatérő oroszok", azaz önmagunk ellen indított bennünket… Vagyóczki persze olyan mesét eresztett neki később ezen ütközet alatt viselt dolgairól, hogy „250 orosz és kilenc ágyú elfogásáért" az első osztályú arany vitézségi érmet kapta, s őrmesterré neveztetett ki. Tény, hogy rajával tovább hatolt, mint a többiek, de ezzel semmit sem változtatott a dolgokon.) (Lásd Magyar Nemzet Aranykönyve, 22. oldal.)

Lassú lépésben tartunk az orosz ágyúk felé, hova jobbról a bosnyák s balról a 32-esek is közelednek, míg hátulról az előbb saját tüzéreinktől visszazavart raj vonul előre. Odaérve megállunk, és hamarosan élénk vita indul meg a három ezred, illetve a mieink és a 32. ezred tisztjei között arról, hogy ki fogta el az ágyúkat. Kiderül, hogy ők még azt sem tudják, hogy az előbb tüzérségünk a mieinkre és nem az oroszra lőtt. Végül mégis belenyugosznak abba, hogy mi értük el elsőknek az ágyúkat, és a dicsőség oroszlánrésze így a 69. regimenté. Pihenőt kapunk. Az előbb összefogdosott rajvonal ismét felbomlik. A kis százados is eltűnt valamerre századát keresve, mindenki arra megy érdeklődni, amerre kedve van. A kép olyan érdekes, hogy reszkető inakkal bár, de elindulok körülnézni. Az ágyúk kissé kiásott mélyedésben állnak egymástól meglehetős messze, 10 db egy sorban („a dombon túl még 14 db van"   − beszéli egyik baka). Semmi takarás nem fedezi őket. Csodálkozom is, hogy binoklimmal nem tudtam felfedezni őket. Valami dombnak kell lenni előrébb, mely az ágyúkat jól födte. Az egész térség csupa gránáttölcsér, tüzérségünk alaposan ellátta azt, és mégis, egyik ágyút sem sikerült telibe találni. A muszka tüzérek megszöktek, de amint belenézek egy gránát ütötte mély gödörbe, egy viaszsárga arcú, fekete szakállas, idősebb muszkát látok abban bágyadtan pislogni. Leugrom melléje, s ő susogva gagyog valamit. A melléből vér szivárog. Egy könyörületesebb szívű bajtárs segélyével (meg kell jegyeznem, hogy első szóra ilyen nem akadt!) lehúzom róla a zubbonyt. A háta is ugyanabban a magasságban vérzik, azaz a szerencsétlen tüdeje keresztül van lőve, amit az is bizonyít, hogy szörtyög a seb, melyből még most is lassú szivárgással folyik a vér. Az ingje elöl-hátul csupa vér, egy fehér folt sincs rajta, tömérdek vért veszíthetett. A fejemet csóválom, eddigi orvosi ismereteim alapján ennek a szegény ördögnek már régen meg kellett volna halnia.

Az ágyúk körül szanaszét szórva hever az orosz tüzérek holmija, ahogy elinalásuk előtt, amikor még néhány értékesebb dolgukat magukkal akarták vinni, izgatott kézzel szétdobálták. Ezek közül kikeresek két kifogástalan fehérre mosott törölközőt, s az ugyanott talált sebkötöző pólyával az öreget bepólyálom a kendőkkel is, és egy tiszta ingbe bújtatom, aztán sorsára hagyjuk. Bízni azonban nemigen bízok a páciensben, bár szegény nagyon gyengén, de még tiszta és hálás szemmel pislogat. Továbbmegyek ágyútól ágyúig. Mindenütt az ágyúládákból, lőszerkocsikból szétdobált holmik a legérdekesebbek, mert jó csomó ezek közül már a muszka tüzérek galíciai zsákmánya. Sok mindent összeharácsoltak, sok olyan dolgot is, aminek tán célját sem tudták. Sok a finom és tiszta fehérnemű, toilettecikkek, katonakönyvek a cár atyuska képével, sok-sok imakönyv nagy szakállú orosz szentekkel, tarka, kicsiny és nagy szentképek hevernek szerte a gyepen. Egy vadonatúj gumi hócipő olyan szép, hogy sajnálom visszahajítani. Ha jó lenne a bakancsomra, de jó lenne. Ez azonban kissé merész kívánság. Mi ezekkel a dolgokkal semmit se kezdhetünk, agyontömött borjúnkban már nem fér el semmi. Bakáink keserves ábrázattal hajítják vissza ezeket a hiú dolgait a világnak, de egy-egy darabot azért mégiscsak zsebre vágnak.

Egy pompás, nehéz brokátból való szoknya is hever ott a földön. Az asszonynak akarta hazavinni emlékül valamelyik muszka, de ezt bizton a mieink sem hagyják itt, mert igen csillogó szemekkel nézegetik. (Bodonyi önkéntesünk itt szerzett magának egy orosz tiszti kardot, s hetekig cipelte magával ezt a trófeát a Kárpátokban, míg végül mégis csak elhajította.) Egy döglött ló hever az ágyú mellett, odébb egy másik, elmetszett szerszámokkal. A muszka meg akarta kísérelni ágyúinak elvontatását, azonban nem volt rá képes, mert tüzérségünk srapneljei tönkretették a négyes fogatait. A másik ágyúnál teljesen felszerszámozva áll két ló. A harmadikat egy srapnel agyoncsapta és dermedten nyújtózik társai mellett, a negyedik törött lábbal hánykolódik. Minduntalan fel akar kelni szegény pára, de persze nem tud, s nyögve esik vissza. A két álló ló fejét mélyen lehorgasztva, csendesen vár. Beletörődtek sorsukba. Átlyuggatott bőrükből itt is, ott is szivárog a vér. Egy tragédia ez, a kép méltó Verescsagin ecsetére vagy szobrászvésőre.

Az ezred letelepedik a fűre. Itt látom ezredes urat is. Pár kilométerre dörög az ágyú. Kinyújtózva pihen mindenki. Én is követem a jó példát, de a rettenetes szomjúság nem hagy pihenni. Az égő ház felől sokan jönnek, akik ott a kútnál a szomjukat oltották. Cammogva, ólomnehéz lábbakkal megint visszamegyek oda. A szívem valahogyan furcsán össze-vissza kalapál belül. Még mindig nagy a tülekedés és keserves vízhez jutni, mert merítőedény nincs. Kulacsainkat az összekötözött fegyverzsinórokon egyenként kell leereszteni. Végre-végre valami gyanús ízű, felkavart pocsolyamaradékhoz jutok. Jó csomó pernyével van keverve, de az végtelen jól esik. Még egyszer megtöltöm flaskámat, hogy később is élvezhessem ezt a remek italt, aztán visszaballagok megint az ágyúk felé. Itt azonban nagy meglepetés vár. Az ezred sehol sincs. Úgy eltűnt ez alatt a tíz perc alatt, mintha a föld nyelte volna el. Más ezredbeli bakákat találok ott, ezek semmi felvilágosítást nem tudnak adni, csak most érkeztek. Végre egy csomó ezredembeli hamvas kék parolis bakát látok közeledni, de ezek ugyanúgy jártak, mint jómagam. Már összejárták az egész nagy rétséget, de ezredünket arrafelé nem látta senki. A kúttól jön még egy csomó emberünk, s most megindulunk agyoncsigázott lábainkkal, hogy valahogy nyomára jöjjünk az eltűnt regimentnek. Bejárjuk egy nagy körben az egész környéket. Mindenféle ezredbelivel találkozunk, de a mieinkről senki nem tud felvilágosítást adni. Elkerülünk eközben a mai roham színhelyére is. A sebesülteket már felszedték. Pár halott fekszik még itt, az egyik borzalmas sebbel. Koponyája a szemöldöktől a tarkójáig csaknem egy darabban szétnyílt, és mint üres dinnyehéj fekszik mellette, a kiloccsant agyvelővel befröcskendezve, a fej megmaradt részén egy nagy véres, csillogó üreg, az agyvelő helye.

Szegény fiú az utolsó percben kapta a lövést, csaknem közvetlen az orosz rajvonal előtt. Az oroszok árkában is néhány nagyon elcsúfított hulla kavarja fel gyomromat. Itt minden úgy van még, ahogyan a roham végeztével maradt. Bent a faluban is elesett még néhány bajtársunk, amikor már azt hittük, hogy vége a ceremóniának. Egy nagy udvar kapujában szétvetett lábakkal, kinyújtózva egy ezredünkbeli fiú fekszik. Az arca ismerős. Belenézek nyitott, üveges szemébe, és most már emlékszem, hogy valamelyik fegyvergyakorlaton találkoztam vele. Az udvar szemközti oldalán nagy pajta áll, onnan kapta a gyilkos golyót valami elrejtőzött orosztól.

Kezd sötétedni. Végre egy idegen bakától azt halljuk, hogy most látta erre menni ezredünk egy századát. Nosza utána, el is érjük őket nagy boldogan, mint a szülői házhoz visszakerült tékozló fiú, mert hát a legjobb otthon, még a harctéren is, de örömünk korai volt. Kisül, hogy az egész század ugyanabban a járatban van, mint mi, ők is az ezredet keresik, de annak hollétét még kevésbé sejtik. Hozzávágódunk mégis a dicső első századhoz, amelynek pár tartalékos kadét és zászlós – fiatal zsidó gyerekek – a vezetői. (Parancsnokot mondani sok lenne, mert biz majd csaknem a bakák parancsoltak nekik, hogy merre menjenek. Ismét körüljárjuk az egész harcteret, ismét hiába. Megint találkozunk idegen ezredekkel, egész csomóval, de a miénk sehol.

Ránk is sötétedik lassan. Csak az égő falu világít utunkra. Messziről még folyton dörög az ágyú és erős fegyverropogás hallatszik.
Az orosz nem futott nagyon messzire, vagy még tartja magát helyenként. Végre ismét ott vagyunk, ahonnan elindultunk, annak a térnek a túlsó felén, ahol az orosz ágyúk állanak. Itt már gyanús csend és teljes elhagyatottság uralkodik. A sötétség is nagyobb, mert az égő házak távolabb esnek. A marsoló ezredek mind egészen másfelé tartottak, úgyhogy határozottan kellemetlen érzés vesz erőt rajtam. Ezek a szerencsétlenek még odavezetnek bennünket az orosz szájába. Alig gondolom ezt végig, máris elkezd sípolni valahonnan a dombokon túlról pár muszka srapnel. Szokás szerint nagyon jól irányítva. Pontosan a marsoló század fölött süvítenek el. Előttünk is, mögöttünk is elpukkan egynéhány. Valóban nagy szerencse, hogy senkinek baja nem esett. A falu házainak fala ad védelmet a szétugrott századnak addig, míg a muszka megint abbahagyja a lődözést. No, ezek sem vezetnek engem többé, gondolom, ellenére minden Dienstreglamának, és szépen otthagyom az egész társaságot a falak tövében, hogy néhányadmagammal ismét a saját orrunk után próbáljunk ráakadni az ezredre.

Az égő falu utcáján végig kimegyünk oda, ahol délután rohamunk befejeződött. Itt egy csomó tüzérségünk áll, akik közt az orosz srapnelek szintén elég nagy kavarodást csinálnak, mert nem tudják mire vélni a váratlan támadást. Pár tiszt kapkodva mindenféle indulást sürgető parancsot hajigál a levegőbe, csak egy egészen ifjú kis zászlós vagy hadnagy nem veszti el a fejét. Hallom, amint nagy büszkén azt kiáltja: „Az én felelősségemre itt maradunk!", majd tüzelésre ad parancsot, közben az orosz szemtelenségét szidja. Hamarosan el is bődül előttünk néhány ágyú. Pár srapnel érkezik még a túloldalról, melyek ellen az oroszok fedezékében keresünk menedéket, néhány már megbékült muszka társaságában, akiket kezd megszokni szemünk. Csak valami furcsa, szokatlan szaggal nem tudok tisztába jönni, mely egész délután már az orromban van. (Aztán jöttem rá, hogy az oroszok csizmakenő halolajának az átható szaga ez, melyet egy jó vadászkutya, azt hiszem, hat kilométerről már jelezne.)

Tüzéreink lovai is itt állnak mellettünk a széles árokban, fáradtan, álmosan, mint jómagunk, valami békés istállóról álmodozva és oda se hederítve az előttünk dühösen ugató ágyúkra. Az orosz jól számított. Azon a helyen, amelyet tűz alá vett, fél órával előbb sok ezred marsolt, de most már üres egyébként. Végre a muszka abbahagyja az ágyúzást s a mieink is beszüntetik a lövöldözést. Jóleső csend áll be, de messzebb, nyugaton még sokáig dörög az ágyú, és óriási hurrázás hallatszik a sötét éjszakában. Úgy látszik, ott is megfutott az orosz, mert az ütközet zaját mind távolabb, mind elhalóbban halljuk, és amikor egészen besötétedik, mind távolabb és távolabb látjuk a mi ágyúink vagy az ő gyújtogatásuk nyomán kigyúlni egymás után a falvakat. A földre koromsötétség borul, csak az égő falvak visszfénye piroslik a felhőkön. A látóhatárt északon lángfodrok övezik. Harmadmagammal vagyok. Ezután a kis önkéntelen pihenő után ismét felkerekedünk, hogy egy utolsó kísérletet tegyünk az ezred felkutatására. Szakadatlanul tudakozódva járjuk be a harctérnek azt a részét, ahol most egy csomóban mindenféle katonaság várakozik, és végre-végre ráakadunk egy ezredünkbeli gépfegyverosztag parancsnokára, akitől megtudjuk, hogy ezredünk Hilfsplatzja abban a faluban van, ahonnan ma reggel a támadást megkezdtük. Visszaindulunk hát a dombnak, közben nagyon ügyelve a lábunk elé, mert errefelé kaszált az orosz gépfegyver. De halottakat nem találunk. Posztok jelzik az utat a falu felé, akik a tábori telefon drótját is őrzik, de közben oly koromsötét lesz, hogy így is bajos lenne el nem tévedni.

Nagyon megörülünk tehát, amikor ráakadunk arra az ezredbeli gépfegyverosztagra, amelynek az iménti kapitány a parancsnoka, és amely a csatatéren egy csomó szénán táborozik. Nagyon szívesen fogadnak bennünket, hisz mi vagyunk a nap hősei. Mind tudják már, hogy ágyúkra rohamozott a 13. század. Hosszú elbeszéléseket várnak, de ehhez nem sok kedvünk van. Elvesszük a szénaágyat. A reggeli pár alma óta nem ettem, s rettenetes erőfeszítésen mentem át. Így első dolgom, amint az illatos friss szénán elterülök, benyúlni a vállamról végre lekerült borjúba, és abból egy húskonzervet előszedni. Farkasétvággyal fogok hozzá. Egynéhány alma, mely még reggel került kenyérzsákomba, egészíti ki a vacsorát. Szomszédaim mindenáron diskurzust akarnak kezdeni. Könnyű nekik. Az egész ütközetet a gépfegyver mellett úgyszólván sétálva csinálták végig, de én olyan, eddig magamon sohasem tapasztalt kimerülést érzek, hogy gondolatom csak egyre irányul: pihenni, pihenni, amíg lehet. Mert itt sohasem tudja az ember, mikor meddig tarthat a pihenője.

A harcmezőnek ezen a részén huszárok, tüzérek táboroznak körülöttünk. Halk zsibongás tölti be a levegőt. Folytonos mozgást érzek, lovasok kocognak elő és tűnnek el megint a sötétben, egy-egy lánc csörren, a szénapárnán keresztül alig hallom néhány elgördülő ágyú kerekeinek robogását. Egyszer fel is rezzenek, mert oly közel járnak hozzánk, hogy attól tartok, a sötétben még ránk hajtanak. Aztán csak a gépfegyver pónijainak csendes rágcsálását hallom, s szomszédaim pipaszó melletti halk diskurzusát. Végül azt sem.