1917. augusztus 24-26.

Ismét elmúlt csaknem egy hónapja, hogy pihen a naplóm. Sok víz lefolyt azóta a Selengán, sok minden megváltozott, azt nem tudom, hol kezdjem a mondókámat. Helyzetünk mind rosszabb lesz. A komité határozottan görbe szemmel néz reánk, Matusevich pedig, a parancsnok, aki mind több hatalmat igyekezik visszakaparintani kezébe, szintén ellenségünk.

Az élelmiszerek eladását a táborban megtiltják, mintha csak éhínségtől tartanának, s csak kínai „bolgárkertészek" zöldhagymáját és retkét vásárolhatjuk ezentúl. Csak néha tudunk még tojáshoz jutni. A feketekenyér ára lassan felmegy 50, majd 60, végül 100 kopekre. Bataillonunk a legszigorúbb zár alatt van, úgyhogy ha Santlnál vagy Krafft Fricinél vizitelni akarok, csak úgy tudom megtenni, ha nekilódulok a magas deszkapalánknak, s miután tetejéről jól körülkémleltem, a másik oldalon a katonáéknál tanult ismeretes fogással, a nyitott tenyeret ráhelyezve lent a deszkára s a másikkal a kerítés felső szélét fogva lelendülök a földre. Megesett már hogy a kerítés körül cirkáló milic nyakába esett egy kevésbé óvatos bajtársunk. Még jobban kell vigyázni a belső oldalon cirkáló őrre, de pár kilódulás után az ember oly gyakorlatot szerez, hogy minden könnyen megy.

Ugyanilyen fortélyokat találunk ki az élelmiszerek becsempészésére, mert a régi trükkök lassan mind ismertek lesznek a muszka előtt is. Posta- vagy tábori csomagban már nem lehet cukrot csempészni. Nyírfaseprőkért megy egyszer egy társaság, persze minden seprőben egy-egy kolbászrúd jut így be a bataillonba. A csempésző plenni csak egy igen kis részét gondolhatja magának, a többi az üzlethez tartozó tőke. Nagy rizikóval járó befektetés!