1915. december 24.

Amióta olyan szigorúan veszik a muszkák a bataillonok határait, újabb trükköket kell kieszelni, ha az embernek azon kívül akad dolga. A vöröskeresztes karszalaggal ellátott medikusok s orvosok szabadon járhatnak, azután a szanitécek is, természetes tehát, hogy egy vörös karszalag éppolyan becses, mint odahaza egy szabadjegy, s minden plenni igyekszik szerezni egyet.
Ez nem könnyű dolog, de lehetséges. Elég, ha egy-egy kompániának van egy karszalagja, amit felváltva lehet használni. Tőlünk András szokott ilyennel lejárni az 5-höz, s onnan is ilyen fetissel érkeznek hozzánk a vendégek.

Ma a karácsonyesti vacsorához kellene még egy és más a faluból, s Kovácsot elindítjuk a karszalaggal, de persze a hiúzszemű írnok elcsípi, és a szalagot is elszedik. András nagy pácban van, mert úgy kapta kölcsön, meg is próbál mindent, hogy visszaszerezze, de nem adják, sőt feljelentéssel kecsegtetik. Így akarják elrontani a mi szentesténket, de hát túltesszük magunkat minden kellemetlenségen, ma nem akarunk búsulni. Délután Köváry mester elkészíti a libát, nagyszerű ropogósra megsüti, káposztát párol hozzá és palacsintát süt, melyhez még ízt is sikerült szereznünk. Ünnepi a hangulat, lázas izgalommal sürög-forog a konyhában a plennitársaság. A karácsonyfát is díszítjük, ezt volt a legkönnyebb szerezni, elég van a hegyoldalban.

Fejenként 84 kopekünkben van ez a fejedelmi lakoma. A piruló liba felosztva kerül az asztalra, mert hát mindenkinek egyforma jogai vannak a dombhoz, mellhez stb. Eközben Náci bajtársunk szép felköszöntővel állít be. A hangulat emelkedett, s megelégedéssel emlegetjük mennyivel javult helyzetünk tavaly karácsony óta, hiszen akkor a lakoma pár font fehér kenyérből állott és ünnepi mahorkával rontották a levegőt a dohányosok, ez volt a legnagyobb luxus amit megengedhettünk magunknak. Csak András nincs köztünk, ő az 5. bataillonbeli társaságban érzi jobban magát, ott is tölti az éjjelt