1916. szeptember 20. – október 9.

A svédek visszaérkeztek Trojszkoszavszkból, s ígéretet kaptak, hogy a tisztek által igazolt önkéntesek táborunkban egy helyre összpontosíttatnak, s intelligens emberekhez méltó bánásmódban lesz részünk. Utánuk az amerikai patrónusunk is megérkezik (talán mégis mozgatják őket), éspedig egy tolmács és a pétervári amerikai követ helyettesének társaságában. Miután Stockjival beszéltek bizottsági gyűlésre hívják össze megbízottainkat, tőlünk Bródyt, aki azzal a nagyszerű hírrel érkezik vissza, hogy az amerikánus pompás kemény gyereknek bizonyult. Kivitte, hogy 3 barakkot meghagynak az 500. rotának, mely tehát szilárdan áll, az előadók s egyetlen ember sem vezényeltetnek el, s az iskola megnyílik. Óriási az öröm! A 8. bataillonban is úgy jár ez a derék ember, mint egy áldást osztogató angyal, a legnagyobb kincset a reményt, a jövőbe vetett bizakodást hinti szét, amerre jár. A leghatározottabban ígéri, hogy több transzportot munkára vinni nem enged a táborból, hogy a maródiszobákat fenntartja, hogy a 8. bataillon átkozott kerítését eltávolíttatja, s hogy az önkéntesek helyzetén okvetlen segít. Felírja Nikiforoff és a kozákkapitány stiklijeit azzal, hogy ezeken is segíteni fog. Európai ember azt hinné, ezzel végre gyökeresen segítve lesz bajainkon, hisz Amerikának van még egy kis szava itt.

Egy újonnan összeállított transzportból még 26 ember hiányozván, ezeket rotánktól vezénylik oda, s csak azért maradhattak, mert önként jelentkezők akadtak helyettük, végül azonban a 26-ból kilencet mégis elkommandíroznak, s konyhánkon így mindössze 2 ember marad csupán. A rota kultúrmunkája ilyenformán a rendes konyhai munkákon kezdődik, aztán jön a fahordás, kenyércipelés stb. Még jó, hogy a pékség (Ehlauf és Welti tanító urak, Háring és Wagner bankfiú) idehurcolkodtak a szomszédunkba, s ezzel kevesebb a munka. A maródiszobáknak be kell hurcolkodniuk a 8. bataillonba, s az orvosok barakkja is körül fog záratni. A táborban járni alig lehet, az őrködést még jobban megszigorította Nikiforoff, és Kraffthoz alig tudok feljutni, vasárnap úgy kell barakktól barakkig lopódznom mint kint a fronton az ellenség előtt. Az utcák kihaltak, de egy jó ebédért a plenni sokat megreszkíroz. Kraffték is panaszkodnak, az eddigi szabadságot féltik, pedig mosolyognom kell, ha helyzetüket a miénkkel összehasonlítom, s a miénket a 8-ba bezárt bajtársakéval. Szegény fiúk megint zsákolnak, néha egész napokon keresztül és irgalmatlan köveket cipelnek valami építéshez.

A kilátások télre a legrosszabbak. Ha ez a legutóbb összeállított 650 emberes transzport elmegy, a táborban csak néhány száz önkéntes, altiszt s az igazolt intelligencia marad. Ezeknek nyakába szakad minden szolgai s a legpiszkosabb munka is, az orosz tisztek után kijárót persze beleértve. Tisztjeinktől is elvezényelték a legénységi állományba tartozó tisztiszolgákat, s csak az altisztek maradhattak meg, így náluk is nagy a hiány, összpontosítani kell a szolgákat, hogy azok valahogyan elvégezhessék legalább a legkomiszabb munkákat a konyha körül. Boldog, aki menekülni tud, így pl. Molnár Pali mint bankfiú a mi tiszti lavkánkhoz kerül le könyvelőnek, s közirigység tárgya. Ott lakik, s ott kosztol, bebiztosította magát. Nyugdíjas állás!

A sok bizonytalanság, a mindenünnen összetorlódó rossz hírek, panaszok, a rettenetes tél előszele úgy ráfeküsznek az emberek kedélyére, mintha a Gaurizankár nyomná a lelkeket. Kevés a jókedvű arc, s azon is csak futó a mosoly.
Tetőzik a lehangoltságot a hazai rossz hírek. A székely megyék román kézen vannak! A többi frontokon is szorítanak bennünket. Csak a dobrudzsai offenzíva ellensúlyozza szerencsénkre némileg ezeket. Egy halvány reménysugár mindig csak támad valahol, azt lessük sóvárgó szemmel, hátha uralomra jut eben a nagy, nagy sötétségben. Szegény Tolvaly góbét sokszor emlegetjük. Hazafelé jár a rossz tüdejével, legutóbb Leitmeriztből írt. De mit fog vajon találni a szülőfalujában, el tud-e jutni oda egyáltalán, elkerül-e oda valaha is? Mennyi tragédia egy halomban! Mennyi baj, mennyi szenvedés! Kijut nekünk, de kijut az otthonvalóknak is. Mintha egy jó szellem látná bajainkat és enyhíteni akarná, mindig egy-egy jó hír röppen szét nyomott hangulatú táborunk felett mindig, ha már nagyon csüggedtek a lelkek. Talán maguk a plennik találják ki a maguk bolondítására, ki tudja. Most azt vélik tudni a bajtársak, hogy Zazsicky parancsnokunk Irkutszkban járt, a helyettese valami vöröskeresztes nővér elé ment, de nem találta meg, s visszajött magában, azonban Irkutszkban látta már a hazautazásunk esetére készített terveket. Eszerint 1000 vonattal indulnánk innen, de ezzel csak a foglyok fele mehetne, fele pedig tengeren utazna. A tisztek indulnának először, s csak 6 hónap múlva vagy igen jó esetben 3 hó múlva kerülne reánk a sor. Persze mindenki szentül meg van győződve arról, hogy ez a terv csakis azért készült, mert rövidesen megvalósításra is kerül. Te jó Isten! Ha már indulhatunk, akkor is félévi várakozás után jön el a mi napunk?

Darázsfalváról is kapok egy lapot. Egy Koltun Sándor nevű muszka plenni írta, aki ott dolgozik a majorban és kollégámnak mondja magát, állítólag ő is gazda. Meg van elégedve s nekem is minden jót kíván. Hát cserélnék vele, annyi szent igaz. Ritánk 300 rubelja, mely a legutóbbi hangversenyből konyhánk javára jutott, fogytán van már, újabb hangversenyről pedig nincs szó. Úgy mondják, azért, mert az amerikai a koncertek megadóztatását keményen helytelenítette, s a belépődíjak ellen is tiltakozott, márpedig Stockynak ezekre a summákra szüksége volt, s így most úgy tesz, mintha nem hallana, ha új koncertről beszél neki valaki. Mondják azt is, hogy egy Parcsetics nevű tisztünk megszökött (természetesen rögtön le is fülelték a városban), és ezért, jobban mondva ezzel az ürüggyel tagadja meg a parancsnokság az újabb koncerteket. Nincs bevétel, nincs jobb koszt, ez a dolog végeredménye reánk vonatkozólag. Egy Pogány nevű önkéntestársunk is szökni készül, jelenleg Szász Mihály néven van felvéve az új transzportba, s abban reménykedik, hogy azzal közelebb jutva Európához, majd könnyebben fog elléphetni.

Sándor Zoltán egy lapot indít, mely hetenként kétszer jelenik meg, és az orosz napilapokból fordított híreken kívül az én újságaim híreit hozza. Az utóbbi nincs éppen ínyemre, mert nagyon köztudomású lészen a csomagjaim titka, s el lehetek rá készülve hogy a legközelebbit elkobozzák, sőt jómagam is hűvösre kerülök. Spicli ti. éppen elég van közöttünk. Parcsetics szöktetője, H. is elárultatott (a nevet akkor elővigyázatból csak betűvel jelöltem, s most utólag nem tudok emlékezni rá.) A.-ra gyanakszom (Erre már emlékszem, hogy Alexit jelent.) Csak rájöhetnénk, egy kis leckét adnánk a kis hamisnak. Az embernek nagyon óvatosnak kell lenni, a muszka nagy kártyakeverő, és a kulisszák mögül való hallgatózásban, úgy látszik, éppenséggel szenvedélyes. A 6. szesztra költözködik legközelebbi szomszédunkba, ez is egy kissé gyanús, eddig nemigen engedték őket ilyen veszedelmes közelségbe hozzánk. Azt hiszem, úgy kellene rájuk néznünk, mint a rókának a sajtra. Igaz, egy kissé penészes sajtok…

Az idő egészen őszbe fordult. Ködök úszkálnak a Selenga tükre fölött, a táj megsápadt. Meg ez a rettenetes melankolikus hangulat! Olyan, mint az édes méreg. Ha az ember átengedi magát a déli napos órákban a szomorúságában oly bájos folyóparti ligetek, csillogó vízerek, messziről integető bús halmok és mogorva fenyvesek varázsának, utána még jobban sajog a szíve. Nem jó elvonulni s magányosan lenni, ha az ember utólag gondolja meg a dolgot, de az a pillanat, amikor a szem szabadon röpül keresztül kilométereken a messzi, messzi szemhatárig, a Selenga vaskapujától le a végtelen kékségbe vesző szigetcsoportokon túl is, valahova a Góbi felé, mégis olyan megnyugtató, elzsongító, simogató, fájdalomcsillapító, hogy alig bírom kiszakítani magam és felrázni magam a valóságra. Menjünk haza, s bújjunk a könyvekbe. Az amerikánusunk újabb hat ládára valót hozott, már kíváncsian lessük a tartalmukat. De hogy meddig lesz időnk olvasgatni, ez egy újabban felmerülő kérdés. Sokszor rázzák fel az embert a jelszóval: „Az egész banda fáért!" Vagy „ A szobából négyen konyhamunkára!" stb.

Az amerikai szeretetadomány-csomagokat is hozott, melyek Görbénél kerülnek kiosztásra minden rendszer és beosztás nélkül. Aki jobban tolakszik s ügyesebben hazudik, annak jut a java, az úri gondolkozású emberek pórul járnak. Maga az amerikai is látja ezt, s ígéri, hogy „jövőre" már rendesebben fog menni minden. Nem veszi észre a szerencsétlen, hogy ilyen őrült mondásokkal fűszerezve az összes szeretetadományait inkább visszadobnánk neki.
Eckert el-ellátogat hozzánk a kútjából, mely a faluban van, s dicsekszik a jó helyével. Élénk barátságba keveredtek a kozákokkal, akiknek ott van a laktanyájuk a szomszédjukban. Hogy mindent lehet tőlük jutányos áron szerezni. Könnyen teheti, mert nekik meg semmibe se kerül. Ha libára vagy csirkére van szükségük, vagy akár süldőre, prompt szállításra, akármelyik kozák azonnal vállalja az üzletet, s mihelyt besötétedik, a friss áru a kútban van, ahol Eckerték mint közvetítő kereskedelmi szerv szerepelnek, s hozzák másnap a húst a táborba.
Az árut az utcán csípi el a kozák, furkósbottal vagy kővel, jól értenek a dolgukhoz. Eckert szerint még a praporcsik is ösztönszerűleg követ fog, ha libát lát valahol. Szóval nem éppen hazai tisztességes szellem lengi át ezt a kereskedelmet, s a falusiak ugyancsak átkozzák, de jómagunk már túltettük magunkat az ilyesféle meggondolásokon, s be kellett látnunk, hogy Szibériában másként kell gondolkozni, ha az ember élni akar. Így jutunk mi is jutányos áron libapecsenyéhez. Hát nem utolsó volt!