1915. február 13.

Bauer azt a hírt hozza, hogy az orvosok, medicinerek és szanitécek kicserélése befejezett dolog. A medikusaink lázas izgalommal tárgyalják a lehetőségeket, szövik a terveket, s képzeletben már mind utaznak és megérkeznek.

Nekem is jut ma egy meglepetés. Lehocky zászlós lép be szobánkba, ki a fronton szakaszparancsnokom volt, s Ferkó bátyám táviratát olvassa fel, ki utánam érdeklődik. Kiderül, hogy Ferkó bátyámat Lehockyék jól ismerik, s ezen a réven került a távirat Lehockyhoz. (Megtudták otthon, hogy Lehocky is 69. ezredbeli, s így következtettek arra, hogy rólam felvilágosítást tud adni.) Furcsák a véletlen útjai. Ezt a hadifogságban nem először hangoztatom. Milyen sokat érő lett volna, ha a harctéren jövünk rá a közös ismerősökre, s azok révén egy cseppet több jóakaratot élvezhettem volna. Lehockyra ugyan nincs okom panaszkodni, ő még a legtisztességesebben viselkedett velem szemben. Odakünt is. Hogy akkor, amikor mindenkinek megvan a saját baja, nem törődik sokat a máséval, azt viszont természetesnek kell tartanom. Alávalóságnak tartom azonban azok viselkedését, akik ezeket a bajokat csak fokozni tudták, s állati módon bántak az alájuk rendeltekkel. Hogy ez sajnos bennem most is és talán mindig sajogni fog, az meglehetősen magától értetődő.

A válasz húsz szóig fizetve van. Megköszönve Lehocky szívességét, amint magamra hagy, azonnal hozzáfogok a választávirat megszövegezéséhez. Február 4-ről kelt a távirat, addig egyetlen levelem se ért haza, nem tudták, merre vagyok. Szeretnék hát a húsz szóba mindent belesűríteni.

Megint jobban köhögök, egy-egy roham alig akar elmúlni. Hát tavaszig őrizzem a szobát? Hazai koszton régen túlestem volna ezen a nyavalyán. Egy alsónadrágot vásárolok 50 kopeken. Cári fehérnemű. Persze nem a cár jár ilyenben, csak az ő derék katonái. Azok lopták ezt a darabot, azért ilyen olcsó.