1915. március 16.

Épp olyan remek nap, mint a tegnapi. Kleint elkísérem az irodába, ahol pénzét hajszolja, s visszatérve Klinó és András nagy gaudiummal fogadnak. Távirati úton 100 (mondd: egyszáz) − és mondjuk ki még egyszer, hogy jól megértsük: egyszáz rubelem érkezett hazulról. Szinte beleizzadok a meglepetésbe. Egy nagy-nagy sóhajtással mondok köszönetet az Egek Urának. Hát mégis kikecmereghetek talán ebből a nyomorúságból és nem kell a földig alázkodnom. Hej, mert a pénz itt is nagy úr! Ha a zsebemben lesz a száz rubel, mindjárt másként fog kinézni Szibéria. Andrásofszky tízszer is elismétli előttem: „Barátom, 100 rubel. Tudod, mi az?" Tényleg, ez az összeg itt sokkal nagyobb summa, mint az, melyet otthon koronákban befizettek. Ha okosan gazdálkodom vele, a nélkülözésektől talán a fogság végéig is megóv. Csak már a zsebemben lenne. De ez nem olyan egyszerű dolog muszkáéknál.

Délután is nagy sétát csinálok, s az 5. bataillon önkénteseihez betérve diskurálgatok. Kiderül, hogy közülük Movik Zsigmond jól ismeri Wolf főbíró urat, Horn pedig Kárász és Tóth volt óvári tanítványaimat ismeri. Különben a legtöbb új ismerőssel úgy vagyok, hogy egy félórai diskurzus után egy egész csomó közös ismerősre akadunk. Hiába, csak kicsiny Magyarország.

Itt hallom, hogy szegény Glaser ma meghalt. Elment Rainer után. És még hányan lesznek a sorban? Szibéria alattomos ellenségünk. A tífusz szűnik, lassan úgy látszik. Ma az 5. századot levitték a fürdőbe, s ott a levetett ruhát elvették tőlük, és fürdő után tetőtől talpig új ruhákba bújtatták őket. Úgy jöttek vissza, hogy rájuk se ismertünk a muszka gúnyában.