1916. július 27. – augusztus 24.

Egy svéd küldöttséghez van szerencsénk. Három férfi és egy bájos asszonyka a tagjai. Igazán csodálnivaló az utóbbinak bátorsága, hogy ilyen útra vállalkozni mert. Nem is tudhatta, mi az a Szibéria. Tiszteletükre a próbateremben hangversenyt adunk teával. Nagyon jól érzik magukat, főleg Babrik gitárral kísért dalai tetszenek nekik, mi pedig nem győzzük elnézni ezt az aranyos, bájos asszonykát, intelligenciától sugárzó okos, szelíd szemeit, finom arcocskáját, mely valahogyan egészen más nőiességet sugároz, mint az itteni nők. Ezt a típust olyan igen régen láttam, hogy egészen ellágyulva, szívem mélyéig meghatva gyönyörködöm benne, s nagyon szeretném megköszönni neki, hogy eljött s megmutatta, hogy még ilyen asszonyok is vannak hál’ Istennek. Az újonnan érkezettek meséiből már, már azt hittük „kimentek a divatból" s a helyüket elfoglalták a cinikus, hideg nézésű vagy nagyon is forró nézésű asszonyok. Sajnos nagyon rövid ideig láthatjuk, már este utaznak tovább: szöveteket, nyelvtanokat, fogorvosi műszereket hoztak, s kérik, hogy a szükséges kották és szakkönyvek jegyzékét készítsük el és adjuk át nekik, igyekezni fognak eljuttatni azokat hozzánk.

Szakad az eső. Egy transzport ismét indul táborunkból munkára. Még mindig akadnak emberek, mikor már azt hittük, hogy mást már nem vihet el a muszka. Akadnak, akik megunják ezt a rettentő egyhangúságot, mindent próbálnak egy kis szabadságért, talán igen rövid szabadságért, mely után még nagyobb igavonás következik. Ezeknek nem jól kezdődik a soruk, sokáig áznak kint az állomáson. Helyettük új transzport van jelezve. Az előttünk jövő-menő vonatok csak bosszantanak bennünket, mert az Amerikából érkező muníciós kocsik végtelen sorai minden órában felkavarják bennünk az indulatok árját. Ez a nyomorult pénzéhes banda feji most fél Európát, ellenségeinket segíti jó pénzért mindennel, s ezt semlegességnek nevezi. Azon töröm a fejemet (de ezt még a naplómba se írtam le, pedig be sokszor gondoltam rá, hogy miként lehetne úgy megakadályozni ezt a folytonos szállítást, ezt a muszkának folyó éltető folyamot mint lehetne úgy elvágni, hogy soha összekötni többé ne lehessen. Egy híd van valahol alattunk a Selengán, ha azt felröpítenénk, egy rövid időre megszűnne a futkározás, de hol szerezzünk dinamitot? Nagyon tehetetlenek vagyunk, pedig egyébként könnyen menne a dolog, innen egy éjjel könnyen meg lehetne onnan fordulni.)

Harmadízben kapok postán 100 frankot, s most ezért az összegért 57–97 rubelt kapok, míg az előzőkért csak 37,31 rubelt fizettek ki. Kellemes meglepetés. Egyébként annyiféleképp fizetnek, ahányféle módon jönnek a pénzek. Ki kell találni a legelőnyösebb utat, de ez persze nem mindig sikerül. László két májusi csomagot kapott, az én könyveim azonban csak nem jönnek. Egy üveg egreslekvárt veszek 2 rubelért. Nagy eset ez itt, ahol gyümölcs alig van.

Sasonow lemondott. Az ok ismeretlen, de nyilván nem a legjobban állnak muszkáék. Tegnap múlt második éve, hogy a mozgósítás megindult. És a nyár közepén járva még mindig semmi eredmény mely a döntést meghozná. Még pár hónap, s ha azalatt se jutunk közelebb Párizshoz? Ezeket a gondolatokat nem is jó felvetni. Jobb, ha az ember nem törődik semmivel, munkát, szórakozást keres, s abba temetkezik. Azért várom úgy a szakkönyveimet. Az orvosok teniszpályát készítenek maguknak, a tisztek színházast játszanak és sportolnak. Tengődünk egyik napról a másikra, lassan belefásulva a folytonos hiú várásba, s mind kevesebbet bízva reményeink teljesülésében. Mind kevesebbet beszélünk arról, hogy egyszer csak megjön az áldott hír, és mi indulni fogunk. Várni…, várni…, várni.