1915. július 21.

Pécsről táviratot, Ferkó bátyámtól pedig egy zöld levelezőlapot kapok. Összerakosgatom ezeket a hazai híradásokat, abban a reményben, hogy egyszer, mint emlékeket vehetem majd elő őket otthon. Klinó és Nagy olyan szép képet festettek tegnapi kirándulásukról, hogy ma testületileg vonulunk ki abba a völgybe, melyben ma téglagyár és azon jóval túl a lőpormagazinok, s még tovább a temető fekszik.

A völgy bal oldalán halad a kocsiút, mi azonban jobbra tartunk, ahol a völgyi patak hosszú évek során mély szakadékot mosott magának, egy kisebb völgyet képzett a nagyobb völgyben, melybe a tavaszi áradások iszapja egyenletesen lerakódva jó termőtalajú, sima völgyfeneket képzett. A bokrokat itt kiirtották, csak a patakparton húzódik sűrű cserjés, másutt gyönyörű, üde zöld, herefüves pázsitszőnyeg borítja a völgyet. Jobbra hirtelen emelkedő hegyoldal, itt is, ott is sziklaóriások ütik elő fejüket, ritkás fű a kőgörgetegek között, s egy-egy szép szál fenyő kapaszkodik gyökereivel a hasadékokba. Egészen fent, a tetőn sűrűbbek a fák, s a kék égre a fenyők csipkéje rajzolódik. Balra, a patakon túl töltésszerűen emelkedik a terep emeletes ház magasságáig, sőt lejjebb két emelet magasan, s onnan fennsíkszerűen húzódik tova a széles völgy túlsó oldalán emelkedő fenyvesig. Ez a rész cserjékkel borított, melyek között a temetői út halad, s ebben a fennsíkszerű nagyobb völgyfenékben terül el messzebb, fent a temető. A kis patak kristálytiszta vize csobogva kanyarog a fehérre mosott sima sziklák és kígyózó fagyökerek közt.

Feljebb a pázsit elenyészik, helyét a cserjés foglalja el, csak igen keskeny sávban fut még egy darabig, s ezen kanyarog tova kis gyalogösvényünk. Egy helyen a patak körül füves tisztás, a fűz- és égercserjék mint kulisszák állják körül, ide a muszka csak a hegycsúcsról tudna benézni. A napsugár vidám táncot jár a lombokon, a fűszálak közt s a patakocska fenekén csillogó kavicsokon. Egyszerre támad mindenkinek az, az ötlete, hogy meg kellene fürdeni. Pillanat alatt a vízben lennénk, ha az első vízbe lépő el nem rikkantaná magát, s ki nem lépne menten. Rettenetes hideg az. Onnan fakad valahonnan az árnyékos hegyoldalból, mely néhány méterrel a föld szintje alatt még talán fagyos is.

Csak óvatosan próbálkozunk másodszor, de a lábvíznél továbbmenni csak annyiban merünk, hogy állva megmosakodunk. Az öltözéssel sietünk, mert egyszerre csak árnyék borul mindenre és sűrű sötét felhők futnak fel az égre. A fenyők is zúgnak fent a hegyélen, s mire indulnánk, már zuhog a zápor. Szerencsénkre csak a szélből kapunk egy keveset, a zöme valahol másutt szalad el, s már újra süt a nap. Hazafelé jobban körülnézzük a jövet is látott kalyibákat a patak túlsó oldalán, melyek a töltésszerű völgyoldal aljában meghúzódnak. Egy nyomorúságos muszka telep ez, vityillók és putrik, összetákolva faágakból, gerendákból, rossz deszkákból s bádogdarabokból széna-szalma tetővel, mifelénk a disznóólak is különbek. Nagyon ideiglenes kinézésük van, s hogy itt télen is ki lehet bírni, azt éppen nehéz elhinni: mégis így van, ez a pár muzsikfamília itt lakik állandóan. Nem tudjuk, téglagyári munkások-e vagy miből élnek. Kis karám van az egyik mellett s az udvaron szekér, tehát lovuk is van, tehenek is legelnek a pázsiton, disznóól s baromfi is látható és parányi felásott föld. Nemcsak pénzben, de erőben és kitartásban is szegények lehetnek ezek a szerencsétlen páriák, mert néhány év alatt itt a természet ingyen ajándékaiból is többet lehetett volna produkálni. De nekik így is jó, úgy látszik.

Olyan szokatlanul fáradtan érkezem haza, hogy nem tudom mire vélni. Ez az első hosszabb kirándulás és néhány órai járás teljesen kimerített. Kedvetlenül ülök végig az ágyamon. Hát így meggyöngültem? Ha a harctéri rettenetes teljesítményekre gondolok, el sem tudom már hinni azokat. Heteken át azzal a rettenetes borjúval a vállaimon, sárban, vízben, folyton marsolva, alig aludva, akkor is fázva: igen, ennek az eredményét látom most. Az ember nincsen vasból, elkopik. A fejem erősen fáj, valami émelygésszerű rút érzésem van. (Csak jó későre jöttem rá, hogy a jéghideg lábvíz az oka mindennek. Nagyon veszélyes dolog volt Szibériában kissé felhevült állapotban ilyen lábvizet venni vagy a Selengába merészkedni, de még csak a földre ledőlni is.) Vacsorára a levesünkben valami zöld levélféle úszkál, saláta vagy mi a csoda. A fiúknak ízlik, mert zöldet bizony nagyon régen nem ettünk.