1915. október 16.

Éjjel egyszerre őrült lótás-futás támad. Hirtelen parancs jött, hogy 118 emberünk utazik valahova ismeretlen tájak felé. Befordulunk a falnak. Majd felköltenek, ha mi is köztük vagyunk. Ilyen őrült a muszka, még itt is alarmmal indítja a szegény plennit, mintha nem lett volna elég a harctéren. Felkeléskor halljuk, hogy minden századtól a germánok mennek el. A 6. bataillonnál is ugyanez a parancs. Lesietek a vendéglőbe Fischert felkeresni, mert egy hirtelen indítás és a 100 rubelem nála marad, ezt biz’ isten nem szeretném. Szerencsére megkapom. Közben hallom, hogy a tiszti táborban éppen ilyen felfordulás van.

Először itt is a germán tisztek kapnak parancsot az indulásra, aztán fordítnak egyet, s ezek maradnak, és az osztrákok s magyarok indulása határoztatik el. Sőt mi több, újabb hírnök jő, s jelenti, hogy a medikusok egyelőre maradnak, de Bodonyi és társai már bent is ülnek a vagonban, mely innen Udinskba viszi őket, onnan hajón Troiszkoszavszkba mennek, ez egy katonai tábor a mongol határon, Kiachta közelében. Kiachta határváros az Urga felé vezető úton, a Góbi-sivatag szélén, ahonnan karavánutak vezetnek Peking felé s a Mennyei Birodalom más tájai irányában.

Vége a síremléktereknek! Komolyan kell foglalkoznunk nekünk is az elutazás gondolatával, pedig sehogy sem szeretném itt hagyni Berezovkát, mely a postai összeköttetést jelenti, s vasút mellett lévén, az indulást hazafelé gyorsan lehetővé teszi. Ott a sivatag szélén, elzárva a világtól s még a szökés lehetőségétől is, mert a Góbin csak teveháton lehet átjutni, nem lehet jobb, mint itt. A tífusz pedig ott éppoly biztosan eléri az embert, mint itt, ha Allah úgy akarja.