1915. október 15.

Arra a kontóra, hogy váratlanul új foglyok érkeztek, nekünk, régieknek ma csak levest adnak ebédre. Lemegyek az új vendéglőbe megpótolni ezt, s Fischer őrmesternek átadom a 100 rubelemet felváltásra. Ennél a pontnál érdemes egy percre megállni, s ennek az úrnak működését is megörökíteni. Egy kis pohos zsidó ember ő, aki lengyel nyelvtudománya révén a muszkánál grata persona. Másnak is közre kell itt játszani azonban, mert hiszen így igen sokan tudnak lengyelül, de ilyen hatalomra szert tenni nem tudtak. Gondolhat az ember, amit akar, én azonban az ilyen fráterekről soha jót feltenni nem tudtam. Galícia tele volt kémmel, és a mi országunk is meglehetősen, s az ilyen protekciós alakokat mindig azokkal valami viszonyban állónak sejtettem. Ha bizalommal nem is tudtunk rájuk nézni, mégis kénytelenek voltunk szolgálataikat igénybe venni, jó pénzért.

Fischerről azt állítják, hogy a tisztektől havonta legalább 100 rubelt keres mindenféle közbenjárás, kijárás, kipanamázás által. Bizonyos, hogy tud a muszka nyelvén beszélni, ha némajátékról is van szó, s csak a rubelt kell felmutatni. Szabadon járhat be a városba és akárhova, bevásárol, s azt számít, amit akar, azonfelül, hogy percentet szed. Néha kegyesen szívesség formájában vágja meg a klienseket, s ezek elég naivak még hálásnak is lenni, pedig nemcsak Fischer, de a muszka is megkívánja, hogy a maga sápját megkapja. Sokszor emlegetem, hogy mennyire helytelen tisztjeinktől, hogy a legközönségesebb dologgal is ehhez az emberhez futnak, s ezáltal egyenesen felhívják figyelmét arra, hogy hol kereshet. Talán azért húzza a muszka sokszor a pénzek kifizetését, hogy ezáltal bennünket Fischerhez, az ő ügynökéhez kényszerítsen, s a maga percentjét itt is leszedje. (5 fillér egy levelezőlap.)