1915. március 10.

A generális úr tovább folytatja látogatásait. Ma hozzánk várjuk. Grünfeld a Vöröskereszt által továbbított 100 rubeljét keresi, Klein fizetésének kiutalását, én bemenőt a tiszti táborba kérelmezek. A barakkban lakó Péter önkéntes a legénység nevében különböző panaszokat hoz fel, az élelmezést meri kritizálni, s a hideg szobát panaszolja.

Ezt már nem bírja el a kis Spinyov kapitány, s a generális mögül dühösen rázza az öklét. Péternek be van ígérve a még hidegebb börtön. Pedig szegény fejének eddig sem jutott még annyi kedvezmény sem, mint nekünk. Ittléte óta mindig a legénység között lakik a priccsen. Jó darabig nem is ismertük, mert nem jött hozzánk, sőt el sem hittem, hogy valóban intelligens ember. Okleveles gazdásznak mondta magát, s meg voltam róla győződve, hogy egy földmívesiskolát végzett pasassal van dolgom, aki azért kerüli a találkozást velem, mert akkor kiderülne, hogy füllentett. Annál nagyobb volt örömöm, mikor végre a véletlen mégis összehozott vele, s egy nagyon kedves kollégát ismertem meg benne. Székely góbégyerek volt, az akadémiát Kolozsvárott végezte, s a hatvani uradalomban segédtiszteskedett a háború kitörésekor. Hátán a gerinc közvetlen közelében egy rettenetes gránátsebbel került a kórházba, s onnan ide. Sokszor ellátogat ezentúl hozzám, s Takarmányozástanomnak végtelenül megörül. Sajnos németül keveset ért csak, de egy németül beszélő barakkbeli ismerősével fordítgatják most szorgalmasan, hangyamunkával Kelle művét, mely azt hiszem, egyedüli példány itt Szibériában. Szorgalmasan veszem a hegedüléseket.

A generális látogatása nagy felfordulást csinált a táborban. A muszkák eszük nélkül gyakorlatoznak, még éjjel is hurrázások vernek föl minket álmunkból. Hamarjában azt hiszem, hogy a harctéren vagyok, s a fegyverem után kezdek kapkodni. Mi tagadás, megnyugvással veszem tudomásul, hogy csak tréfál a muszka. Jobb ez már csak így. Nekem elég volt az igazi hurrázásokból.