1916. december 12-14.

Ma kihúztam megint egyszer a lutrit néhányadmagammal. 32 fokos hideg van és szélcsend sincs, s konyhamunkára vezényeltetünk. Favágás az első szám. Hát keserves dolog, de a konyha közelében végezzük, s mikor már azt hiszi az ember, hogy a körmei lepotyognak, be-behúzódunk egy kis időre és feldörzsöljük magunkat. Nehogy valaki azt képzelje, hogy egy ilyenféle konyhán talán meleg van; jégverem az is, de a levegő mégiscsak csendesebb, s közvetlen a tűzhely mellett fagy se lehet, talán ha a tűz ég. De nem is kell most nekünk meleg, az egyenesen veszélyes lehetne. Megint kirohanva párszor, s megint összeaprítva egy rakás fát, végre elkészülünk. A mindenható szakács utasítása szerint most néhány hordóra való vizet kell az elég távol levő kútról a kétkerekű kordén ideszállítanunk. Belecsavarjuk magunkat sáljainkba, hogy csak az orrunk hegye látszik ki, ketten a rúdhoz állnak, mi, a többiek toljuk a kordét a rajta álló hordóval. Felkorcsolyázunk vele a kút körül képződött jéghegyre, ahol még éppen alája fér a hordó a kifolyócsőnek, s a kereket felváltva hajtva megmerjük a hordót. Közben a szellő a csontjainkat szopogatja, s nemhiába vagyunk kocsi elé fogva, orrlyukainkon valóságos gőzfelhőket fújunk kifelé. A lecsapódott pára szájunk előtt átáztatja a sálat, s rögtön meg is fagyasztja, kemény és súlyos lesz, sőt egyszerre csak nem kapok lélegzetet, s fuldokolva kapok orromhoz: a kilehelt pára az orrlyukaimban fagyott lassacskán kis jégcsapokká, s ezektől megszabadítva megint szippanthatom a jó borotvaéles levegőt.

Csak jelekkel beszélgetünk. Lerobogunk a jéghegyről, belekapaszkodva a járműbe (egyébként aligha érnénk le lábon arról), s a konyha előtt állunk meg. A hordónkról karvastagságú jégcsapok lógnak le, az útközben kiloccsant víz odafagy, mielőtt lefolyhatna. A szebb munka most következik, a vizet csöbrökkel behordani a konyhai üstökbe. Ez a víz forró, ha a bőrre kerül, mert rögtön fagy, igyekezünk hát testünket, ruhánkat óvni tőle, de ez nem egyformán sikerül, bizony elég lucskosak leszünk s annál keservesebb aztán nekivágni a következő fordulónak. Furcsa dolog attól tartani, hogy eltörik a térdemen a nadrágom, de ezt is meg kellett érnem. Hát ennél nyomorultabb munkát se végeztem eddig életemben, s nem kívánom legnagyobb ellenségemnek sem. Szerencsére mindennek van vége, ennek is (Dante nem ismerte ezt a munkát, különben a Pokolban kirótta volna valakire…)

Még az a pechünk is van, hogy a mai napra esik a központi raktárból 50 mázsa burgonyának ideszállítása is. Egy kis fújtatás után elmegyünk azért is, ismét a kocsiba fogva becses személyünket. Kopogósra van itt fagyva minden a raktárban, a krumpli is, hej, kedves dolog is annak hámozása! Érdeklődéssel nézek körül, s magas priccseken, zsákokban szintén keményre fagyott burgonyát vélek, de egy szakadt zsáknál mégiscsak kiderül, hogy biz abban halak vannak. Egypár halacskát természetesen a zsáknyíláson át a zsebembe hagyok siklani. Lapos, széles, átlag 20 cm nagy halak, a mai odisszeáért tehát némi kárpótlást nyújtanak. Hazatérve egy darabig a folyosón járok, s csak azután merek benyitni a szobánkba, a rettentő hideg ugyanis. minden véremet arcomba-füleimbe szívja, s még egy jó óra múlva is masszírozgatni kell arcomat, hogy egyenletesen felengedjen.

Reggel öttől délután 4-ig tartott a mulatság. Egy más alkalommal, amikor a raktárban kellett dolgoznunk, a muszka itt mindig újabb dolgot talált ki, mígnem meggondoltuk az ügyet, és egyszerre úgy faképnél hagytuk, mint Szent Pál az oláhokat. A szerzett halakkal a cigánybanda nagybőgősével kötöttem üzletet: ezt az urat mint halászlészakértőt ajánlották nekem. Szerződésünk úgy szólt, hogy a halászlé feles lesz, én adom a halat, ő pedig a hagymát és vizet, no meg egy csepp zsírt is talán és a főzési tudományát. Hát nagyszerű volt, csak kevés volt. Hogy a halat ellopni jogom volt, afelől azt hiszem, nem lehetnek senkinek kétségei, amint nekem sem voltak. Legföljebb arról lehetne szó, hogy ha a Nemzeti Casino felfogása úgy diktálná, azok értékét hazaérkezésem után a cár atyuskának meg kell küldenem. Ez elől nem is zárkózom el.

A munkából megint kijut. Mi hordjuk a fát a templomnak, a postatiszt uraknak, a maródiszobának, konyhánkon kívül, fa pedig ugyan sok kell ebben a kutya hidegben, alig van nyugtunk. Néha hazatérve alig nyúlunk végig fáradtan az ágyunkon, máris máshova dirigálnak. Hazai koszt mellett, s ennél a kosztnál dolgozni micsoda különbség, azt csak az tudja, aki próbálta. Gyengék vagyunk, mint az őszi légy. Az a meggondolás némileg megbékít, hogy egy kis mozgás, egy kevés testgyakorlat szükséges az egészséghez, illetve az, hogy néha szükségét érzem az elernyedt izmaim mozgatásának, egy kis sportolásnak ezekkel a munkákkal szemben. Megalkuszom magammal, azzal csitítva el az ágaskodó önérzetet, hogy hiszen jó szántadból teszed, nem kényszer alatt, aminthogy például a templom fájának meghozatala ellen nem is prüszkölök, de amikor máshova vezényelnek fahordásra, elveim fenntartása mellett vállalom csak ezt a nemes mesterséget. A hasábokat szívesen veszem ugyan vállra, sőt a legvastagabbat választom ki lehetőleg, ezzel azonban nem a muszka által kitűzött helyre baktatok, hanem útközben egy-egy megfelelő sarkon hirtelen kanyarodóval a saját barakkunk felé fordulok, és a szobatársak nagy gaudiumára a saját kályhánkat tisztelem meg vele. Hiszen ha mindegyik szobatárs meg merné ezt kockáztatni, nem is fáznánk mi ezen a télen soha, de sajnos mind nagyon tehetségtelenek. Meg vannak ijedve, és biztos, hogy a muszka leolvassa az orrukról a szándékukat, még mielőtt hozzá mernek fogni, pedig ilyen körülmények közt biztos, hogy rajtaveszt az ember.

Egyszer Szász pajtást, egyszer meg Movikot ugratom be, a maguk akaratából ugyanis egyikük sem merészkedik teljes határozottsággal hozzáfogni az odahaza szépen kitervelt és keményen elhatározott falopáshoz. Mikor libasorban ballagunk felfelé a vasúttól, a megfelelő helyen, megfelelő lőtávolban a muszka kísérőktől, rájuk mordulok: no, most egyenesen erre és erre, s a fiúk az izgalomtól reszkető inakkal engedelmeskednek a szuggesztiónak, és nagyon sápadtan szoktak a szoba elé érkezni. Rendesen meg is fogadva, hogy ezt többet nem teszik meg. Örülnek, hogy egyszer szerencsésen átestek a nagy eseten. Hiába, nem nekik való, be kell látnom, mert oly ügyetlenül csinálják, hogy a végén magam is félek sokszor, hogy baj lesz. Csak egy szót kellene szólnom és talán azonnal vissza is vinnék kellő bocsánatkérés mellett a lopott fát a muszkának. Hiába tanítom őket, nincs egyforma tehetségünk. Pedig a dolog nem is olyan veszélyes, mint akkor, ha a muszka észre is veszi a dolgot, de az ember tőle telhető bárgyú képet vág, és nem jelzi ijedt magaviseletével a megfogott tolvajt, hanem úgy tesz, mintha most értené, merre is kell vinni a fát, s közben egy kicsit mutogat a barakkunk felé, hogy hiszen erre közelebb volna. Különben jó, ha az ember előzőleg az őr fizimiskáját is kitanulmányozza, s ha igen morc képű pasashoz kerül, inkább nem kockáztatja a kijáró puskatusütést. De ehhez megint külön tehetség kell. Némethet például magam se merném biztatni, ő az első szemöldökrántásra még azt is kivallaná a muszkának, hogy becses személyem bírta rá őt az eltulajdonításra. Megelégszem nála a minden hasábért kijáró hálás kézszorítással, és a további tevékenységre biztató, lelkesítő szónoklatával. Vallási szempontból tekintve a dolgot egyébként ő éppen olyan bűnös, mint jómagam, mert a lopási jó szándék állítólag megvolna nála is, csak a kurázsi hiányzik. Lelkiismeretem megnyugtatása végett egyébként ebben az esetben sem zárkózom el attól, hogy a lopott fa árát a háború befejezése után a cár atyuskának megtérítsem. (Kényszerkölcsönről volt csak szó!)

Movik különben a könyvtárosunk, a könyvtár viszont a hurcolkodásnál a mosókonyhába került, pedig rengeteg üres barakkja van a muszkának, és ugyan nem kellene a helyiségekkel így takarékoskodni. Egy fahordás alkalmával azt az újabb divatot akarja bevezetni egy rendszerető muszka, hogy a lerakott fát szépen össze is rakjuk, de egyszerre senki sem ért oroszul közülünk, s csak lehajigáljuk megsanyargatott vállainkról a hasábokat, s szépen faképnél hagyjuk. Káromkodik, de bele kell törődnie a változtathatatlanba.