1915. január 27.

Ismét nagy az izgalom, óriási posta érkezett, asztalunk tele van hazai levelekkel. Sorba vesszük valamennyit, de sajnos egyikünknek sem jut belőle. Csak a címzésekből tudjuk meg, hogy egyik-másik ismerősünk is fogságban van (Pollacsek fiú Illaváról). Jó hír, hogy a kadétok talán mégis kézhez fognak kapni néhány rubelt.

A pénzzel nagyon-nagyon szűken vagyunk. Szegény Rainer pénzéből öröklünk 2 rubelt, de a kosztpénzünket sehogy sem tudjuk megkapni. Würmsberger hazai pénzével a multimilliomost játssza köztünk. Vásárol szakadásig, mindig csomagokkal megterhelve érkezik haza, s diadalittas képpel vonul keresztül szobánkon, egy-egy másik hű osztrák kíséretében, akiknek persze egyszerre a legjobb barátja lett.

Nagy terveink vannak. Ha pénzhez jutunk, egy barátfüle-lakomát fogunk csapni. A hosszú estéken a fekete kenyér pirítása közben sokszor rátér a szó a hazai nagyszerű konyhára, s egyik is, másik is fel-felsóhajt. „Hej, fiúk, ha egyszer kacsát ehetnék vagy tejfölös töltött káposztát. Malacpörköltet galuskával, csirkepaprikást… Hát a fatányéros, micsoda egy isteni dolog az!" − sóhajtják az erdélyi fiúk. A kolozsvári káposztának is megvannak a maga hívei. Nagyokat nyelnek a fiúk.

Sorra kerülnek a boldog emlékezetű tésztasütemények is, a lekváros derelye, palacsinta, a rétes mindenféle változatai stb. stb., és végül egyhangú helyesléssel találkozik az az indítvány, hogy mihelyt megengedhetjük ezt a luxust, egy barátfüle-lakomával fogjuk leróni adósságunkat szegény, kásaiszonyban szenvedő gyomrunk irányában.