1916. augusztus 27. – szeptember 5.

A hangversenyünk nem valami fényesen sikerült, csak a páholyokban trónoltak muszka tisztek, a középen alig néhányan. Hideg és unatkozó képpel fogadták a zeneszámokat, csak a cigány tudta őket felrázni. Hölgyeiken a legújabb párizsi divatot szemlélhettük mi, szegény elmaradottak (az angol divattól is elmaradtam egy kicsit, ha úgy végignézem magam.) Ne vádoltassam udvariatlansággal, csak mint történetíró jegyzem föl itt, hogy vén csatalovak szép számmal voltak köztük, s az apróságok révén, amik a plennifülekhez is eljutottak egyik-másikukról, nem éppen válogatott tisztelettel szemléltük őket. Rotánk helyzete azonban mégis megszilárdult ezzel a hangversennyel, valamit tudtunk nyújtani s akadtak pártolóink, úgy halljuk.

A tisztjeinknek adott hangverseny sokkal jobban sikerül, nagy a közönség és a régről ismert zeneszámok régi emlékekbe ringatnak, forró tapsban nincs hiány. A IV. honvédkerületi induló engem igen mélyen hat meg, eszembe jut kivonulásunk Colubinciből, s elgondolkodom, mikor jön el a győzedelmes hazavonulás napja. Micsoda boldogság lesz az odahaza! Mire mi hazavergődünk innen, már el fog ülni az öröm, nem lesz részünk benne. De hát haza lehet innen valaha vergődni? Hiszen úgy tetszik, a muszka minden kultúrberendezése lassan csődbe kerül, s mire indulhatunk, csak gyalog vághatunk napnyugtának.

A mozi jól megy, ez fényes üzletnek ígérkezik, de egyképpen foglyainkat mutatják be, oly beállítással, hogy a plennipublikum vére a fejébe szalad, és dühös kifakadások töltik be a termet. A muszka azonban, tekintettel az üzletre, könnyen kibékül s az incidens baj nélkül elsimul. Egy új parancs szerint „Önkéntesek a garnizon területén nem használhatók fel munkára". Ennek dacára azonban a 8. bataillon önkéntesei ugyanúgy járnak munkára, mint annak előtte, csak éppen a zsákolás szűnik meg. Beszélik, hogy az önkéntesekről összeírás készül, s a tisztek igazolni fognak bennünket és külön barakkba leszünk összpontosítva és tiszti bánásmódban részesítve. Ábrándképek. Van, aki olyan szépen elhiszi ezeket a dolgokat, hogy öröm nézni az örömünket. Boldog emberek! Igaz, hogy ezek aztán kétségbeesni is rendesen jobban tudnak. Jómagamon nehezen fog az öröm, de hála istennek, a kétségbeesés is. Várok. Közben, igaz, konstatálnom kell, hogy egy kicsit persze őszülök is.

A rúd rájár lassan mindegyikünkre. A hangverseny után pl. az a nagy megtiszteltetés ért, hogy a Sors hatodmagammal engem rendelt ki a zongorának Stocki lakására való visszaszállítására. Csekély vigasztalás, hogy mellettem csupa derék úriember görnyedt a terhe alatt (a szélhámosok, Götz mintájára, mind a tiszti barakkokban voltak már, nagyon természetesen. Micsoda ügyetlen szélhámos is lenne az, aki még a tiszti barakkba se tudna beférkőzni!) Nem a tehertől pirultunk, pedig marhának való munka volt a homokos úton gyalog cipelni haza jó messze és hegynek a hangszerszámok legsúlyosabbját, hanem a szégyentől. Hondl kísért bennünket, mint tiszti parancsnok, ez úgy látszik, kijár egy zongorának, pedig jobb lett volna, ha otthon marad, egymás közt mégis kevésbé szégyenkeztünk volna. Igyekezett ugyan részvétteljes képet csinálni, s biztatott, hogy tegyük le többször, de mi inkább tőlünk telhetően siettünk, hogy megszabaduljunk ettől a gyalázatos igától. A munka nem szégyen, de ha az embernek azt mondják: ide állj, vedd a hátadra s vidd, ez rettenetes lealázás. Ha megtagadom a dolgot, többet vétek a kollegialitás, mint a muszka ellen, mert más bajtársam nyakába szakad a teher (szó szerint), s vétek azok ellen, akik már előzőleg végeztek ilyesféle munkát a sor szerint. Rebalanszíroztunk hát Stocki szalonjába, az ajtóban élére állítva a zongorát, és nem ejtettük el a nyavalyásat, pedig de nagy kedvem lett volna hozzá, hát még ha vele ezt a hüllőt a falhoz kenhettük volna! De az ilyennek szerencséje van.

Kenyeret, fát régen mi hordunk háton, vállon magunknak, de ezt magunknak tesszük, nem is húzza ki magát alóla pár pökhendi pasason kívül senki. Igaz, hogy féltékenyen ügyel is a társaság a teljes egyenlőségre. Ezek a kellemetlenségek mindig jobban szaporodnak, mind többször rendelnek ki bennünket, s igaza van annak, aki szökik a bandából, ha jobb helyet tud kapni. Eckert és Lehocky egy kútba vezényeltetik magukat. Nagy protekció vagy zsíros baksis kell ehhez, ők ti. függetlenül élnek, a faluba bejárhatnak, csempészhetnek, seftelhetnek, szóval óriási plenniperspektívák nyílnak. Még a szanitécekkel is kibabrálnak, pedig ezek igazán nebántsvirágok voltak eddig, kiteszik őket a kórházból egy barakkba.