1915. november 28.

Vasárnap. Ma Kovácsnak van nagy napja, azaz csak első pillantásra tetszik annak, de csúful végződik. Csomagot kapott hazulról. Képzelhető izgatottsággal megy a postára a többi boldog csomagossal, és még izgatottabban érkezik haza. Mind ott vagyunk, amikor felbontja, és a következő dolgokat halássza elő annak mélyéből. Először egy rettenetesen piszkos kapcarongyot. Mindenkinek tátva marad a szája, és véleményt nyilvánítani képtelen állapotban várja, mi következik. Még egy kapcarongy, csak valamivel rondább az előbbinél. Kovács szótlanul, gépiesen halászik tovább. Még két kapcarongy, utána egy csukaszürke köpenybélés, amilyent
az újabb foglyoknál ismertük meg először, akik kabátjukba begombolhatóan viselik. És végül egy rongyos viaszosvászon felöltő, amilyent a tejeskocsisok hordanak esőben, de ezt már úgy dobta el a tulajdonosa.

Kovács megvakarja a fülét és káromkodni akar, de lenyeli a szót, nem akarja, hogy észrevegyék a dühét, másrészt még nincs egészen tisztában vele, hogy ébren van-e, nem-e rossz álom az egész, vagy nem-e valami bakavicc. Beleizzad a gondolkodásba, közben a társaság azonban már kirázza a csomagot, biz abban nincs semmi több. András a legtapintatlanabb. Felhúzza az esőköpenyt, miáltal annak folytonossági hiányai teljesen szembetűnnek, párat illeget magán, és végre a hasát fogva röhögésben tör ki. Ez enyhíti a feszült helyzetet, a többiek is röhögnek, de úgy csinálják, mintha Andráson nevetnének. „Hogyan került ez ebbe a csomagba?", kacagja András. „Az enyém vót ez!" − mondja Kovács, abban a hitben, hogy kötelessége levonni a konzekvenciákat és a neki címzett csomag apaságát vállalni, pedig nyilvánvaló, hogy komisz tréfát csinált vele valami gazember.

A postacsomagok kifosztása vagy teljes eltüntetése napirenden van, és szegény Kovács is zsákbamacskát fogott. Jó órában legyen mondva, nekem szerencsém volt eddig a postával. 60 rubelemet is kifizeti ma egy fiatal muszka tiszt, csupa vadonatúj bankóval. A Famae mai osztaléka 163 kopek.