1915. július 11-12.

A muszkák napok óta készülődnek, úgy hallottuk, hogy valami táborba mennek. (Talán a nyári sátortáborba?) A mi bataillonirodánk s egy részük már el is költözött. Ma új parancs jön, mely szerint mind a harctérre mennek, még a mi századparancsnokaink is. Az első század parancsnoka − egy állati pofájú, magas, rabiátus gazember, aki úgy bánt az emberekkel, mint a kutyákkal − bőgve panaszkodik, míg a megkínzottak boldogan vigyorognak. Eljött hát a kutyára az a bizonyos dér. Különben mind leszállnak a lóról. Eddig azért voltak oly nagy legények, mert azt hitték, őket a frontra soha ki nem vihetik. Most nagyon kedvesek lettek, s nem egynek már a zsebében van tőlünk a passzus.

Ha bosszúálló természetű embertől kapták, hát nem lesz jó felmutatni a mieinknek, esetleg az állhat benne, „húzzátok fel ezt a gazembert a legelső fára, nagyon megérdemli." Az egyik muszka nagy elkeseredésében úgy fakad ki, hogy nem 50-60 fogja közülük megadni magát, hanem az egész bataillon. Biztatom a fiúkat, hogy csak puhítsák a muszkát, ahogy tudják, s Klinóval és Györgyeivel, akik jól megértik magukat oroszul, munkába veszünk minden elénk kerülő muszkát. Mondhatom, könnyen megy az üzlet, s igen termékeny talajra találtam.

Azt hiszem, ez a bataillon jól megérve fog megérkezni a frontra. De hiszen igazuk van, mi az ördögért is harcolnak ők voltaképpen? Hogy Oroszország határait még kijjebb tolják? Zsaki is megkezdi ma a hegedűórákat Kövárynál. (Székelyhid.)