1917. január 2-19.

Az együtt nagy számban élő emberek közt valamiképpen nem ér rá az ember annyit foglalkozni magával, mint ha csak kevesebbedmagával lakik, nem is beszélve arról, amitől Isten óvja itt az embert, ha egymagában kellene laknia. Biztos út lenne a bolondházhoz. Az ember figyelmét hol egyik, hol másik bajtárs tevékenykedése vagy beszéde köti le, ha éppen olvasásba nem merül, s az idő gyorsan szalad. Intelligens emberek közt vagyok, és bár vannak szépszámú kivételek, de az ember tud magának társaságot keresni.

Sok újságot látok nap nap után. Mosolyogni kell sokszor, mi mindent ki nem talál a plenni. Így itt ismerkedek meg a függőágyakkal, melyeket a felső priccseken szoktak alkalmazni, valahonnan szerzett kötélhálóból készítve, s a tetőgerendákra feszítve ki őket. Nappal könnyű félreakasztani őket az útból, s jobban elterjednének, ha könnyebben juthatnánk kötélhez. Ma este egy pár hazai cipő kisorsolása hoz változatosságot a rendest esti barakkéletbe.

Végre sikerül 7 rubelért egy meleg kínai takarót vennem, melytől eddig minden szeretetadomány-osztásnál elestem, és végre jól alszom, sőt az éjjeli friss és tiszta levegő azt hiszem, a tüdőmnek is jót fog tenni az egész nap közben szítt sűrű és levegőnek alig nevezhető gőz és gázkeverék után. Helyemet az 500. rotánál már elfoglalta egy „művész", egy osztrák ékszerész. Nehogy ötvösre, iparművészre gondoljunk, csak egy osztrák sógorra, aki ért az aranyforrasztáshoz stb., s ezen a réven használhatóbb, illetve hasznot hajtóbb tagja az 500. rotának, mint jómagam s hasonszőrű társaim. Hát ilyen furcsaságok esnek meg.

Az amerikánus nemes intéseit alaposan félreértik Hondl úr és társai. Tiltakoznék ellene, de magam úgyse mennék vissza többé, másrészt hiába tenném úgyis. Ha egy embernek, aki odahaza nagy nulla volt, itt hatáskört adnak, ide fejlődik a dolog. És hány ilyen alak tolakodott fel értékes emberek helyére mindenféle sötét úton, sokszor egészen megmagyarázhatatlan módon, és hogyan, mily görcsösen s mily alja utakon védték dühösen pozíciójukat!