1917. december 26-31.

Ma 33 éves vagyok, s a negyedik születésnapomat ülöm meg itt. Négy olyan esztendőt, melyet az emberek a legeslegszebbek közé szoktak számítani. Ünnepelek, mélységesen mély elkeseredéssel a szívemben és megcsömörölve minden emberi nagyképűsködéstől, mely ezt a „fenséges" világháborút előidézte, és gúnnyal eltelve azokkal az „ideális" eszmékkel szemben, melyek állítólag az indítóokok közt a főszerepet játszották. Úgy érzem, nagyon, nagyon piszkos dolog embernek lenni. Vajon hogy és miként fog egyszer a történelem írni ezekről a napokról? És kit fog bűnbaknak megjelölni? Valószínűleg senkit.

Hisz az a történelem, amelyet eddig tanultunk, az sem keres bűnbakot, természetesnek találja, hogy időközönként az embereknek egy jó része áldozatul essen rendesen egyetlen ember nagyzási hóbortjának, nagyravágyásának, és jó néhány generáció nyögje a következményeket. Hasztalan töröm a fejemet, hogy micsoda magyarázatot fűzött jó professzorom Julius Caesar, Nagy Sándor vagy Napóleon akcióihoz végső céljaikat illetően: úgy emlékszem, hogy ezeknek a derék embereknek csak azért kellettek az állandó véres harcok, hogy magukat végül a világ urainak tudják, és hogy azzal a megnyugtató tudattal pályázzanak át a másvilágba, hogy oda maguk előtt sokkal több embert sikerült átküldeniük, mint előttük bárki másnak. A világ korlátlan ura ugyan egyikük sem lett, mert ehhez úgy látszik, egy kissé rövid az emberi élet, no meg a kocka is forgandó, de tőlük telhetőleg rajta voltak ezen. Azt sohasem hallottam, hogy valamelyikük úgy nyilatkozott volna, hogy ha sikerülne neki az egész világ leigázása, úgy ezután az összemberiség boldogítására törekedne, minden további háborús viszály egyszer s mindenkori kiirtásával. Így még csak szép lett volna az „Egy Isten és egy Király" eszméje. Mészároltak ész nélkül, mint a tigris vagy a menyét, ösztönszerűleg és zseniálisan. A történelem pedig a kortársak inainak reszketését átvéve beszél még ma is róluk. Nagyok voltak, mert erős hatással tudtak lenni az emberiségre, elsősorban annak inaira. Hogy a kultúrára, a művészeteknek, a tudományoknak, az egész emberiség gondolkodása emelésének, az állat fölötti embernek, a szívnek és tiszta léleknek lettek volna nagyjai, azt nem is meri állítani a történelem. Azok a nagyok, akik nem a harctéren szerepeltek, csak mostohagyerekei a mai történelemtanításnak. Ideje lenne ezen egy kicsit változtatni.

Ilyen gondolatok forognak a fejemben a mai napon, s így nézzük mi innen messze a dolgok folyását. Bizony megváltozott a szemünk, leesett róla a hályog. Ferenc József tudta, hogy a háború „végtelen szenvedés és nyomor" forrása. Mi úgy indultunk neki, mint egy kis körvadászatnak vagy kirándulásnak. Szegény magyarság, úgy került bele ebbe a forgatagba, mint Pilátus a krédóba. Vajon mit fogunk jutalmul nyerni? Az amerikai milliárdosok higgadt mérlegeléssel megállapították, hogy Anglia és Németország legjobban tönkretehető, ha a háború minél tovább húzódik, s hogy a világért meg ne szűnjön hamarosan, Amerika beavatkozik a „szabadságért". Hogyan vezetik orránál fogva a tömeget!